igaz történetek szülésről, születésről

720. nap: Ismét békességben (Bátor)

720. nap: Ismét békességben (Bátor)

Megérkezett az utolsó baba, Bátor. Ugyanabban a békességben, ugyanabban a szeretetben, mint az első. Már ismertél minket (későn szólunk, korán szülünk), amikor mondtam a telefonban, hogy azt hiszem, elkezdődött, de adom Erát, azt mondtad, hagyjam, nem kell, azonnal indulsz, csak szóljak Kingának is. Neki is szóltam, aztán hívtam az ismerősünket, hogy jöjjön a gyerekekért.

Nem veszi fel a telefont. Még egyszer. Megint nem veszi fel. Éjjel két óra. Felhívok egy másik ismerősömet, aki aznap este ajánlotta fel, hogy szóljak, ha segítség kell, akár éjszaka is. Persze, mondja, és három perc múlva nálunk van. Kicsit megilletődve megáll az ajtóban, mondom, gyere nyugodtan, segíts kihozni a két gyereket. Feleségem megnyugszik, hogy megjöttek a gyerekekért, nem kell aggódni ezen a kérdésen. (Tudtuk, hogy ez komoly gát lenne, hónapokig tipródtunk, kihez lehetne elpasszolni őket, mivel a kisebbik még teljesen anyafüggő (valahogy a köldökzsinórt rosszul vágták el annak idején), még soha nem aludt mással, leginkább anyja fején vagy másképpen az anyjára csavarodva alszik.) Szóval megnyugszik, hogy a fő gát megoldódott. Csak reggel jön rá, hogy nem az a lány vitte el Emőt és Villőt, akivel megbeszéltük. Ő akkor már a saját útján jár, ilyen dolgok már nem tűnnek fel.

Aztán valahogy csigalassúsággal telik az idő. A feleségem megy a maga útján, egyre jobban elmerül a vajúdásban, én meg fél fejjel megállás nélkül aggódom, hogy csak időben ideérjetek. (Reggel, amikor reklamálok Nálad, hogy milyen lassan jöttetek, eltelt másfél óra, kiderül, hogy éjszaka egy órával később telefonáltam, mint gondoltam. Valahogy kiesett egy óra. És így nézve valóban gyorsan itt voltatok.)

Aztán hallom, hogy csapódik a kocsiajtó, aztán a murván húzzátok befelé a hatalmas bőröndötöket, amíg bírjátok. Megnyugszom, tudom (úgy tudom), hogy Erának még van ideje, de Era éppen bennem csimpaszkodik, nem tudok kimenni elétek. Aztán ő ellazul egy kicsit, kirohanok elétek, de már a konyhaajtóban találkozunk. Első kérdésed: „A gyerekek itt vannak?” Mondom, nem, elvitték őket. Ettől mintha egy kicsit megnyugodnál. Kinga mondja, hogy kint a bőrönd, mehetek érte, Ti mentek kezet mosni, aztán veszitek fel a „műtős ruhát”. Én most jöttem rá, így a harmadik gyereknél, hogy Ti ilyenkor átöltöztök. Ki tudja, miket fogok észrevenni a következő gyereknél, ami az előző öt év alatt nem tűnt fel.

Innentől egészen más szerepem lesz. Félig még a feleségem lelkiereje vagyok, akibe lehet csimpaszkodni, lehet a fülébe kiabálni, de már inkább hideg fejjel kell gondolkodni, és tenni, amit Kinga mond. Az első: „Itt nagyon hideg van, hol a hőköpő?!” Igen, 18 fok van, rólunk szakad a víz, fel sem merült bennünk, hogy hideg van, de nyilván a baba kevéssé értékelte volna. Aztán hol a vatta, a dekubituszlepedő, a zsályaolaj, ez, az, amaz, én pedig próbálom felvenni a fonalat Kinga kérdései kapcsán, vajon Era mit hova rakott. Lévén, hogy megint éppen hogy elkészültünk a szülésre, már nem volt idő átnézni az asszony- és a gyerekdolgok helyét. De azért előkerül minden, még éppen időben. Te is elfoglalod a helyed, én is visszamászom Era mellé a helyemre, helyreáll a békesség, a nyugalom, a hit abban, hogy innen már nem lehet baj.

Tudom (most, így szülésen kívül), objektíve ez nem így van, hiszen hátra van még a neheze, most jönnek a nem várt, hirtelen bekövetkező, potenciálisan tragikus kimenetelű esetek, amiken az adj. Prof. Dr. dr. Dr. csípőből tud segíteni. Sajna, a tudatalatti, a személyes megtapasztalás nem így működik, bennem a békesség áll helyre, az objektív felem meg valahol elveszik útközben.

Aztán egy velőt rázó kiabálás után Kingától egy halk biztatás (a kiabálás még nem Kingáé), hogy kint van a feje, de szép baba. Aztán nem tudom már pontosan, hogy, de kint van a baba, Era hanyatt fekszik, a baba cicire kerül.

Aztán valami ideges aggodalmat érzek a hangodban. Most azonnal szoptatni kell, nagyon fontos. Aztán a megszokottól eltérően azt mondod, most (most!) vágjuk el a köldökzsinórt. Akarod elvágni? Most nem, mondom. Tudom, életemben kevés ilyen alkalom van, az előző két esetben el is vágtam, most azonban valahogy a hangod jobban leköt, érzem az érzésed, a köldökzsinór-szertartás súlyát veszti.

Az előző két alkalommal is vérzett Era. Az első alkalommal Te voltál itt, és valamit csináltál, amitől úgy állt, hogy mi nem is tudtunk a vérzésről. A második alkalommal nem voltál itt, akkor rászántunk egy napot egy kórházi kirándulásra. Amikor utána beszélgettünk Veled, akkor derült ki, hogy már az első alkalommal is vérzett. Ez volt a másik nagy félelmünk Erával (pár hónapja Era úgy fogalmazott: azt már tudja, hogy tud szülni, csak a vérzés… Hiába volt a hangsúly a második tagmondaton, és hiába írok éppen most erről, akkor engem az első fogott meg. Nagy dolog ennek a tudásnak a birtokában lenni).

Így most nem a köldökzsinór köt le. De Te nem tágítasz. „Fogd csak meg itt, itt még lüktet.” Igen, tényleg. De furi. Aztán Kinga elköti, Te elvágod, ahol nem lüktet. Aztán szépen megjön a lepény is, már nem is tudom, hogy mikor.

„Most kell víz, szívószál, rengeteget inni. Semmi baj nincsen, csak a biztonság kedvéért.” Futok, hozom a poharat, vizet, szívószálat, Era is érzi, hogy ez most komoly, szivattyú módjára tünteti el az egyik pohár vizet a másik után. „Hova lehetne kötni az infúziót? Nincs rá szükség, semmi baj nincsen, csak a biztonság kedvéért.” És én megmutatom a helyét, a biztonság kedvéért, és a biztonság kedvéért hozok hozzá madzagot, és engedelmesen elhiszem, hogy nincs rá szükség. De érzem a hangodon, hogy aggódsz. És közben Erát masszírozod, nyomkodod, varázsolsz valamit, amiről nekem fogalmam sincs, hogy mit csinálsz.

Eláll a vérzés. Tényleg nem kell az infúzió. És bennem valami hatalmas szeretet ébred. Persze, ismerem ennek a szeretetérzésnek a tudományos hátterét, meg minden, de ez ott akkor nem magyarázható, és így utólag nem leírható. Csak van.

Aztán kiülünk a konyhába, én jó házigazda módjára főzök két csésze kávét, egyet Neked, egyet Kingának. Szerencsére Kinga nem kávézik, így Te két mozdulattal beöntheted mind a két csészét, én meg gondolkodhatok, hogy „igen, ez a kávéfőzés már öt éve sem jött össze elsőre”.

Aztán papírmunka, várakozás. Era jól van, baba jól van. Még várakozás, beszélgetés, várakozás. Era még mindig jól van, baba még mindig jól van.

Elindultok kifelé, berakom a bőröndöd a csomagtartóba, addigra Te beülsz a kocsiba, aztán onnan szólsz ki Geréb Ágisan, hogy puszi nincs? Így most sem szorongathatlak meg úgy igazán, szívem szerint, és erre most már megint várnom kell minimum két-három évet, ha az égiek is és Era is úgy akarja.

R. G.

Emőke >>>
Villő >>>

 

Véletlenül kiválasztott mesék.