1024. nap: Nagy piros bőrönd (Milo születésének története doulaszemmel)

Nem gondoltam, bár kicsit vágytam rá valahol mélyen, hogy az első szülés, amelyet kívülről fogok látni, egy barátnőmé lesz. Sírtam, amikor Juli azt mondta, szeretné, hogy ott legyek.

Amikor Juli hívott délelőtt, elfolyt már a magzatvíz, de még nem tudtuk, mikor szül. Én azt gondoltam, esetleg még napok… Onnantól kezdve pörgött a napom, mint egy szülés előtt álló nőé, aki az utolsó napon még mindent el akar rendezni. Estére olyan fáradt voltam, hogy a zenekari próbán már megmozdulni sem tudtam. Ahogy hazaértem, lefeküdtem. Akkor láttam Juli SMS-ét. Aztán hívott, hogy kezd késő lenni, bármikor hívhat-e majd. Mondtam, hogy persze. Elaludtam.

2.30-kor csörgött a telefon. Már akkor kezdtem magam úgy érezni, mint aki be van tépve. Elbringáztam egy ismerősömhöz az autóért, amit kölcsönkértem. Az úton három állatot láttam, egy rókát, egy békát és egy nyestet.

Megérkeztem a kapuhoz. Minden vizes volt. Esett aznap éjjel. Ralf kijött értem. Viccelődött, amíg odavezetett a kisházhoz. Nagyon helyes kicsi kis ház volt. Bent gyertyák égtek és illóolajszag terjengett. Csöndben levettem a cipőm, elmondtam, miket hoztam, a nejlont kiterítettük a földre. Juli az ágyon volt, de nem sokáig, egy idő múlva már nem volt jó neki ott, a földre térdelt és az ágyra könyökölt. Kis változtatásokkal tulajdonképpen így volt végig, amíg meg nem született a kis csöpp.

Rövidesen beállt a ritmus, hol én, hol Ági vizet forraltunk. Másik Juli ült az ablak felől, Ági hátul, én az asztal mellett (Juli balján), a forró vízbe mártogattam a pelenkákat, kicsavartam, ők meg borogatták Julit a hasán és a hátán. A víz jó ideig nem volt elég forró. Ági finoman piszkált, hogy csináljam forróbbra vagy cseréljünk. Forróbbra csináltam. Juli időnként leült a sarkára. Nem sokat beszélt, időnként kérdezte, hol tart, Ági mindig biztató választ adott. Ági megkérdezte tőle, elég meleg-e a borogatás. Még lehet melegebb… No, még mindig nem jó, gondoltam.

Időnként még azon is eltűnődtem, milyen lassan kullog az idő, de nem volt rá sok időm, mert Ági pisilni ment, így én kezdtem borogatni Juli hátát és hasát. Masszíroztam a hátát. Jó volt kontaktusba kerülni. Megérinteni, de nem gondoltam bele, mi zajlik a bőr mögött, egyszerűen eszembe se jutott. Csak a simogatás maga, és jó volt, amikor Juli néha azt mondta: „De jó!” Emlékszem erre az érzésre, tényleg jólesik olyankor. Aztán visszajött Ági, és minden ment tovább, mint előtte. Vízforralás, áztatás, borogatás. Juli hányt egyszer igazán, aztán később csak öklendezett. Néha vizet kért. A második öklendezős, majdnem hányás után jött a kitolás. Ekkor kezdett világosodni.

Itt lassult csak le igazán az idő. Talán meg is állt, igen, lehet, hogy ott megállt, vagy a születéskor, de eddigre teljesen lelassult. „Órák” teltek el a kitolási fájások között, öt-tíz fájás volt. Többször látták Ágiék a pici fejet. Én akkor oldalt ültem, az ablak alatt. Ki-be ment a kis ember. Ralf végig fogta Juli kezét, végig, pisszenés nélkül. Néha azt hittük, alszik, de nem aludt, csak csendben támogatta Julit a kezén át. Ekkor már Juli őrülten szoríthatta a kezét. Juli kezdett fáradni, kérdezte, mi történik, Ági elmondta, és biztatta, hogy válthat pózt, Juli kicsit kimozdult, aztán rögtön visszatért oda, ahonnan akkor már jó ideje el sem mozdult.

Egy nagyot kiáltott, kijött a fej. Ez volt az első kiáltása, addig végig csak nyögött. Aztán sírni kezdett könnytelen sírással. Ági kereste a köldökzsinórt a nyakán, kicsit feszítette ez a Julit. Nem volt ott a zsinór. A kicsi fej egyre lilult. Imádkozni kezdtem, és drukkolni, drukkolni Julinak, hogy bírja, legyen ereje.

Aztán megint nyomott, a kis test megjelent derékig. Kiderült, hogy a karjára volt tekeredve a zsinór, Ági szépen letekerte. Közben a másik Juli masszírozta Juli gátját, és a fejet is ő segítette ki, majd a babát is ő fogta végig, Ági csak besegített.

Milo, amint kibújt derékig, sírni kezdett, nagy hangja volt és panaszos: „Már megint elakadtam, ki szeretnék bújni!” – és egy következő fájással ki is csusszant.

Föltettük Julit az ágyra, és igen, ez vicces, én is így szültem, és azon gondolkoztam, hogy került az ölembe a baba, hol volt addig a zsinór, most láthattam, hogy Julinak át kellett emelnie a lábát, hogy a babával megkerüljük, és ő hanyatt fekhessen. Ekkor már világos volt. Amikor mindent jól elrendeztünk, eszembe jutott, hogy megnézem az órát, és 5.12 volt.

Juli teljesen legyengült, a babát épp csak megnézte, rövid próbálkozást tett, hogy szoptassa. Aztán elvágták magasan a zsinórt, ahol már nem pulzált. A placenta gyorsan levált, és Juli megszülte azt is. Iszonyú fájdalmakkal küzdött, és már nagyon elege volt, kezdett rosszul lenni. Kis vér is távozott, de Ági szerint nem volt sok. A gát teljesen épp maradt. Olyan ügyesek…

Néha Ralf fogta a babát. Néha noszogattuk Julit, hogy szoptassa a babát, mindketten erőtlenül próbálkoztak. Ági a hasát masszírozta, az is fájt. Aztán az oldalára feküdt, de ez se volt sikeresebb… A baba teljes nyugalommal tűrte. Várta a mamáját. Juli egyre rosszabbul lett, Ági felemelte a lábát, aztán visszatért a szín az ajkaiba. Ági biztatta, ez csak az emlékek miatt van…  A pulzusa is jó volt.

Ide-oda fekvés, takarítás, lepedőlehúzás után Juli még mindig erőtlenül feküdt. Újra próbálkoztunk a szoptatással. És akkor egyszer csak beszippantotta a bimbót, és teljes nyugalommal szopizni kezdett. Ettől megint nagyon fájtak az utófájások Julinak… „Ez ilyen, Juli, de nem tart soká…” Most meg már a bedurrant mellei fájnak… Hát igen, fájdalmas ez az élet…

Köszönöm, hálás vagyok, hogy ott lehettem.

Amikor hazaértem, nem tudtam elaludni. Száraz szemekkel feküdtem, zsezsgett bennem ez a sok élmény, az egész napom furcsa kábaságban telt. Akkor ért véget, amikor beszéltünk telefonon Julival, mint egy varázsütés, kitisztult a kép.

Azt álmodtam, hogy a lakásnak, ahol laktunk, az ablakán a rácsot feszegették a cigányok. (Azt írja az álmoskönyv, hogy a lakás a testemet szimbolizálja, a cigányokhoz pedig az ösztönöset kapcsolom, azt, hogy a testem és én magam szembesültünk a legősibb, legösztönösebb dologgal.) Az ablak mellett a másik falon volt egy vakajtó, egyszer csak leomlott a fal az ajtó mögött, mert a mellette lévő házat lebontották, így szabad lett az ajtó a világra. Csomagolni kezdtük a dolgokat, de nem vittük el onnan őket. A szoba közepén egy nagy piros bőrönd állt. (A bőrönd meg a piros együtt: méh.)

Nagyon szép álom, pedig milyen egyszerű képek (szoba, földszinti, rácsos ablak, használaton kívüli ajtó, amely használhatóvá válik, meg egy nagy piros bőrönd), milyen furcsa szimbólumokban kommunikál az agy.

Szeretem az ilyen élményeket, amelyek újra és újra megmutatják nekem, hogy az élet természetes… (Indiában tapasztaltam meg ezt először, ahol az emberek az utcán születnek és halnak meg, mindenki szeme láttára… Az egész teljes körforgása mindenki számára látható… És ettől olyan ereje van, olyan ereje… Gyönyörű…) Szeretem az életet, életfüggő vagyok…

G. É.

Padme > > >
Nemtudomka (vetélés) > > >
Milo > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.

• 843. nap: Emberhez méltóan (Sári születése)
• 1542. nap: Lejött közénk egy csillag (Marci)
• 1545. nap: Bizonyos, mint a kő
• 1303. nap: Nem kellett megkérdeznem (Vincent születése)
• 1608. nap: „Otthon szűletést csoda”