igaz történetek szülésről, születésről

490. nap: Felmásztattak egy kecskére (Tamás)

Megjelent: 2012. febr. 7.

Nem is tudom, hol kezdjem… Hosszú, és minden lényeges – legalábbis számomra. Ezek a történések meghatározták és teljesebbé, sokkal teljesebbé tették az életemet. Igen, ezek a történetek életeket határoztak meg.

Ott kezdődött, hogy várandós lettem az elsővel: vártam ezt a várandósságot, azért is, mert éreztem az idő múlását, 28 éves voltam (valahogy akkor a 28 többnek tűnt, mint most a 34). Visszaemlékezve: nem adtam át magam a várandósságnak, nem is tudtam, hogy kellene, próbáltam távol tartani önmagamtól, és csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy én is át fogok esni a szülésen, mint kutya a kerten. Anyámtól a „szükséges rossz” érzése jött át, nem mesél a szüléseiről azóta sem, mintha elfelejtette volna.

A szüléstől féltem, nagyon féltem, így próbáltam nem gondolni rá. Bárkit is kérdeztem a környezetemben – csak véresebbnél véresebb szülésekről, vagy kisminkelt sikertörténetekről („könnyű szülésekről”) hallottam. Mindegyikről azt éreztem, hogy valami nincs rendben. Senki nem mondott egy annyit, hogy menni fog, erre vagyok teremtve, vagy valami ilyesmit. Volt, aki egyre nagyobbodó hasamat látva, sajnálni kezdett – ettől én még jobban féltem.

Otthon voltunk a férjemmel, amikor éreztem, hogy elmegy a magzatvizem. Hívtam azonnal a nőgyógyásznőt, aki megígérte, hogy bejön a szülésemre. Éjszaka két óra volt. Ekkor közölte velem, hogy elutazott, nem tud bejönni. Pedig két nappal előtte voltam nála, és megígérte, hogy jelen lesz a szülésemnél. Becsapottnak éreztem magam, de tudtam, hogy a vonatra felültem, ami halad előre, és erről már leszállni nem lehet.

Bementünk a régi szülészetre, azért a régire, mert azt hallottuk, hogy itt a férjem meg tud közelíteni, nem akkora a zsúfoltság, mint az új kórházban, ahol kapusok sorozatát kell lefizetni ahhoz, hogy a nő férje bejusson a „szentélybe”, és ahol a lift csak a nőt viszi fel a nyolcadikra (én nyolc hónapos várandóson fel kellett menjek gyalog a nyolcadikra, mert a liftes néni nem vitt fel).

Tehát: bementem mosolyogva a régi szülészetre – hisz mégiscsak az első gyermekem születik. Kérem, figyeljenek rám, szülni jöttem, én, elsőként életemben.

Felmásztattak egy kecskére, szét a két lábam, megborotváltak. Hú, de fura volt, sosem voltam addig ennyire lecsupaszítva. Éreztem, hogy megy ki a lábam alól a talaj. Közben kérték az adataimat – próbáltam minél jobb színben feltüntetni magam.

Beöntést végeztek, nekem, életemben először egy nagy teáskancsóból, és velem egy időben egy másik nőnek is. Mindezt a földszinten a vizsgálóban, és egy folyóson kellett átmenni, várakozó férjek előtt a vécéig. Két vécé volt, az egyikre ki volt írva, hogy a személyzetnek van fenntartva, a másikat használhattuk ketten. Őrült menet kezdődött, beöntés után mindkettőnknek egyszerre kellett, Istenem, fanyarul csak mosolyogni lehet ezen az egészen.

Aztán felkerültünk az emeletre. Az a szag… vagy micsoda… És az Isten gondoskodott: az egyik gyülekezeti tagunkkal (a férjem református lelkész) találkoztunk a folyóson, aki ebben a kórházban volt nővér. A nővéri szobába lepedőt hozott nekem, és itt vajúdhattam egy darabig. Protekciósak lettünk.

A szülőszoba, igen, nem is tudom, mit meséljek. Ketten voltunk benne, a bal oldalunkra fektettek kötelezően. Mellettem volt egy nő, akinek volt egy fia, most szülte a lányát. Befele fordult, és feküdt, mint egy szobor. Nekem ekkor még nem voltak annyira erősek a fájásaim, és gondoltam, megérintem, habár nem is ismertem. Masszírozni kezdtem a hátát, nagyon hálás volt. Szegény, hangtalanul szülte meg a lányát, pedig nagyon nehéz volt neki.

Közben a másik szobában szült valaki. Két bábaasszony volt mellette, tegezték a nőt, és ilyeneket mondtak neki, hogy ha volna férje, biztosan ügyesebben szülne. Szidták kegyetlenül, ordítottak rá. A vécé teli volt véres rongyokkal, és láttam néhány barna bogarat is mászkálni a rongyokon. Ez volt a szülőszoba.

Aztán felgyorsultak a dolgok, egy ágyon kínlódtam, nagyon erősen fájt mindenem, egyszer négykézlábra álltam, és feltűnt, hogy körülöttem mosolyognak rajtam. Rosszulesett. Néha egy tölcsér alakú valamit rányomtak a hasamra, azzal hallgatták a baba szívhangját. Nagyon kellemetlen érzés volt, ilyenkor a hátamra kellett feküdnöm. Szóval: biztos talaj már nem volt a talpam alatt, egyik ismeretlen jött, a másik ment. Egyszer mondták, hogy váltás: jött egy új doktornő, ugyanazt a tölcsért a hasamra nyomta, és azt mondta, hogy császár. Nekem nagyon erős fájásaim voltak, alig jutott el az agyamig, hogy mit mond. Akkor jöttek, különböző papírokat tölteni ki, és faggattak, hogy mi lesz a neve, ha lány lesz. De hát én tudtam, hogy fiú… Végül odaböktem, hogy Eszter, hogy hagyjanak békén. Aztán többször felfektettek a kecskére, és vizsgáltak, hol ez, hol az nyúlt belém, egyszer valami hosszú kanállal nyúltak belém kontrakció közben, amibe azt hittem, belehalok. Végül, alig tudtam az egyre sűrűsödő kontrakcióktól elmenni a műtőig, ők pedig sürgettek, mondván, hogy lassul a baba szívhangja, és végül elzsibbasztottak, aminek nagyon örültem. Végre vége van ennek a tortúrának. Kirángatták belőlem a fiam, és aztán varrtak, varrtak.

Hosszú tizenkét napot voltunk kórházban, a szobám a szülőszobától pár méterre volt, főként az éjszaka csendjében tisztán lehetett hallani mindent, és a szobatársammal csak sírtunk. Nehéz volt, a szoptatás miatt begyulladtak a melleim, lázam volt, nem segített senki. A mellbimbóim kisebesedtek, az első hónapokban a szoptatás maga volt a pokol. Annyira tapasztalatlan, bátortalan és tudatlan voltam…

A kórházban a legtöbbet a szobatársamtól, egy cigányasszonytól tanultam. Úgy kerültünk egy szobába, hogy az emeleten csak én vállaltam, hogy ezzel az asszonnyal egy szobába kerüljek. Furcsa helyzet volt. Az ágyaink mellett volt egy-egy műanyag doboz, abba kellett kötelezően tenni a gyerekeket szoptatás után, hogy „nehogy megnyomjuk”. A szobatársam meg mindenek ellenére együtt aludt a kislányával, szoptatta igény szerint, sokat-sokat játszott vele, beszélt hozzá, puszilgatta. Csak lestem tőle, hogy mit csinál, és éreztem, valahol éreztem, hogy ő jobban tudja, mi a tennivaló, mint a kisminkelt főorvosok. Közben kezdtem megerősödni.

K. R. R.

Péter >
Benedek > 

Véletlenül kiválasztott mesék.