igaz történetek szülésről, születésről

944. nap: (Át)törés (Anna születése)

Megjelent: 2013. máj. 6.

Ez a történet több mint 11 éves, de most is összeszorul a gyomrom, amikor megírom. Mindig úgy gondoltam, hogy a szülés, a születés természetes dolog és a legnagyobb csoda a világon. Volt szerencsém végignézni, ahogy egy huszármajom mama világra hozta kicsinyét, miközben a nagytestvér kukucskált, a papa majom láthatóan aggódott. Természetesen, egyszerűen történt látható fájdalom nélkül, békességben. Úgy gondoltam, ez nekünk is kijár, embereknek… Ha lehet így is…

Hallottam Ágiról és az otthonszülésről, de úgy gondoltam, a távolság miatt ez szóba sem jöhet nálunk. Amikor várva vártan várandós lettem, természetes testhelyzetben szerettem volna szülni. Például ülve, ahogy láttam sok ősi népcsoportnál, az anyák ülve vagy guggolva szültek a filmeken. Így olyan orvost kerestem, aki nem ellenezte a szülőszéket. Sajnos, aki a szülőszéken szülés pártolója volt ebben a városban, elköltözött a Dunántúlra, így egy kollegájára maradt és porosodott a szülőszék.

Ahogy teltek a problémamentes várandósságom hetei, kezdtem ráébredni, hogy csak hitegetésről van szó, és csak mese az, amit ígértek a szülőszékről, szülési tervről. Kijózanodva és ezt közölve az orvosommal is, szülés előtt két héttel orvost váltottam, mire ő azt mondta: „Tisztában vagyunk azzal, hogy lehet, hogy a gyermekünk haldoklik?” Ezzel a mondattal a fejünkben hajnalig sem sikerült elaludnunk a párommal, százszor átrágtuk a lehetőségeket, kérdéseket, és kétségeink között reggel egy másik kórház másik orvosát kerestük fel. Az orvos rendesnek tűnt, persze az ülve szülés gondolatától is elzárkóztak.

Mikulás estéjén a „rossz” NST-eredményre hivatkozva már nem engedtek haza. A kisbabánk mindig aludt az NST ideje alatt, hiába futtattak fel a harmadik emeletre, én a tüdőmet majd’ kiköptem, a babánk békésen szunyókált. Én tudtam, hogy jól van, mert este igen eleven volt mindig. Jöttek az ijesztgetések, mi lesz, ha…? Rosszul viseltem a kórházat, testem-lelkem hazavágyott kedvesem ölébe. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen helyen meg tudok szülni, nem éreztem magam biztonságban.

Tizedikén a reggeli NST-t követően azt mondták, meg kell indítani a szülést, burkot repesztenek, aztán meglátjuk, beindulnak-e a kontrakciók. Papíron másnapra voltam kiírva. Később tudtam meg, hogy egészen véletlenül az orvosom éppen aznap volt este ügyeletes…

Vegyes érzelmekkel fogadtam, mert igaz, hogy nagyon vártam már a találkozás napját és a „fogház” leteltét, nem akartam beavatkozást. Borotválás, burokrepesztés. Kiszolgáltatottan és pocsékul éreztem magam, el akartam volna bújni valahova. Mivel más rejtekhely nem volt elbújni, törökülésben egy ágyon elbújtam a bensőm kis zugaiba és csak belülre figyeltem. A kontrakciók jöttek, a párom mellettem, és én csak engedtem, tegye a dolgát, nyissa az utat. Nem tudom, mennyi időt lehettem így, kábé két-három órát. Nekem ez volt a legszebb rész.

Kiabálások ébresztettek, hogy másszak fel a szülőágyra, mert most szülünk! A lábaimat leszíjazták, a fenekem feljebb volt, mint a fejem, és ebben a lehetetlen helyzetben mondták, hogy: „Nyomjon kismama, teljes erőből!” Én még fel sem ocsúdtam. Kiszíjaztak? Miért? Nem vagyok vadállat. Vagy mégis? Mégis az leszek?

A kellő ijesztgetés hatására, hogy lehet, hogy császár lesz, amennyiben nem lesznek kontrakciók, még az elején kaptam egy epidurális érzéstelenítést. Igaz, nem sikerült jól beadni, féloldalasra sikeredett, a bal oldalamon mindent éreztem, a jobb néma volt.

Az első tolófájásnál üvöltötték, hogy nyomjak, az orvos pedig a bordámba könyökölt úgy, hogy feljött a savam (később bevérzéses lila folt maradt a helyén). A következőnél elkaptam a kezét és azt mondtam, hagyja abba azonnal. Azt mondta, nyomjak! Én meg, hogy: „Most egyet kihagyok és pihenek.” Mire ő, hogy olyan nincsen, és már nyomta is a hasamat tiszta erőből. Mindig is makacs voltam és sokszor szembe mentem, talán köszönhetem a bak természetemnek, de akkor nem nyomtam, ahogy azt jeleztem is előre. Anna 2

A szülésznő arcán ijedség jelent meg és elsápadt, mondta az orvosnak, hogy hagyja abba. Ekkor tudtam, hogy valami történt, valami baj van. Persze, számomra csak később derült ki, másnap, hogy az eszetlen haspréssel annyira előretolták a babánkat, hogy a fejével hátratörték a farokcsigolyámat. Áttörték az akadályt. A kisbabánk fején három bevérzéses folt éktelenkedett, a homlokán, a tarkóján és a feje búbján…, amelyek ma is látszódnak. Istennek hála, hogy nagyobb baja a fejének nem esett. Nekem a pokoli fájdalomtól az első két hónap kiesett az emlékezetemből…

Az olló kettőt nyisszan, fülsértően (9 cm roncsolás egy életen át), és kint van a babánk. Mondják, kislány, csak lány nevünk volt, Anna. Én tudtam mindig is, hogy lány.

Imivel együtt sírunk, aztán bekapcsolódik a kislányunk is, Anna. Mind sírunk. Sírunk a boldogságtól és a szertefoszlott reményektől, a fájdalomtól, a megaláztatásoktól. De akkor ezt feledjük…

Még kellett vagy két hét, hogy teljesen egymásra találjunk és végérvényesen egymásba szeressünk. Annának köszönhetem, hogy védelmező anyatigrissé váltam… Örökre. Köszönöm.

T. M. Zs.

Áron > > >
Pipike elvesztése > > >
Ráhel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.