igaz történetek szülésről, születésről

794. nap: Karácsony nyáron (Ármin)

794. nap: Karácsony nyáron (Ármin)

Már két hete 35-40 fok. Éjjel és nappal. Várjuk, hogy megszülessen. Készítjük elő a közös otthont. Az ablakokat letakarjuk, hogy ne melegedjen még tovább a lakás. Sötét van, de a villanyokat is inkább lekapcsoljuk. Annyira érezhető, hogy a villanykörték is csak tovább fűtenek.

Amit tudunk, hogy Ági nyaral. Még két napig. Addig ki kell tartani. Utána. Csak utána szülessen!

Elmegyünk vendéglőbe. Lezárni az eddigi háromfős, ilyen-olyan életünket. Mert innentől sok minden más lesz. Együtt élünk, négyen. Nagy testvér, kis testvér. Mi lesz itt?

Már a vendéglőben kezdődnek a fájások. Brassói aprópecsenyét eszem. Néha leteszem a villát. Ezeket a fájásokat már ismerem. Mondom A-nak is. Ő még nem ismeri. Csak meséltem az első szülésemről. Neki ez lesz az első.

Csütörtök van. Ági holnap este ér csak haza. Még talán abbamarad. Talán csak jósló fájások… Lefekszünk. Alszunk.

Hajnalban ébredek. Fáj. Aztán elmúlik. Talán nem is fájt annyira. Csak képzeltem. Ez még nem az. Megint. Á, ez biztos nem fájt annyira. Újra és újra. Megnézem az órát. Rendszeres. A többiek alszanak. Egyedül ülök az ágy szélén, annyi minden kavarog bennem. Haragszom, hogy így történik. Hogy most történik. Hogy nincs Ági. Hogy a többiek nyugodtan alszanak. Hogy nem tudom, telefonáljak-e már, vagy még bőven ráér. Sok-sok bizonytalanság. Tudom, ha most felébresztem A-t, dunsztja nem lesz, mi van velem. Átgondolom. Valahogy közölnöm kell vele, hogy miben vagyok, mert nem tehet róla. De annyira fortyog bennem a düh – a bizonytalanság miatt –, hogy amikor felriad, csak annyit tudok magamból kipréselni: „Haragszom!” (Máris minden könnyebb…)

Telefonálunk. Gondoltam, akkor a másik Ági jön. Végül is Cserinél is ő volt ott. De nem ő veszi föl. Ő sem elérhető. Most vagyok dühös csak igazán. Most akkor mi lesz? „Szeretnéd megvárni Ágit, igaz?” – kérdezi egy megértő és türelmes hang a telefonban. „Igen.” „Akkor egy pohár vörösbor talán segít. Vagy semmi.” Jó, úgy legyen. (Máig nem tudom, kivel beszéltem akkor, hajnalban. Úgy szét voltam érzelmileg csúszva. De köszönöm a türelmet, a figyelmet.)

Cseri is felébred, öt óra. Nyári világos. Felhívjuk a mamámat, hogy jövünk. Már túl vagyok az érzelmi mélyrepülésen. Jöhet, aminek jönnie kell. Állok elébe.

Kora reggel, megérkezünk. Kijönnek elénk. Tisztára, mint karácsonykor. Minden és mindenki ragyog. Ünnep van. Várakozás. Gyorsan kitakarították a házat, ajtók-ablakok tárva-nyitva, lengedeznek a fehér függönyök. Ülünk a teraszon. Ittam bort, várunk. Valóban. Elmúltak a kontrakciók.

Szeretném, hogy Cseri is ott legyen. Dilemma. Mehetne Balatonra az apjával. Tartsam még magam mellett, hátha megszületik, vagy engedjem el, hadd menjen? Olyan máshogy telik az idő. Annyira irracionálisan gondolkodom.

Ági időközben felpakolta a családját, és röpül haza hozzám. Kora délután már itt is van. Én szégyenkezem, hogy hazarángattam, aztán mégsem szülök. De ő persze „feloldoz”. Örül, hogy most itt lehet. Hazamegy. Mindenki azt hiszi, éjjel megszületik. De nem. Átalusszuk az éjszakát. Cseri még mindig velem. Nem szeretném elengedni. Azt akarom, hogy az én pici lányom velem legyen. És én ővele.

De hát ez most másvalaki története. Valahogy belül megszületik bennem a felismerés. El kell most engednem Cserit Balatonra az apjával. Akkor tud megszületni a pici babánk. És ahogy ezt átgondolom, és telefonon is intézkedem, már jönnek is újra a fájások. Halkan indulnak. De egyre erősebbek. Cserikém elmegy.

Magunk maradunk. Jön Ági, nővérem hazaszáguld egy esküvőről, ahol pedig ő vállalta a főzőcskézést. Semmi baj. Megoldják nélküle is.

Fürdőszoba. Forró víz. Beszélgetünk. Ketten vagyunk. Szerelemben. Bár tartana tovább, sokkal tovább ez az egész. Olyan jó így együtt lenni. Elhallgatni, amikor jön egy fájdalomhullám, de közben végig tudni, hogy hamarosan úgyis vége lesz. Jön és megy. Elborít és visszahúzódik. Aztán egyre kevesebbet tudunk beszélni.

Varázsütésre bejönnek az asszonyok is. Ági, Mama, nővérem. Honnan tudták, hogy szükség van rájuk? Forr a víz a vízforralóban. Meleg a hasamra, a hátamra, jég a homlokomra, a számba. Négy ember sürög-forog körülöttem. Mindegyikre szükségem van. A nyolckarú polip. Felállok. Nevetek, hogy a legkisebb helyiségben zsúfolódunk ennyien. Menjünk ki.

Jó ötletnek tűnt. De menni már nehéz. Át a szobába. Milyen rohadt messze van. De akkor is. Közben is nevetek, minden jó és tökéletes. Nem olyan, mint az első szülésnél az állatias ösztönénem. Ez itt most én vagyok, köröttem forog a világ. Gyere, pici babácska! Ügyes vagy! Megszületsz mindjárt!

És tényleg. Kiabálok. „Csukjátok be az ablakot!” – hallom Ágit. És tudom, azért, mert mindjárt itt lesz, mindjárt kint lesz! Kiabálom is: „Szétszakadok!” – de inkább csak „kötelességből”. Mert ez is a része. Az utolsó határ átlépése. Megadom a neki járó tiszteletet és alázatot. Igazából nem félek, igazából még mindig az öröm és az ünnep az, amivel tele vagyok.

A. ölében guggolok. Végre kirobban a magzatvíz. És már jön is. Ó, sírunk! Könnyek mindenütt. Pici fiacskánk! Árminkánk!

D. I.

Cserne >>>
Salamon >>>
Ambrus >>> 
Bolda > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.