igaz történetek szülésről, születésről

1225. nap: …és most (Maja születése)

Megjelent: 2014. febr. 11.

A hivatalos terminus után öt nappal, pár hónappal azután, hogy eldöntöttük, otthon szeretnénk szülni, hajnali négykor enyhe, tompa fájásra ébredtem. Figyelni kezdtem az órát, mert hasonló volt már az elmúlt hetekben, de mindig csak egy kontrakció, aztán semmi. Ezek most azonban tízpercenként jöttek. Próbálgattam aludni, de túl izgatott voltam. Éreztem, hogy ebből még aznap lehet valami. Mind törtem a fejem, hogy menjek-e át Páromnak szólni, vagy várjam meg az ébresztőt. Gondoltam, korai lenne még elindulni Pestre, a lakásba, ahol a szülést terveztük, mert ezek még ritka és gyenge fájások, de közben meg ott járt az eszemben anyatársam, aki két óra alatt lezavarta az egész szülést egy héttel korábban. Mi van akkor, ha nálam is felpörögnek az események? De inkább vártam, és amikor szólt az ébresztő, bementem Páromhoz (aki a vendégszobában aludt, mert a pocakom növekedésével arányosan mind hangosabban és hangosabban horkoltam…), és hát elmondtam neki, hogy szerintem aznap megszületik a kisbabánk. Megöleltük egymást. Nagy nap lesz ez!

Nagylányommal megbeszéltük, hogy elvisszük suliba, aztán amikor felgyorsulnak az események, majd valaki befuvarozza őt Pestre, mi pedig már reggel bemegyünk. Így is lett, mindent bepakoltunk, elvittük a lányt suliba, de aztán olyan hiányérzetem lett. El is szomorodtam, hogy nélküle indulunk be a városba, így visszafordultunk, és még egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne jobban, mire úgy döntött, hogy velünk jön.

Befelé úton felhívtam a barátnőmet, akit azért hívtunk, hogy a lányommal legyen a szülés alatt, hogy megyünk, jöjjön ő is. A lakásra érve Párom mindent felcuccolt. Nemsokára a barátnőm is befutott. A fájásaim, ha rendszertelenek is voltak, de érezhetően erősödtek. Hol öt-, hol nyolcpercenként követték egymást.

Bábánkat már reggel hívtam, hogy elindultunk, utána rendszeresen jelentkeztem nála, hogy jelentést adjak a helyzetről. Mondta, hogy próbáljak meg aludni a fájások között, ha sikerül. Hát nem sikerült, mert bár még nem voltak annyira erősek, aludni mégsem engedtek. De legalább pihentem a hatalmas ágyon.

Barátnőm kint játszott a lányommal a konyhában, Párom elment egy monstre bevásárlást lezavarni, amiből aztán készült egy nagy fazék tyúkhúsleves és egy marhapörkölt. Abból jól beebédeltünk. Ekkor már délután volt. Megint beszéltem a bábánkkal, mondta, hogy üssem el az időt valahogy („hímezzek, tegyek el fokhagymabefőttet, fogkefével súroljam ki a fugákat a fürdőben”).

Arra a kérdésemre pedig, hogy mikor jönnek a társával, az volt a válasz, hogy amikor én azt mondom: „Most!”. Hát jó, gondoltam kissé bizonytalanul, biztos fogom tudni, mikor lesz az a „most”. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy itt most valóban én és csak én diktálok. Új helyzet volt ez a korábbi szülésélményemhez képest, és ezzel meg kellett barátkoznom.

Talán koraeste volt, amikor úgy döntöttem, hogy beülök a kádba, lássuk, valóban könnyít-e a fájások elviselésén. Párom gyertyát is gyújtott nekem, villanyt lekapcsoltuk. Jó volt ott ülni, valóban tompította a fájdalom élét a meleg vizes közeg. A fájások kb. ötpercesek voltak, mélyen szuszogva fogadtam és engedtem őket végig a testemen. Lányom be-bejött, puszit adott a hasamra, hogy ne fájjon annyira, de azért legyen elég erős. Mintha hatott volna. Párom is ki-be járt, odaguggolt sokszor a kád mellé, fogta a kezem, együtt vártuk és engedtük el a kontrakciókat.

Aztán kifogyott a bojlerből a meleg víz, jött a vízforraló. Talán olyan hét felé volt, hogy megkértem Páromat, hívja fel a bábánkat, hogy jöjjenek. Mielőtt beültem a kádba, vécén voltam, és ott akkor láttam a vécépapíron, hogy kijött a nyákdugó. Ennek hírére bábánk megörült: „Na, végre csinál valamit a méh” – mondta a telefonba. Szóval jeleztem, hogy „most”, és jöttek is.

Kb. fél órán belül megérkezett bábánk társa, bejött a fürdőbe, köszöntöttük egymást, kérdezte, hogy vagyok, én meg elmondtam a helyzetet, közben jött fájás, olyankor behunytam a szemem és mélyen szuszogtam. Hamarosan befutott bábánk is. Nagyon örültem neki, tiszta szívemből. Akkora bizalmam volt benne, a jelenléte nagyon jólesett.

Amint bejött a fürdőbe, leült a hokedlire a kád mellé és beszélgettünk. Mindenféléről. Előkerült egy szívhanghallgató, gyönyörűen lehetett hallani a babát. Minden rendben. Vártunk, hogy kontrakció közben is meg tudja hallgatni, de csak nem jött fájás. Mondta a bábánk, hogy ez normális. Amikor a megszokott közegbe, burokba belép egy új ember, kicsit leállhat a folyamat, de ne aggódjak, mindjárt újraindul. Itt már három-négy perces fájásaim voltak. És valóban, hamarosan visszatért a korábbi ritmus. Bábánk meghallgatta a babát egy fájás alatt is, és hogy hogyan áll vissza a szívverése, amikor a fájásnak vége. Minden rendben.

Közben bent a szobában, azt hiszem, bábatársa kirámolta a kellékeket, előkészítették az ágyat (vagy azt lehet, hogy már Párom megcsinálta). Kiszálltam a kádból, mondták, hogy keressem meg a helyem bent, ahol kényelmes. Mikor mondtam, hogy most már rendesen kisugárzik a keresztcsontomba is a fájdalom, a bábatárs felajánlotta, hogy masszíroz. Örömmel fogadtam. Először felmásztam az ágyra négykézláb, de nem volt jó. Végül az ágy mellet egy párnán térdelve kötöttem ki, könyökömmel és fejemmel az ágyon támaszkodva. Bábánk társa rendületlenül és nagyon érzékenyen, de ugyanakkor erősen masszírozott, amikor jöttek a fájások. Az elején minden alkalommal meg is köszöntem neki, később erre már nem futotta.

A szuszogás ideje elmúlt, jöttek a hangok egyre mélyebbről, ahogy segítettek át a kontrakciók hullámain. Már a bábáim is tudták, mikor jön a következő, mindig ugyanazzal a hanggal indult minden fájás. Párom az ágyon feküdt velem szemben, fogtam a kezét, szorítottam, húztam, mikor mi esett jól. Ő meg végtelen nyugalommal és igazi jelenléttel volt ott.

Néha kiment a kisszobába, megnézni, hogy van a lányom és a barátnőm, akik a galérián bevackolták magukat, és meseolvasás folyt. Lányom nagyon aggódott miattam, így párszor bejött Párommal a nagyszobába, két fájás között, hogy lássa, megvagyok, jól vagyok. Rámosolyogtam, dobtam neki puszit. Talán kicsit megnyugodott.

Bábám kérdezte, hogy jólesne-e borogatás. Mondtam, hogy próbáljuk ki. Előkészítették, sürögtek-forogtak, hozták a forró vizet a konyhából, amit még Párom tett oda, mielőtt megérkeztek volna a bábák (pont úgy, mint a regényekben). Jöttek a fájások, olyankor bábánk társa masszírozta a derekamat, bábánk pedig tette a forró muskotályzsályás borogatást a hasamra. Egyre erősebben és erősebben jöttek. A hangok is. Kiabáltam már szinte, pedig ez még nem a vége volt. A fájások alatt éreztem, hogy valami nyom belül, talán már tolófájások lennének? Bábánk csak bólogatott: „Akkor bizony történik valami”.

A következő pár fájásnál már nyomtam. Bábánk orbáncfűolajjal a gátamat kente és forró vizes vattával borogatta. Az is iszonyú jólesett. Aztán megkérdezte, megvizsgálhat-e, hogy lássa, hol tart a baba. Közben rendszeresen hallgatták a szívhangját. Bábám megvizsgált, de már összemosódik, hogy kétszer vizsgált, vagy egyszer. A méhszáj puha volt és olyan 7 cm-re nyitva, illetve nyitható volt. Valószínűleg két vizsgálat volt, ez még korábban.

Amikor a tolófájások megérkezésekor vizsgált a bábánk, akkor derült ki, hogy a méhszáj egyik oldala még nem puhult fel teljesen, és segíteni kell neki. Mondta, hogy ez most nagyon kellemetlen lesz, de feküdjek fel az ágyra, egyszer a bal oldalamon várjak ki két-három fájást, aztán ugyanezt a jobb oldalamon és a hátamon. És közben próbáljak meg nem nyomni. Ezt volt a legnehezebb, miközben az inger iszonyatosan erős volt. De megtettem, sikítva, kiabálva, Párom végig mellettem, simogatott, szorította a kezem, én az övét.

Aztán amikor a jobb oldalamon feküdtem, éreztem egy pukkanást, és jött a víz. Utána meg, hogy jön-jön kifelé a baba, hogy most azonnal más póz kell, mert így nem tudok elég erőt kifejteni. Akkor négykézlábra álltam az ágyon, az ágy fejvégi részébe kapaszkodva nyomtam kifelé-kifelé azt a kisbabát. Éreztem, hogy jön, közeledik, egy fájás közben elkapott a „nem bírom megcsinálni” érzés is, de csak futólag. Olyan jó volt a két bába jelenléte, olyan biztonságot és nyugalmat sugároztak, éreztem, hogy bíznak bennem, az erőmben, látják, tudják, hogy menni fog ez.

És akkor megéreztem azt az égető érzést is, amikor a baba feje búbja megjelenik, még mielőtt kibújna. És akkor véget nem érő fájás jött, nem úgy, mint az addigiak, hanem tartott-tartott addig, amíg ki nem bújt a baba feje. Megsimogattam, Párom is megsimogatta. Bábánk csupa kedves szóval köszöntötte. Már akkor is csupa szeretettel beszélt hozzá, amikor még bent volt és úton volt.

A fej után Párom elmondása szerint két-három perc múlva jött a következő, véget nem érő tolófájás, minek végén kibújt az egész kis testecske. A bábák csupa kedves, vidám szóval fogadták, én csak azt tudtam ismételgetni, hogy ”istenem, istenem”.

Beletelt pár percbe, mire magamhoz tértem, hogy most már valahogy a hátamra kéne kerülnöm. Sikerült, és a bábák odaadták a babácskát, Maját a karomba. Ekkorra bejött a nagylányom is (vagy már amikor kibújt a húga, ott lett volna?), odabújt hozzánk az ágyban, nézte a testvérét, simogatta. A barátnőm az ágy túlsó felénél guggolt, kezével az arcát takarva, láttam rajta az óriási megkönnyebbülést és katarzist.

Aztán jött a mellre tétel, persze, bal oldalra, hogy a befordult bimbóval barátkozzon Maja először. Valamennyire sikerült bekapnia, de nem elég jól, el is engedte újra és újra. Aztán átkerült a jobb oldalra, ott már minden simán ment.

A lepény kb. 20-30 perccel később indult el, egy újabb, jó erős tolófájással, aztán plütty, ki is jött. Jó nagy volt, bábánk is megjegyezte, nagy és egészséges. A lepénnyel együtt kijött a burok is, mindez egy lábosba került, és bábánk egy kis anatómiai bemutatót tartott nekünk.

Szóval ezzel „vége a szülésnek” – mondta bábánk. Én ott feküdtem, karomban Majácska, aki gyönyörű volt. Hibátlan bőrű, máz alig volt rajta, az arca szépséges, nem gyűrött. Nagyon formás kis baba volt megszületése pillanatában is.

Csodálatos élmény volt nyugodtan, szeretetben, bizalomban szülni. Valamennyire még a nyolc évvel korábbi kórházi szülésemet is „meggyógyította” ez a mostani. Örök hálám Páromnak, bábáinknak és mindenkinek, akik nélkül nem ezt az utat jártuk volna be.

Üdvözlünk, kicsi Maja! Szép és boldog életet kívánunk!

V. E.

Veronka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.