igaz történetek szülésről, születésről

795. nap: Fekete-fehér, igen-nem (Salamon)

795. nap: Fekete-fehér, igen-nem (Salamon)

Úgy vártam! Tél volt megint. Rengeteg hóval. Vártam, hogy újra örömben oldódjam fel. Hogy újra átadhassam magam valami nagyobbnak. Amiben bízok. Az erőnek, ami nem belőlem jön. Ami majd segít. Hömpölygünk együtt, és a végén egy csodát ölelhetek! A pici végtagjaira. Azokra vágytam leginkább. Az aprócska ölelésére. Aztán nem ilyen lett.

Beindult, leállt. Halkult. Erősödött. Állt. Pihent. Fájások közt aludtunk… A többiek aludtak. Én a földön feküdtem. Ki-kibotladoztam a vécére. Végeláthatatlan éjszaka volt. Sötét. Nem éreztem, hogy felkapnak a hullámok, és sodornak magukkal. Nem tudtam magam beleengedni az áramlatba. Mert nem volt áramlat. Szakadozott, felismerhetetlen volt az egész. Féltem. Elbizonytalanodtam. Mindez értelmetlennek tűnt. Soha véget nem érőnek. Teltek az órák. Senki nem segíthetett. Egyedül voltam a félelmeiben, a kínlódásban, a bizonytalanságban.

De Ági ott volt. Meg A. Meg a barátném – aki olyan erővel érkezett, amire végig nagy szükségem volt. Szerettem, hogy alszanak köröttem. Olyan pontos volt ez a mintázat. Én az éjszakában, valami más valóságban időztem. Ők szenderegtek.

Mikor kicsit rendszeresebbé váltak a kontrakciók, felkeltek. De én továbbra is üvegbúrába zárva éreztem magam. Billegtem sok határon. A tudás-nem tudás határán. A félelem-bizalom határán. A testem és a tudatosság bölcsességének határán. Nem segített a tudás, amivel érkeztem. Nem segített az önmagam átengedése. Nem segített a testemre hagyatkozás. Mert a testem félelmet tolmácsolt. Rémületet. Halált sugallt.

Szükségem volt a tudatomra, hogy blokkoljam ezt. Tudtam, ha bepánikolok, csak bajt hozok magunkra. Hát mantráztam egyre: „semmi baj, semmi baj, semmi baj”.

Máskor meg épp fordítva. Az agyam kattogott szakadatlan – én nagy levegőkkel csendesítettem magam, hogy a gondolataim helyett a jelen történésében legyek. Mert akkor azzal segíthettem a folyamatot.

Ölelkeztek az ellenpontok. Jártam minden térfélen, és elválaszthatatlanná váltak. Az éj a nappal nélkül, a hideg a meleg nélkül, a félelem a bizalom nélkül… – megszűntek létezni bennem. Nem volt hierarchia többé, csak más időkben másnak volt helye.

Felkelt a nap. Abban bíztam, hogy majd ez segít. A nappal elhozza a kis Születendőt. De még mindig nem. Toporgás, elhúzódó, homályos őrület.

Végre, végre a legvégén négykézláb. Oroszlán vagyok, üvöltés fakad mélyről – ez az én hangom?

A zsinór körbe-karikába csavarodva. Ági tartja, A. lehántja róla.

Ó Istenem, Istenem! Itt vannak a kis kezek, kis lábak! Ezek adták az erőt, ezek rántottak vissza, ha elmerültem volna a mocsárban. Hála, öröm. Csöndes, felnőtt öröm. Fájdalommal pettyezett, elnyűhetetlen kötelék. Ez már nem az ősemberénem. Nem is a gyermeki karácsonyvárás. Ez más. Persze. Minden szülés más. Békés, szelíd. Salamon.

D. I.

Cserne >>>
Ármin >>>
Ambrus >>> 
Bolda > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.