igaz történetek szülésről, születésről

793. nap: Nem én táncolok (Cserne)

793. nap: Nem én táncolok (Cserne)

Olyan rég volt. Fura most odagondolni. Vadi ismeretlen helyzetbe került magamra.

Hideg téli nap. Délelőtt még szalonnát vettem a túrós csuszához – ami sosem készült el. Időnként az a fura húzó érzés a derekamban. Már régóta vártuk. Mennyi ideig lehet „mindennaposnak” lenni? Szerintem nagyon sok napig. De a „mindennapból” tényleg, igazán „az” a nap lett. Éjjel elfolyt a magzatvíz. Ébren voltunk. Várakoztunk. Izgatottan. Ráadásul valami szülős műsor ment a tévében. Nevetgélve néztük. Hogy majd mi mennyire nem így fogunk szülni. Milyen nagy lesz a kontraszt otthon meg a tévében látott kórház (szülőszék, „nyomjon, kakiljon a lepedőre, anyuka”…) között.

Hívtuk Ágit. Hamar megjött. Meg a mamám és a nővérem is. Mikor megérkeztek, én már meztelenül táncoltam ide-oda. Kívülről rá is csodálkoztam erre. Milyen fura lehet úgy odaérkezni, hogy én ruhátlanul vagyok, már benne a folyamatban. Ők meg az utcáról belépve, dimenzióváltásban.

Áginak SMS-e jött. Elfolyt Dorka magzatvize. De mondja: nyugi, nem biztos, hogy be is indul. Lehet, hogy még van idő. Eszembe jut, hogy egyazon napon tudták meg – Ági és az én mamám is –, hogy unokájuk lesz. Hát egyazon napon fognak megszületni is. Öt perc múlva telefon. Dorka az. Kezdődik. Ági odajön. Elmondja, mi a helyzet. Neki mennie kell. Akarok vele menni?

Én értem. Mondom, menjen csak. Ott a helye. Én maradok. Nekem jó a másik Ági is. Másik Ági érkezik. Nem ismerjük egymást. Én a vízben fekszem. Kérdezget, puhatolja, nem lesz-e gond most az „ágicsere”. De őszintén – nem érdekel. Semmi. Nem én vagyok ott. Nem is valaki más. Inkább valami egyszerűbb. Állatiasabb. Elemibb.

Táncolok. Fáj. Éneklek. Arabul. Egy szót sem értek. De ez jó. Körbe-körbe. Kicsit mindig előrébb. Hosszú. Órák telnek el. Világosodik.

Ó, MOST menjünk be kórházba, és valaki fejezze be helyettem! Persze, tudom, hogy nem lehet. Azon a ponton már túl vagyunk. Hiszen mindjárt itt van.

Guggolok az ágy előtt. És kiszakad belőlem. Az én pici lányom. Micsoda megkönnyebbülés! Húsz évemnél is fiatalabb vagyok hirtelen. Nevetgélek, fura eufórikus rózsaszín szemüveg.

Hatalmas babácska. Méhlepény is megvan. Mindenki örül. Nevetünk.

Ahhoz sincs erőm, hogy a lábam oldalra döntsem. Remegek minden ízemben. Aztán mintha vécére kéne mennem. Kérem, hogy segítsenek. Ági rögtön tudja, hogy valami nem stimmel. Ilyenkor már nem maradhatott bennem semmi. Felülök. Jól sejtette. Nem stimmel, hogy nagy adag vér dől ki belőlem. Valami nagyon nem stimmel.

Infúzió, telefon. Ágit hívják először. Jön. (Egyszerre születtek tényleg az unokák.) Jön. Kis vita a fejem fölött. Dühös vagyok. Nem megyek kórházba! Haragszom. Nem megyek! Mint egy dacos kiscsikó. Nem, mint egy felnőtt nő. Egy ANYA! De itt nincs kérdés. Jönnek a mentősök.

Átbillenek a tiltakozásomon. Nevetek a helyzet abszurditásán. Hogy itt fekszem ruhátlanul, véresen, hordágy, mentőautó egészen az utca végéig – ott a kórház. Kacarászom. Még mindenki kedves hozzám.

Cserit hozzák velem, Ági is végig mellettem marad. Mint egy néma, hősies Őrangyal. Kórházban vagyunk. Ő az egyes számú közellenség. De nem tágít mellőlem. Tesznek ide-oda, meggyötörnek, durván beszélnek. Üvöltök, úgy fáj. (Mi ehhez képest az áldott szülés?) „Maradjon csöndben! Ez nem fáj!” Ó, hogyne doktor úr, biztosan igaza van…

Jó sokáig tart a kínzás. Ági áll a falnál, kitart mellettem. Nem szól, csak néha egymásra nézünk.

Örülök, hogy csak velem volt baj. Cseri tökéletes és jól van. De én csak maradjak benn. „Az otthonszülős.” Csak így szólítanak. Bár tudnék hálás lenni, hogy volt hova jönni, hogy van már modern orvoslás. Ezért van a kórház és a mentő. Hogy szükségben segítsenek. És nekem szükségem volt rá. És segítettek. De ebben az állapotban teljesen felborult a mérleg. Semmit sem ér a szememben a segítség – jó szó, emberség, empátia híján.

Aztán, amikor mindenen túl vagyunk, fekszem egy ágyban, odahozzák Cserit. Sok vért vesztettem. Nincs erőm vele lenni. Fekszem. Alszom. Cseri mamám kezében. Az első éjszakát nélkülem tölti. Még jó, hogy az első napot szinte átalusszák. Én sírok. Kinézek az ablakon a harmadik emeletről. Lent ott a világ, ahol jönnek-mennek. Az utca végén ott az otthonom. A csönd, a dolgaim. Én meg itt egy kórházi szobában, a babám nélkül. Kislány sodródik ide-oda a hullámok hátán.

Nem én akartam. Nem én táncoltam. Nem én szültem. Nem én nevettem. Nem én véreztem. Nem én sírtam. De annak, aki most vagyok, annak mindez az útja volt. Sodortatni, vért veszteni, kislányt szülni. Lassan felnőni. Magammá lenni. Mostani magammá. Mert mindig van még tovább…

D. I.
Ármin >>>
Salamon >>>
Ambrus >>> 
Bolda > > >

Kutacs és Holdvilág (Dorka szülése) > > >
Bábamese > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.