igaz történetek szülésről, születésről

868. nap: Tartás és határozottság (Zéti születése)

Megjelent: 2013. febr. 19.

Második várandósság, második társsal. Újra elmegyünk a szülésfelkészítőre, hogy lássa, mi az, amiben én hiszek, ami nekem fontos a szülés során. Az első szülésem, bár háborítatlannak terveztem, koraszülés (35. hétre) miatt kórházi tapasztalás lett. Nem akartam újra megismételni. A felkészítő során, után tudtam, hogy Tomi mindenben mellettem áll, és támogat és megvéd, ha esetleg (ne adj’ Isten) ez a szülés is kórházi lesz. Nagyon nem akartam.

A várandósság alatt végig figyeltem magamat, és amikor legkisebb jelét tapasztaltam valami szokatlannak (alhasi görcs), azonnal szóltam Áginak. Azonnal küldte, küldték a tokoferolt meg a bryoniát, és kaptam a javallatot pihenni-pihenni sokat. Volt még nyolc hetem hátra. Fejemben az volt, hogy csak a 36. hetet töltsük be biztosan (addig volt még három hét), utána már rendben leszünk. Ember tervez…

Hétfő délután bementünk a városba Virággal (két és fél éves), mert másnap vérvételre kellett menjek (faluban élünk). Anyunál töltöttük az éjszakát. Virágot szépen letettem aludni, aztán én is mellé feküdtem. Éjfélkor arra ébredek, hogy valami folyik alul. Csak nem bepisilek? Nézem a nedvességet, szagolom, ez bizony nem pisi. Már megint???

Épp betöltöm a 36. hetet, két perccel lépek a 37. hétbe, és tessék. Kimegyek a vécére, nézem, hogy biztosan az-e, de közben is kifolyik még egy kicsi, így már biztos vagyok benne, hogy ez magzatvíz. A kőre folyik, így egyből látom, hogy tiszta. Azonnal hívom Ágit, már nem vagyok olyan pánikban, mint két és fél évvel korábban. Elfogadom, ha így kell legyen, hát legyen. Próbálok pihenni, feküdni, de nem esik jól. Fel kell álljak, mozogjak. Húsz perc alatt kb. négyszer megyek vécére, ürül a vastagbél. Én meg már tudom, hogy itt baba lesz.

Jelzem Áginak, hogy hol, merre tartok, mivel megint idő előtt vagyok, hívom Tomit, hogy induljon otthonról, hozza a bőröndöt is, mert megyünk a kórházba. A falum és a város 40 km-re van egymástól. Én vajúdok Anyunál az emeleten, zuhanyozom, sétálok, Anyu meg kísér tekintetével, Virág meg édesen alszik.

Most is, mint az elsőnél, engedem, hogy fájjon, belemerülök minden egyes hullámba, fogom a falat, és én is hullámzom, rengek, tekergek, így jó, könnyebb viselni. Anyut csendre intem, csak legyen ott, de ne beszéljen. Csak magamban tudok lenni, egyre erősebbek hullámok, egyre jobban fáj.

Hol van már az Ember? Hívom, hol van. Kiderül, jönnek anyósomék is, mert Tomi ivott sört, nem vezethet. Még negyed óra, és itt vannak. Húúúú, az nagyon sok!

Felöltözöm, lemegyek a földszintre, levegőt kívánok. Ki az utcára. Közben fáj, még még még erősebben. Kint vajúdok a csillagos ég alatt, a ház előtt az utcán, fogom a garázsajtót, amikor markolhatnékom van. Anyu a lépcsőről néz, mit csináljon. Semmit. Csak legyél itt, csendben. Mikor szomjas vagyok, hoz vizet. Csak fogom a hasam, és szinte már olyan, mintha folyton hullámban lennék.

Megérkeznek. Be a hátsó ülésre, térdelek, fogom a fejtámlát. Mama hasít át a városon, át a piroson, be a kórházig. A liftben, a folyóson kontrakció, erős nagyon, azt érzem, már alig bírom. Szülészeti osztály, betegfelvételi pult, nézem az órát, hajnali kettő. Kérik nevem, adataim, én kérdem, nem lehetne-e ezt később, szülök. Nincs hozzá semmi türelmem, beszélgetni valakivel.

Mutatják az ágyamat, ott pakoljak le, aztán menjek a vizsgálóba. Tomi jön velem. Nem vagyok egyedül. CTG-re akarnak tenni, de nekem kakálni kell. „Azt most nem, majd utána.” – mondják. „De én bekakálok, mondja már meg, hol a vécé!” – szinte kiáltok. Látja, hogy nem viccelek, mutatja a vécét, papír nincs. Kakálok. Közben bennem az, hogy elég már, nem bírom tovább, fáj!

A következő nyomás már más, ajaj, ez tolófájás. Kiabálok: „Jön a baba!” Sehol senki. „Hahóó, jön a baba!” Szalad vissza a szülésznő. „Ne vicceljen már.” – mondja nekem. „Nem viccelek, jön a baba.” Akkor gyorsan feküdjek fel, na, siessek már. Mintha tudnék sietni. Tominak szólnak, ő jön be a szülőágyhoz. Felfekszem az ágyra, emelik a derekamat, én csúszok le róla, mert lehetetlen egy helyzet, rám szólnak, hogy maradjak rajta. Borzasztó kényelmetlen, természetellenes így feküdni. Gyors borotva, hozzák a tűt. Mondjuk, nem kérek semmit, nem kell vénás bekötés se, ne vágjanak stb. A doktornő elég fiatal, megjegyzi, olyan, mintha mesében lenne, kik vagyunk, szektások. Mondjuk nem.

Tolok. A baba jön kifelé. Szünet. Mondják, ez elég lassan megy, ha így haladunk, a gyerek megsérülhet. Én mondom, nem kell semmi, hozzák a papírt, aláírok. Ahogy odapenderítem a nevem, azonnal újabb tolófájás, kis szünet, még egy, és kinn a baba. Hajnal 2.30.

Azonnal kérem, adják ide, megkapom, mellemre teszem, betakarjuk, kissapka a fejre, és ott marad nálunk. Zéti csak mondja a magáét, nem sír, hanem úgy nyefeg, de ahogy beszélek hozzá, megnyugszik, és elalszik rajtam. Velem marad végig, jó együtt, nem fázom, mint az előző szülésnél, ahol Virágot elvitték. Melegítjük egymást, szeretjük egymást!

Tomi is velünk marad elég hosszan, nézzük a kisfiunkat, gyönyörködünk benne, és próbáljuk felfogni, hogy vége, lezajlott a szülés, szerencsére – illetve a szülésfelkészítőn kapott információknak köszönhetően, a bennünk kialakult tartás és határozottság erejének köszönhetően – úgy, ahogy mi szerettük volna, kórházi protokollhoz képest a lehető legkevésbé háborítottan. Köszönjük, Ágiék!

P. E.

Virág > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.