igaz történetek szülésről, születésről

805. nap: Kórházi szülés jó kompromisszumokkal (Nimród)

805. nap: Kórházi szülés jó kompromisszumokkal (Nimród)

Amikor a férjemmel elmentünk a Napvilág Születésház információs hetére, már az első délelőtt után, a szünetben feldúltan robogtunk ebédelni. Fel voltam dúlva amiatt, hogy hogyan lehetséges az, hogy ezeket a dolgokat a babavárásról, a szülésről, a nőiségem titkairól eddig még soha senki sem mondta el nekem? Úgy éreztem, többet tudtam meg pár óra alatt a szülés lényegéről, mint egész eddigi életem során. Aztán a felkészítő többi napján csak megerősödött bennünk az érzés, hogy olyan tudáskincs birtokába jutottunk, amit minden lánynak és nőnek hallania kellene. És felerősödött bennünk az a vágy is, hogy otthon szüljünk.

De sajnos, ez nem volt lehetséges. Egyrészt a hatályban lévő otthonszüléses rendelet egyik pontja kizárta az én esetemben az otthonszülést. Másrészt akkor még egyetlen bába sem kapott engedélyt az otthonszülés kísérésére, és mi nem akartunk senkit sem lehetetlen helyzetbe hozni – elég bajban voltak nélkülünk is. Az akkori feltételek (2012 tavasza) nem voltak alkalmasak arra, hogy az ember nyugodt körülmények között, háborítatlanul hozza világra otthon a kisbabáját. Persze, voltak bátrak, akik így is vállalták az esetleges konfrontációt a hatóságokkal, mentősökkel, én viszont nem vágytam semmi másra, csak nyugalomra és biztonságra. Főleg, miután annyira megdöbbentett és lelkileg megviselt a Geréb Ágnes elleni igazságtalan hercehurca. Jó ideje háborgott a lelkem emiatt, ideje volt békét találnom, és kicsit eltávolodni az egésztől – Nimród miatt.

Így hát meg kellett keresnünk azt a kórházat, azt az orvost és azt a szülésznőt, ahol és aki által ez számunkra biztosítva volt. A kórház- és orvosválasztás nem volt egyszerű, sok mindent át kellett rendeznem magamban, hogy elfogadjam a rendelkezésemre álló lehetőségeket, de végül is megtaláltuk a Budapesten fellelhető egyik legbarátságosabb Kórházat, az egyik legrugalmasabb Orvost és az egyik legcsodálatosabb Szülésznőt.

Eleinte persze próbáltam két vasat tartani a tűzben. Elmentünk Ágihoz, és kértük, kísérje végig a várandósságomat, hadd forduljunk hozzá is tanácsokért, amit ő kedvesen el is vállalt. Kicsit belül még reménykedtem, hátha mégis szülhetek valahogy otthon… Mondjuk olyan hamar jönnek a kontrakciók, hogy nincs idő kórházba menni. De egy idő után rájöttem, tarthatatlan ez a helyzet. Úgy éreztem, ha kétfelé kérnék tanácsokat, nem tudnék teljesen megbízni a kórházi szülésznőmben, kettészakított érzés volna. Én pedig békére vágytam. Így hát Ágit nem hívtuk többet. Ő jelentkezett magától nem sokkal a szülésem után e-mailben, érdeklődött felőlünk. Emlékezett rám, mindenre, pedig csak egyszer beszélgettünk.

Végül nem csalódtunk, csodaszép szülésünk volt a kórházi körülmények ellenére. Nem mondom, hogy legközelebb nem választanám az otthonszülést, ha lehet, de azt hiszem, köszönhetően a kiválasztott segítőink érzékeny hozzáállásának, kihoztuk a helyzetből a maximumot.

Az alábbiakban a szülésünk története olvasható, amelyet férjem jegyzett le. Én zárójelben hozzáfűztem a megjegyzéseimet.

P. A.

Szombat 22.47: Este sok töprengés után végül elkészítettük a bábakoktélt. Arra gondoltunk, hogy ha nem sikerül, akkor még hétfőn újra meg lehet próbálni. Mindenképpen szerettük volna elkerülni a kórházba fektetést.

(A bábakoktélra – e természetes szülésmegindító módszerre – azért volt szükség, mert terhességi cukorbetegséget diagnosztizáltak nálam, és a kórházi protokoll azt kívánta, hogy a várható szülésem kiírt napján – illetve két nappal később – befeküdjem a kórházba. Ott még pár nap haladékot kaptam volna, mielőtt megindítják a szülést. Ezért inkább ezt a gyengédebb szülésmegindító módszert választottuk.)

Vasárnap hajnali 2 óra körül: Hát, a koktél működött. A. sokat járt a fürdőszobába az éjjel. De mivel ez így van, amióta várandós, ezért nem számított különleges eseménynek.

5.12: Akkor kezdtem gyanakodni, amikor egyszer hajnali öt után jött vissza az ágyba, és nem válaszolt a kérdésemre, hogy hogyan érzi magát. Láttam rajta, hogy fáj neki valami, ezért felkeltem, és kérdezgettem, mi történt. Azt mondta, hogy kettőkor hajnalban hasmenése volt, utána pedig háromtól kezdődően jöttek az összehúzódások. Gyorsan elővettük a telefonon az összehúzódás-számláló programot, és az derült ki, hogy már hárompercenként jönnek a hullámok. Még szinte magamhoz sem tértem az események okozta sokkból, amikor jött az újabb: a magzatburok megrepedt. A. gyorsan kiszaladt a mosdóba. Én pedig rájöttem, most bizony elkezdődött. Pár órán belül mindenképpen be kell mennünk a kórházba.

(A magzatburok még fekve repedt meg. Az összehúzódások közepette – amikor D. még aludt – egyszer csak egy nagyon éles fájdalmat éreztem, picit fel is kiáltottam. Aztán, amikor felültem, ömleni kezdett belőlem a víz.)

5.50: A. felhívta a szülésznőnket. Ő azt javasolta – amit már előre elmondott a szülésfelkészítésen –, hogy A. álljon forró zuhany alá. Ha gyengülnek az összehúzódások, akkor telefonáljunk újra egy óra múlva, viszont ha erősödnek, akkor beszéljünk hamarabb. Fél órát volt A. a zuhany alatt, de láthatóan nem gyengültek a kontrakciók. A végén már csak négykézláb görnyedve bírta őket átvészelni, és a gyakoriságuk sem csökkent, továbbra is hárompercenként jöttek és 40-50 másodpercig tartottak.

(Én már ekkor elkezdtem hangosan nyögni, kiáltani. Segített elviselni a fájdalmat.)

6.32: Most már én hívtam a szülésznőt, amíg A. még a zuhany alatt volt, s beszámoltam a helyzetről. Abban maradtunk, hogy elindulunk a kórházba. Villámgyorsan összekészültünk. Még szerencse, hogy a kórházi csomag előre el volt készítve, mert ha bármit nekem kellett volna akkor előkeresni, biztosan nagy bajban lettem volna.

7.23: Menet közben hálát adtam az időzítésért. Vasárnap hajnali hét órakor üresek voltak az utak. Bár hűvös volt, A-nak nagyon melege volt, ezért letekertük az ablakot. Amikor eltelt újabb három perc, A. megkapaszkodott, és előtört belőle az „á” hang. Üresek voltak az utcák, senki nem hallotta, de A-n látszott, hogy neki már teljesen mindegy, meghallja-e valaki. Azt tanultuk, hogy gyakran lelassul a vajúdás a kocsiban, mert az adrenalin ellenkező hatást fejt ki, mint az oxitocin. Hát A-t nem stresszelte az út, mert maradtak a három percek. Már az út háromnegyedénél tartottunk, amikor felmerült bennem, mi van, ha túl korán indultunk? A. azt mondta, ki van zárva.

(Tényleg le voltak tekerve az ablakok? Ekkor nekem már valóban mindegy volt. Innentől szinte transzállapotban voltam. Olvastam erről, de azt képzeltem, hogy ez majd azt is fogja jelenteni, hogy álomszerű tudatban élem majd át az eseményeket. Hát a fájdalmak csöppet sem voltak álomszerűek, hanem nagyon is valóságosak. Viszont az összehúzódások szüneteiben tényleg visszazuhantam a kellemes semmibe.)

7.30: Könnyen meg tudtunk állni a kórház előtt. A főbejárat nem volt nyitva, el kellett sétálni a sorompóig. Addig kétszer kellett megállnunk, A. belém kapaszkodott összeszorított fogakkal. Az utcán dohányzó betegek és kórházi dolgozók csak aggódva figyeltek minket. Amikor beértünk a kórház parkjába, megálltunk pihenni a padoknál. Gondoltam, átvészelünk pár összehúzódást, amíg felhívjuk a szülésznőt, hogyan menjünk be. Nem pontosan így sikerült, mert A. kidobta a taccsot a pad mellé. A szemben ülő két nő pedig nagyon segítőkészen berohant, hogy hozzon segítséget. Örültem, hogy időben elindultunk otthonról, mert ha otthon hányt volna, akkor biztosan nagyon megijedtem volna.

7.40: Kijött egy ápoló és egy nővér tolókocsival. Beleültették A-t, és mondták, hogy már fel is szóltak a szülőszobára. Felviharzottunk, és A. el is tűnt a piros ajtó mögött. CTG-re rakták, és megvizsgálta az ügyeletes orvos. Ekkor persze velem már senki nem foglalkozott, de tudtam, hogy ez a menete, miután bekerül.

(Először az ügyeletes orvos vizsgált meg, és megállapította, hogy a méhszáj mennyire van kinyílva. Aztán ott hagytak egyedül a vizsgálóban. Jöttek folyamatosan a kontrakciók. Letérdeltem a földre és úgy vajúdtam.)

Elkezdődött a végtelen várakozás. Elővettem a táskámból a papírokat, amiket A. a jógatanárnőjétől kapott az ottani szülésfelkészítőn. Már korábban is elolvastatta velem, mert az apák számára is volt benne pár hasznos tanács. Újra elolvastam, mi is lesz a feladatom.

7.58: Megjött az orvosunk. Nagyon megkönnyebbültem, mert féltem, A. esetleg rosszul viseli, hogy csupa idegen ember között kell lennie. Bár az autóban nem lassult le a vajúdása, bíztam benne, hogy továbbra is jól halad, és akkor bemehetünk végre a szülőszobába.

8.10: A. kijött a váró ajtajába egy nővérrel, és kérdezték, itt vannak-e a szülőszobai táskák. A-t gyorsan megsimogattam, ő pedig mondta, hogy kétujjnyinál tart a tágulás. Mivel nem mertem visszamenni a kocsiba, amíg A. bent volt, ezért most kellett leszaladnom a táskákért. Elrohantam. A liftben megettem egy banánt, mert rájöttem, hogy még nem is reggeliztem, és lehet, hogy hosszú nap előtt állok.

Visszaértem a táskákkal. Bevihettem őket a várakozószobába, ahol a nők addig vajúdnak, amíg a szülőszobába nem mehetnek. A-n kívül még ketten voltak bent. Szegényke egy kényelmetlennek tűnő műanyag széken ült az ágy mellett, rá volt kötve a CTG. Amikor jött egy összehúzódás, akkor A. rám dőlt. Örültem, hogy azt láttam rajta, hogy egyáltalán nem számít neki a környezete. Becsukta a szemét, nem foglalkozott a külvilággal. Kicsit féltünk tőle, hogy majd rossz lesz neki bent, amíg nem lehetek vele, de már teljesen kizárt mindent. Amíg nem zavartak ki, addig ott maradtam.

(Az első vizsgálat után kísértek át a közös vajúdószobába, ahol több kismama várakozott a szülés előtt. Senkinek sem volt még olyan előrehaladott a vajúdása, mint nekem. Ők egymással csevegtek, de én már nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Akkor az ügyeletes nővér rákötött a CTG-re. A CTG borzasztó volt, mivel mozdulatlanul kellett ülni egy székben, és úgy kellett elviselni a kontrakciókat. Számolgattam a perceket, hogy mikor telik már le a negyed óra, és óriási megkönnyebbülés volt, amikor végre lefekhettem az ágyra. Próbáltam előtte ülni is, ilyen-olyan pózokat, hogyan könnyebb, de annyira fáradt voltam, hogy végül a fekvés esett a legjobban.)

9 körül: A doktor átment vizitelni a gyermekágyra. Odajött hozzám útközben, beszéltünk pár szót. Mondta, hogy tegeződjünk. Mesélte, hogy vége a CTG-nek, és többször is elmondta, hogy minden rendben, jól haladnak az események. Azt is mondta, hogy ügyesen jöttünk be. Sok első gyerekes túl korán jön be, nekünk viszonylag jól sikerült.

9.10: A. kijött a váróba egy pillanatra. Eléggé nyúzott volt – akkor legalábbis ezt gondoltam, hogy ez már a nyúzottság. Megint jött egy összehúzódás, és rám dőlt. Kijött a szülésznőnk is, és mondta neki, hogyan csinálja: ne feszítse meg az izmait, hanem engedje elmúlni a hullámot.

Jött egy pár, leültek mellém. Egy idő múlva a lány bement vizsgálatra. Kérdeztem a fiút, hogy szülni jöttek-e. Volt náluk víz meg csomag, bár nem annyi, mint nálunk. Azt mondta, hogy mára vannak kiírva, de még nem történt semmi. Nagy szakértőként magamban megállapítottam, hogy ők nem ma fognak szülni.

10.25: Kijött hozzám a szülésznőnk. Mondta, hogy A. jól belejött az összehúzódások kezelésébe. A szünetekben el is bóbiskol, ami jó, mert legalább pihen kicsit. Mondta, hogy ha visszajött a doktor, akkor megnézik, hogy áll a tágulással. Még beszéltünk, amikor a doktor már jött is vissza, majd együtt bementek a szülészetre.

(Valóban elaludtam a kontrakciók közti szünetben. A bábakoktél hatásának a következtében egész éjjel szemhunyásnyit sem aludtam, és hullafáradt voltam. El is határoztam, hogy ha legközelebb megint bábakoktélt kell inni, azt korán reggel fogom, hogy kipihenten induljak neki a nagy munkának.)

10.34: A. kijött adni egy puszit az úton a vizsgálóba. Jól nézett ki. Nagyon izgultam, hogy mi a helyzet.

10.38: Vége a vizsgálatnak. Kiszólt a szülésznőnk, hogy mehetünk lassan a szülőszobára.

11 körül: Kihozta a szülésznőnk a szülős ruhámat. Átöltöztem. Bevezetett A. szobájába. Az oldalán feküdt az ágyon, a CTG rá volt kötve. Mondta, hogy háromujjnyi tágulást mondott az orvos. Odaültem mellé a sámlira. Törölgettem a homlokát egy nedves ronggyal a szünetekben, és mindig megkínáltam vízzel, mert azt olvastam, ez a feladatom. Az összehúzódások alatt nem esett jól semmi A-nak, akkor békén hagytam, de amikor pihent, akkor igyekeztem segíteni neki. A CTG-t is figyeltem, hogy amikor csökken az összehúzódás, akkor szóljak, hogy ő is engedje el.

A szülésznőnk kis idő múlva kikapcsolta a CTG-t. Mondta megint A-nak, hogyan kezelje az összehúzódást. Szólt neki, hogy engedje el a ráncokat az arcán a szünetekben. Figyeltem, milyen tanácsokat ad, és utána azokat mondtam én is, amikor láttam rajta, hogy nagyon megfeszíti az izmait, vagy nem lazul el a szünetben.

(Eleinte nagyon nehéz volt nem befeszülni a kontrakciók alatt, hiszen az emberre rázúdul a fájdalom, ösztönösen próbál ellentartani neki. De aztán próbáltam a szülésznőnk tanácsait megfogadni. Kértem D-t, hogy szóljon, amikor már lefelé megy a CTG-görbe, hogy tudjam, akkor mindenképp el kell lazítanom magam. Egy időre megpróbáltam azt, amit a könyvekben olvastam: „tárt karokkal” fogadni a fájdalmat, teljes nyitottsággal, és engedni, hadd járjon át teljesen. Hát ez szörnyű nehéz volt. De valójában minden relatív, és egy-egy élesebb fájdalom után már nem is tűnt olyan vészesnek a következő, amely mondjuk az elején még megviselt. Persze, amikor jöttek a tolóingerek, akkor minden tovább fokozódott – ott már nem volt helye az ilyen kísérletezgetéseknek, semmilyen tudatosságnak.)

12 körül: A szülésznőnk bejött, és megvizsgálta A-t. Azt mondta, már négy ujjnyinál jár a tágulás, és ötujjnyi jelenti a teljes tágulást. Ez azt jelentette, hogy elég gyorsan haladunk, de itt jött egy nehéz rész, mert még nem tűnt el teljesen a méhszáj, ezért nem szabadott nyomni a babát, viszont már jöttek a tolóingerek, amik kívülről nézve leküzdhetetlennek látszottak. Mondta a szülésznőnk, hogy próbáljon ne nyomni, mert ödémás lehet tőle valami (nem emlékszem, mi). Próbálja kilélegezni a tolási ingert. Itt A. már elég artikulátlan hangokat adott ki, a korábbi sima mély „á” hangok után. A doktor azt mondta, hogy jól csinálja, és szereti hallani ezeket a hangokat. Az biztos, hogy amiket olvastunk Ina May Gaskin könyvében, azt A. is csinálta, és úgy tűnt, hogy működnek ezek a módszerek: prüszköléses levegőkifújás, a mély „á” hang, utána az inger kiengedése egy kiáltásban. A. nem nagyon változtatott a kezdeti oldalt fekvő pozíción. Azt láttam rajta, hogy teljesen mindegy, mi van körülötte. Nem kellettek az illatgyertyák vagy a zene vagy a besötétítés. Teljesen belemerült a belső eseményekbe, nem zökkentette ki semmi.

(Na, ez volt a legnehezebb rész. Megkerülhetetlen ingert éreztem a tolásra, és mégsem szabadott tolni. Ilyenkor a méhszájból már csak egy kicsi látszik, még nem tűnt el teljesen. Ha ilyenkor rátol az ember, akkor a méhszáj beszorul a medencecsont és a baba feje közé, és bedagad, ödémás lesz, minden sokkal fájdalmasabb, és persze a baba sem tud emiatt kibújni. Tehát valahogy mindenképpen vissza kell tartani a tolás ingerét. Volt, hogy sikerült, volt, hogy nem. Ekkor a testem már teljes erővel követelte, hogy átvehesse az irányítást. Iszonyú nehéz volt ennek ellenállni. Ekkor már állatias hangokat adtam ki, mély hangon hörögtem, kiabáltam. Nem érdekelt már semmi, csak az, hogy az adott kontrakción túl legyek.

Visszatekintve tényleg vicces, mennyire fontosnak tartottam még a szülés előtt, hogy minden hozzávalót beszerezzek a szülés relaxált, idilli hangulatának a megteremtéséhez. Az illatgyertyák még hagyján, de órákat töltöttünk D-vel azzal, hogy összeállítsuk a tökéletes vajúdózenét. Pedig jó kis cédét állítottunk össze: Wagner Valkűrje szólt volna a finisben… hahaha. Azt hiszem, ezeket a kellékeket mégiscsak egy otthonszülés esetében lehet igazán jól kihasználni. Itt a kórházban ide-oda küldözgettek, minden olyan gyorsan történt, nem volt idő erre is gondolni.)

A szülésznő azt mondta az egyik vizsgálat után, hogy bár a felvételkor nem állapították meg, de úgy érzi, maradt a baba fejénél egy kis magzatburok. Ez akadályozza a baba fejét, úgyhogy beküldi a doktort. Talán fél óra múlva jött az orvosunk. Azt mondta, a méhszáj már teljesen eltűnt, de a buroksapka valóban ott van. Javasolt pár testhelyzetet A-nak, hátha esetleg sikerül keresztülnyomni a baba fejét. Próbálkozott is az ágynak dőlve, guggolva, az ágyon fekve, jobb, majd a bal oldalán is. Ez már a kitolási szakasz volt, bár számomra csak lassan vált ez világossá. Hiányoltam a kis szünetet, amiről olvastunk, ráadásul nem volt semmilyen gong, amely jelezte volna, hogy itt már a baba születésének utolsó szakaszába léptünk.

Kérte a doktor A-t, hogy most már ne terelje el a kitolás erejét a hangos nyögésbe, hanem tartsa vissza a levegőt, és koncentráljon az alhasára, oda fókuszálja az erőt. Nem tudom, ez mennyi időbe telt, de elég fárasztó volt. Az újabb vizsgálat megint azt mutatta, hogy még mindig ott van a buroksapka. Mondta a doktor, hogy azt a kis magzatburok részt meg tudja repeszteni egy kis tűvel, amikor épp feszül, vagy próbálkozhatunk még pár pózzal, hogy a baba feje átszakítsa. A. megkérdezte, van-e valami kockázat a repesztésben, és miután nem volt, azt mondta, legyen meg.

(Ekkor már tényleg a testem irányított. Ezért könnyebbnek is éreztem ezt a szakaszt az előzőnél, vagyis a tágulásnál. Hiszen itt már mentek maguktól az események. Igaz, hogy fájdalmas a kitolási inger is, de mivel érkezik, ha akarod, ha nem, a test már magától végzi a dolgát. Ekkor én már csak engedelmesen követtem az instrukciókat, hogy ezt vagy azt a pózt próbáljam ki. Az orvosunk tanácsát is megfogadtam, és a kiabálásra fordított erőt próbáltam a kitolásba átvinni.)

Miután már nem akadályozta a baba fejének az előrehaladását a magzatburok, eljutott egészen a gátig. Pár nyomás után már lehetett tapintani a feje búbján a haját. Odamentem, megnéztem. Valójában még alig látszott valami, csak egy pici rész a feje búbjából, de valóban már nagyon közel volt a kijárathoz. A. is megnézte egy tükörben, és ez erőt adott neki a következő kitolásokhoz. Mosolygott is, látszott rajta, boldog, hogy haladnak a dolgok. Ez talán 13 óra körül lehetett.

(Jó érzés volt megtapintani Nimród kis fejecskéjét, és szinte csodaszámba ment megpillantani a feje búbját a tükörben. Azt hittem, ettől majd tényleg hihetetlen erőt kapok, és pikk-pakk kitolom a gyereket… De most jött csak a hosszadalmas rész.)

Ezek után több mint két óra nagyon durván kemény munka következett. Megint kipróbált A. négy-öt testhelyzetet. A szülésznő és a doktor együttesen próbáltak erőt adni: még egy kis nyomás, még egy levegővétel. Én minden szünetben törölgettem az izzadtságot a homlokáról, inni adtam neki. A kitolások alatt tartottam a fejét, vagy amikor az ágyra guggolt fel, akkor a doktorral két oldalról emeltük és tartottuk, amíg a szülésznő a lábai között guggolva masszírozta a gátat, hogy tágabb és csúszósabb útja legyen a baba fejének. Nagyon sokáig tartott ez, és úgy tűnt, nem nagyon haladunk. Mindig kijött a baba feje egy kicsit, de a szünetekben visszament. Volt, hogy megtartottuk a pózt a szünetben, akkor nem ment vissza, de az újabb kitolással megint nem bújt ki a baba. A. emberfeletti erőkifejtést végzett. Én már abban elfáradtam, hogy támaszt nyújtsak neki, ő meg teljes testével dolgozott. A vége felé már a saját homlokomról is törölgettem az izzadtságot.

15 óra felé már kezdtem aggódni. Nem tudtam, meddig lehet így próbálkozni, féltem, hogy esetleg valami durva beavatkozásra lesz szükség. A-n azt láttam, hogy bár teljes erejéből dolgozik, egyre jobban ki van készülve a szünetekben. Kezdett sápadni, a szája már kékült, nagyon aggódtam érte. A baba jól bírta a strapát, minden szünetben ellenőrizték a szívhangját, és ott nem volt semmi probléma. Két óra próbálkozás után felvetette a doktor, hogy mégis kellene gátmetszést csinálni, hogy ezzel meglegyen az a plusz egy centi hely, ami hiányozhat. Nekem jó döntésnek tűnt, mert azt láttam A-n, hogy nagyon el van fáradva.

(Valóban nagyon fárasztó volt, de én még nem aggódtam. Fizikailag nem éreztem nagyon kimerültnek magam, de már borzasztóan vágytam arra, hogy vége legyen. Amikor az orvos először megemlítette a gátmetszést, még több erőbedobással nyomtam, csak hogy elkerüljük. De csak nem bújt ki a baba. A gátrepedéstől egyáltalán nem féltem, bár mondták, hogy nagyon feszes a gát. Ezt nem nagyon értettem, mert egyrészt nagyon sokat végeztük a várandósság alatt a gátmasszázst, másrészt nem éreztem magam feszültnek, nem aggódtam. Sokat próbálkoztunk még tolni, de egyre csábítóbbnak tűnt a gátmetszés. Végül olyan nagy volt a kísértés, hogy ezzel túl lehetek az egészen, hogy rábólintottam.)

15.19: A gátmetszés utáni kitolásnál egyből kijött a baba feje. A szülésznő gyorsan el is kapta. Vártuk a következő ingert, ami jó lassan jött. Ez volt a végső erőgyűjtés, ami után A. nyomott, és kicsusszant az egész testecske. Amikor kijött a baba, és láttam, hogy fiú, odafordultam A-hoz és mondtam neki. De ő valószínűleg nem hallotta. Mire visszafordultam, a szülésznő már A. hasára fektette Nimródot, és betakarta egy lepedővel. Kérte, hogy tartsuk melegen. Nimród nagyon hangosan sírt, aminek nagyon örültem, mert tudtam, hogy akkor nem csak hogy kap levegőt, de még milyen erős is. A szülésznő és az orvos is ránézésre megjegyezte, hogy nagyon nagy baba. Melegen kellett tartani a babát, de nagyon szerettünk volna látni legalább az arcát. Így ott kicsit kitakartuk, és igyekeztünk a többi részét a takaró alatt tartani. Ezért nem is lehetett látni a testéből semmit. A. ekkor kérdezte, hogy fiú-e vagy lány. Most hívtuk először Nimródnak.

(Hogy mit éreztem először? Kicsit azt vártam, hogy majd elönt a földöntúli boldogság, amint megpillantom a gyereket. De valójában csak hatalmas megkönnyebbülést éreztem. VÉGRE túl vagyok rajta! Néztem, néztem Nimródot, de felfogni nem tudtam, hogy itt van. És olyan nagy volt! Nehéz volt elképzelni, hogyan fért el a hasamban.

Nimród egy-két percig sírt, aztán megnyugodott a hasamon, és elkezdett kíváncsian nézelődni. Mivel teljesen vízszintesen feküdtem, nem láttam jól az arcát. D-t megkértem, hozza ide a tükröt, hogy jobban láthassam a pofiját. Nagyon szerettem volna a szemébe nézni. A tükör segítségével végül ez sikerült. Láttam, hogy szép kék szeme van, ennek nagyon örültem.

Igyekeztem aztán a mellem felé terelni, de magától is kúszni kezdett. Elkezdett picit szopizni, de kissé erőtlenül, éppen csak nyammogott rajta. Azért reméltem, pár csepp előtej bejut a szájába.)

Ezután az elkövetkező egy órában megszületett a lepény. A gátmetszés miatt jó sok vér kifolyt, ezért A. gyorsan kapott folyadékot infúzióban. Az orvos ellátta a gátsebet. A. párszor felszisszent. Kapott érzéstelenítő szurit, de még így is fájt neki a varrás. Kérdeztem, hogy ez milyen érzés a korábbiakhoz képest. Ő azt mondta, azért ahhoz képest nem fáj annyira. Jó sokáig tartott a varrás, közben a szülésznő elpakolt. Nimród bekerült egy kék lepedőbe, amely a rózsaszínnel együtt volt megmelegítve, mivel előtte még nem tudtuk, mi lesz a neme, melyiket kell majd használni.

Aztán magunk maradtunk a szülőszobában, és még egy órát kettesben, illetve hármasban töltöttünk. A. próbálkozott egy kis etetéssel, ami úgy tűnt, valamennyire sikerült is. Picit fényképeztük a babát, majd csak simogattuk, gyönyörködtünk. Nem tudtunk betelni a látvánnyal.

(A lepényt valamiért elég gyorsan kihúzták belőlem. Ezt nem igazán értettem, mivel korábbi érdeklődésünkre azt mondták, hagynak rá időt, míg magától beindulnak az összehúzódások, és megszületik a lepény is. Eléggé fájt a húzás is, de mivel már kezemben volt Nimród, semmi nem érdekelt. Arra tudok csak gondolni, hogy a gátmetszés miatt volt a sietség: ki kellett jönnie gyorsan a lepénynek, hogy a gátseb ne vérezzen tovább. A gátseb varrása borzasztó kellemetlen volt, alig vártam, hogy vége legyen, és végre teljesen Nimródra tudjak koncentrálni. Nem akartam, hogy azt érezze, az anyukájának nagyon fáj valami.)

17.21: Egy óra leteltével bejött a szülésznő, hogy siessünk, mert át kell vinni a születés után két órával a babát a csecsemőosztályra, és addig még feladataink is vannak. Megmérte Nimródot, mindenki ledöbbent, hogy 4290 grammot mutatott a mérleg. A 60 centis hossz talán nem olyan megdöbbentő, én is ennyivel születtem, de a 37 centi fejkörfogat elég nagy, mivel 34-35 cm az átlag. Kicsit megnyugodtam, hogy akkor jó döntés lehetett a gátmetszés. A méréskor láttuk először az egész testét meztelenül. A nagy súlya ellenére nem duci baba, a hasán nem volt semmi zsír, csak a pofija és a combja kicsit husi, mindenhol máshol csupa izom.

Átvittem a szülésznővel Nimródot a csecsemőosztályra. Megkapta a K-vitamint, amit szépen el is nyammogott. Utána vért vettek a kis ujjacskájából, nagyon hősiesen tűrte. 3,8 volt a vércukra, ami tökéletes. Olyan mérővel mérték, melyet mi is használtunk otthon. Nimródot ott kellett hagyni a protokoll szerint, hogy majd A. kikérhesse.

(Amikor Nimródot elvitték a K-vitamint beadni, vele akartam menni, de erősködtek, hogy inkább maradjak és pihenjek. Tényleg elég gyengének éreztem még magam, ezért beleegyeztem. Mindenesetre az apukája elkísérte Nimródot, hogy valamelyikünk vele legyen. Aztán amikor D. nélküle jött vissza, kicsit megijedtem, és rosszul éreztem magam, hiszen eltökéltem, hogy egy pillanatra sem hagyjuk egyedül. De szerencsére hamar visszahozták. Pontosabban előtte még egy nővérke szaladt be hozzánk, hogy megfürdethetik-e Nimródot. Nem engedtük, de kérték, hogy legalább a fejéről hadd mossák le a vért. Abba belementünk, hogy csak vízzel leöblítsék, de csak a fejét. Semmiképp sem akartuk, hogy a magzatmázat lemossák róla, hiszen annak fontos szerepe van. Pláne azt nem, hogy valamilyen fürdetőtől illatozzon, ami aztán elnyom minden természetes szagot, mint például az anyukája illatát.)

17.30: A. a szülésznővel átsétált a csecsemős osztályra, én vittem utánuk a cuccokat a szülőszobáról meg a vajúdóból. Mivel a szülésznőnk volt éppen az ügyeletes, ezért nem kellett rögtön otthagynom őket, este fél 11-ig ott maradhattam velük. Elrendeztük az ágyat, hogy Nimród ott tudjon aludni A. mellett. Az ágy és a fal közti rést betömtem az ott levő pokróccal.

(Hát igen, a kórházi vékony és magas ágyak nem éppen alkalmasak arra, hogy két személy feküdjön rajtuk, még ha az egyik miniatűr is. Persze betehettem volna Nimródot a kis gurítható fekhelyére is, de én ölelgeti akartam. Arról nem is beszélve, az egyre inkább fájó gátseb milyen nehézzé tette volna az állandó ki-beemelgetést a fekhelyéről az ágyamba. Így hát egész éjjel próbáltam egyensúlyozni az ágy szélén, hogy Nimród biztonságosan feküdhessen középen. Reméljük, egyszer eljön az az idő, amikor erre is gondolni fognak a kórházak.

Ezek az első napok a kórházban mindenesetre felejthetetlenül szépek voltak. Szinte repültem a boldogságtól. Persze, hullafáradt voltam, éjszakánként egy-két órát aludtam, de mivel tomboltak bennem még a hormonok, szinte meg sem kottyant. Többnyire próbáltam Nimródot szoptatni, reagálni minden nyikkanására. És persze csak csodáltam, csodáltam… Az első éjszaka utáni reggelen már totál szerelmes voltam a kisfiamba.)

22.30: Hullafáradt voltam. Még 20 percre felugrottam Anyuékhoz, hogy elmeséljem, mi volt, aztán hazamentem, és bedőltem az ágyba. Fárasztó, de csodálatos nap volt! Megszületett a kisfiam!

V. L. (P. A.)

Véletlenül kiválasztott mesék.