igaz történetek szülésről, születésről

734. nap: Szigorú zárlat (Miksa)

734. nap: Szigorú zárlat (Miksa)

Harmadik gyermekünk is márciusban fogant, hasonlóan nővéreihez. Egyetlen kívánságunk az volt, hogy ő végre várja meg a decembert. Kaptunk hideget, meleget a várandósság alatt. Sokan kérdezték, hogy ugye csak azért vállaljuk a harmadikat, mert két lány után fiút is akarunk, meg hogy biztos csak „becsúszott”. Egy gyermektelen rokon pedig kijelentette, hogy nekünk csak lányaink lesznek, mert olyan ronda fiúnevet akarunk adni, hogy nincs ember, aki ezt bevállalja.

Próbáltam magamat függetleníteni a megjegyzésektől, de nem nagyon ment. Zaklatott voltam, nagyon féltettem a babámat, féltem a koraszüléstől, a kórháztól, elátkozottnak éreztem magam. Ilyen volt az áldott állapot.

A kórházi háttér biztonságot jelentett, de gondolni sem tudtam arra, hogy szülés után napokig nézzem a kórterem plafonját. H. doktor a kisebb csalódások ellenére még mindig kedves és készséges volt, így maradtunk nála, de próbáltam a sarkamra állni, és a szülés előtt átbeszélni pár részletet.

Első kérésünk volt, hogy még a szülés napján engedjen hazamenni. Beleegyezett, de azért felvilágosított, hogy ez nagy anyagi veszteség a kórháznak, és a gyerekről úgyis a gyerekorvos dönt.

Második óhajom a gátvédelem, de ezt már megígérte az előző szülésnél, a „plasztikázás” után. Úgy tűnt, egyáltalán nem örül, hogy felhozom a témát. Végül ennyivel elintézte: „Nézze, lehet próbálkozni, de jobban jár, ha szépen megcsinálom magának, mert akit egyszer én összevarrtam, az csúnyán repedni fog!” Egy világ omlott össze bennem, de tartottam magamat. Úgy gondoltam, hogy most már mindegy, betöltöttem a 37. hetet, koraszülni már nem fogok, a gyerek a fontos. Ha a babámmal minden rendben, azt se bánom már, ha csíkokra vágnak.

Este kilenc óra körül nagy vita a nappaliban. Alig érezhető, de szabályosan hárompercenként jelentkező összehúzódások. Anyukám ma alszik itt utoljára, kézenfekvő lenne most szülni, bármikor indulhatunk a kórházba, van, aki vigyáz a lányokra éjszaka. A férjem szerint inkább menjünk aludni, nem úgy nézek ki, mint aki szül. Mosogatok, megszoptatom Lidit.

A hárompercesek nem múlnak, de cseppet sem erősödnek. Biztos, ami biztos, szólok H. doktornak, lehet, hogy éjszaka lesz valami. H. doktor nemrég ment fel a magánrendelőjéből. Azt mondja, induljunk, mert ez nem fog már leállni.

Zuhanyozás, puszi, tízre bent is vagyunk, együtt megyünk fel a lifttel, közben érdeklődik az orvos, hogy változott-e valami. Köszönöm, jól vagyok, nem érzem, hogy szülnék. „Na, majd megnézzük!” Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy burokrepesztés következik. Már nem vitatkoztam, nem kérdeztem semmit. H. nagyon felkészült, mindig meggyőz a válaszával.

Repesztés, vajúdóba, CTG. Egyre erősebb fájások, egy pár kicuccol az egyetlen felszabadítható szülőszobából, oda mi be. Sétálok, és a férjembe kapaszkodva fájok. Szülésznő jön, megvizsgálna. „Még ne!” „Na, akkor, ha vége a fájásnak, ugorjon fel az ágyra!” Elmegy. Jön még legalább három hullám, olyan jó ölelni a férjemet.

Szülésznő mérgesen beront: „Még mindig nem sikerült lefeküdni?” Erre már sikerül, szót kell fogadnom. „Előre kell húznom a méhszájat, nagyon hátul van.” Nyögök. „Mi van, most nincs is fájása?!” Tapogatja a hasamat. „Kap egy szurit, kérem a popsiját, túl kemény a méhszáj.” „Na, most már jó lesz, mindjárt nyomhatunk.”

Jön H. doktor, kócosan, hunyorogva, majdnem egy órát tudott aludni a repesztés óta. Hanyatt fekvés, felemeli az ágyat jó magasra: „Lábakat a hashoz, Apuka tartsa a másik lábat, most nyomhat! Nem ad ki hangot, nagy levegő, lefele nyom!” (De hogy nyomjak lefele, amikor a fenekem a plafont nézi, a fejem meg úgy lóg le, hogy látom a mögöttem lévő órát a falon?) „Még egy utolsó nyomás, hajrá!” Csörömpölés, éles fájdalom, kint a feje! Aztán a hasamon egy meleg nyekergő csoda. Ölelem és beszélek hozzá. Szúrás a karomba, itt a lepény!

„Na, most a helyzet a következő: a szobára várnak, itt nem maradhatnak, magát rendbe tesszük, aztán felmegy az osztályra. Apuka oda most nem mehet, zárlat van, örüljön, hogy a szülőszobára bejöhetett!”

Aztán jön a szúrás, húzás, sokszor egymás után. Legerősebb fájdalomcsillapító, hogy kisfiam ott fekszik a hasamon. Néha nyög, H. doktor odanyúl, és megrángatja a lábát. Nem tudja, mi van, túl korán született, biztos. De hát a decembert is megvárta! Majdnem 38 hétig hordtam.

Kisfiam sírdogál, bárcsak megszoptathatnám! Nem lehet, még nem kész! Szülésznő elviszi a gyereket, megnézi az orvos. (Remélem, hogy majd szól az érdekünkben. Megbeszéltük vele is, hogy minél előbb hazamennénk.) Engem lemosnak, puszi Apának, a lépcsőházban búcsúzni kell, nem jöhet be a folyosóra sem. Nagyon nagy zárlat van!

Kapok egy ágyat, kb. éjfél van, mindenki ébren van a szobában, szoptatják a babákat. Köszönök, senki nem válaszol. Nagyon sok idő eltelt. Hol lehet a kisfiam? Jön egy ápolónő, vért vesz. Tőlem? Miért? A babáért jön a mentő.

„Mi van?” Csoszogok végig a folyosón a plasztikázott gátammal, pont, mint két éve, amikor nem bírtam kivárni, hogy visszakapjam a kislányomat. A sírás már most fojtogat, a mentő nagyon rosszat jelent. Bemegyek, kisfiam inkubátorban, fejében infúziós cső. „Mi van vele?” Nyög. (De hát Lidikém is nyögött, éppen két éve ugyanitt. Megölelgettem, megszoptattam, és minden jó lett.) „Megfoghatom?” Nem, most oxigén megy neki az inkubátorba. „Hadd szoptassam meg!” Nem lehet, jön a mentő, átviszik a klinikára, majd ott szoptathatja.

Jönnek a piros ruhások. Egyik megvizsgálja, aztán a másik is. „CPAP-pal nem szállítjuk, intubálni fogjuk, ezért elaltatjuk. Semmit nem fog érezni, nyugodjon meg!” Eltart egy darabig, végignézem az üvegen keresztül. Szorítom a feleslegessé vált babaruhát, és abba zokogok. Egy élettelen testet nyel el az átlátszó doboz.

Egész éjszaka sírok, reggel megígérem H. doktornak, hogy három nap múlva aláírom a zárójelentést, addig úgy veszik, mintha ott lennék a kórházban.

Férjem jön a rossz hírrel: csak a portáig mehetünk be a gyerekklinikán, ott is zárlat van. Olyan nincs! Egy édesanyát be fognak engedni, tudom. Másfél órát állok a zárt ajtó előtt, mire kijön egy orvos. A férjemnek két órával ezelőtt mindent elmondott, azóta semmi változás. Oké, de én az anyja vagyok, és látni akarom! Nem lehet, mert a H1N1. Könyörgöm, és esküdözöm, hogy nem vagyok fertőzött, kisvárosban lakunk, nem járunk tömegközlekedéssel, közösségben sem voltunk jó ideje. Nem érdekli, majd holnap a kezelőorvossal megbeszélem.

Napi legalább három telefon és egy látogatás (a portás bácsiig). A gyerekem az ajtók mögött valahol, tőlem pár méterre, és én nem láthatom. Minden nap valami ígéret az orvostól, majd beszél a főorvossal, az igazgatóval, majd átrakják a babát a csecsemőosztályra… Egyik ígéretet sem tartotta be, valami közbejött mindig. Kapjuk a jó híreket, minden lelet negatív. Teljes értetlenség, ha semmi baja, akkor mi baja?

Egyik alkalommal, amikor a portás bácsit látogattuk, mellesleg leadtuk a lefejt tejet, hátha azzal etetik a kisfiamat, egy felháborító eseménynek voltunk tanúi. Épp túl voltunk a szokásos regisztráción, és türelmesen vártunk, amikor egy lány belépett, elmondta, hogy orvostanhallgató, és indexet szeretne aláíratni a főorvos úrral. Az ajtó megnyílt előtte, és belépett a babámat elnyelő ismeretlenbe. Hát ennyi lenne? Ha hozom magammal a kicsit poros indexemet, akkor kinyílik ez az áthatolhatatlan? És mi van a H1N1-gyel? Orvostanhallgatók nem fertőznek, csak anyák?

Hat napig tartott a rémálom. A zárójelentés átadásakor az orvos többször is hangsúlyozta, hogy nagyon rossz állapotban vették át az újszülöttet, de meggyógyult. Arra sajnos nem tud válaszolni, hogy mi volt a baja, mert minden vizsgálat eredménye negatív. Végül tapintatosan megkérdezte, hogy valakit szeretnénk-e majd feljelenteni, mert úgy látja, hogy gyakran hivatkozunk a jogainkra, és ő nagyon sajnálja, hogy ez egy ilyen szigorú zárlat… Mi pedig megnyugtattuk, hogy MI NEM fogunk bosszút állni, csak hozzák már ki a babánkat végre.

Amikor kezembe kaptam Miksát, és magamhoz öleltem, szimatolni kezdte a nyakamat, kinyitotta a szemét, és rám nézett. Az első alkalommal úgy szopizott, mintha hat napig gyakorolta volna.

Hálás vagyok, hogy megszületett, itt van velünk, és olyan életvidám gyermek.

H. M. A.

Miksa születése apaszemmel > > >
Abigél > > >
Lídia > > >
Sámuel > > >
Ráhel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.