igaz történetek szülésről, születésről

1618. nap: „Sorsunk mind össze van torlódva…” (Henrik születése)

Megjelent: 2015. márc. 11.

Amikor reggel megérkeztem, Mária a vajúdóban ült és a CTG zakatolt a hasán. Itt is, ott is CTG-k zakatoltak. Mária szívesen elegyedett beszélgetésbe. Ez, a most születendő, az ötödik gyereke, a legkisebb meglévő tízéves.

Meséli, hogy este nem ment el Robika szülői értekezletére, aludni se tudott, reggel pedig vasalgatott, amikor elfolyt a magzatvíz. Most még nem volt fájása, néztük a CTG-készüléket, hogy ennek alapján jól érzi magát a baba. A kiskönyve szerint a terminus bizarr összevisszaságot mutat, a szülés valamelyik adat szerint májusban esedékes, ami három hónap múlva van. Valójában a 34. hét környékén járhat.

Mesélget a négy gyerekéről: két fiú, egy lány, egy fiú. Mondom, hogy nálunk ugyanez a felállás. Búsul, hogy eddig még sosem járt így, gyorsan szült, egy alkalommal a mentőautóban. A lánya koraszülött volt, sokáig kétséges volt, megmarad-e. Szerencsére ez most fiú lesz, különben nem élné túl.

Megérkezett a férje meg egy másik fickó. Invitálom a férjet, hogy jöjjön beljebb, jaj, dehogyis megy ő be, gyenge a szíve az ilyesmihez, volt infarktusa, meg leesett ácsmunka közben valahonnan. El is ájulna, ha bemenne. Mária jön egy problémával: a férjénél meglátta a cigarettát, lemehet-e egy cigire. Ezt aggályosnak érzem (ebben az ott sertepertélő takarítónő is megerősít), úgyhogy kinyitunk egy ablakot, hogy Mária annak oltalmában csillapíthassa rátörő nikotinéhségét.

Lassacskán elindulnak a kontrakciók. Mária mesél, a férje valami vitaminokat kapott, még Viagrát is (súgja), és most tessék, itt van ez… Ahelyett, hogy 38 évesen már hagynák pihenni éjszakánként az embert…

Lezajlik egy császármetszés, ami közben a minimális addigi figyelem is elfordul Máriáról. A személyzet valami lasagna-meghívásra gyülekezik. A tészta szaga elárasztja az egész szülőszobát. Örömmel érzem a megkönnyebbülést magamban, hogy engem (és persze Máriát még úgy se) nem hív senki a lakomára. Ablakot nyitunk, hogy a szagát kiűzzük.

Közben idős hölgyet kísérnek be, mondván: „Maga, doktornő, csak ne sírjon!”. De szegény doktornő sír, kérdezi, hol lehet ágya, hol öltözhet át. A doktornő éppúgy kirekesztett, mert valami műtétre várakozva tölti idejét a vajúdóban. Nem találok magamban szavakat a beszélgetéshez, csak mutatom, hol van szekrény, hol lehet viszonylag zavartalanul átöltözni.

Máriát a külső jelekre alapozva a szülőszobára irányítják. Háborítatlanul élvezi, hogy senki nem vizsgálja, ügyet se vetnek rá. Eszter, a főbába, az én tanárom. Beszélgetnek és emlékeket idéznek az éppen betévedő orvosokkal, egyikét-másikát Eszter megkínálja Mária szülésével, de kereken elutasítják mindenhonnan. „Van egy gondolatom – mondja Eszter –, majd mi Julcsikával (ez én lennék) megcsináljuk.” Ennek persze örülök.

Elüldögélek Mária mellett, aki immár lepedővel letakarva a szülőágyon fekszik. Szeme-arca-haja megtelik, átitatódik a szülésével, ami állapotot mi „megváltozott tudatállapot”-ként emlegetünk. Az egész lassan kitolássá alakul. Kioldalgok Eszterhez, hogy ezt jelezzem neki, meg is vizsgálja Máriát: „Van egy kis perem, magasan a fej, türelem”, és már ott sincs. Mária mondja is, hogy ez még szerinte se a vége, mert olyankor nem lehet bírni vele. Le is áll, el is csöndesül az egész egy időre.

Majd tolófájások indulnak. Ahogy oldalra fordul, nézem, libabőr talán van, a csíkot nem látom. Kórházban is van csík meg libabőr? Biztos vagyok benne, hogy ez már kitolás, de nem csinálok semmit, nem szólok senkinek, mert ha most Máriát nyomatnák, megszületne hamar a baba, de kinek kell ez? „Nem tudok nyomni, csak sírni tudok” – sírja Mária, én meg örömmel vagyok vele a sírásában.

Jön Eszter, kesztyűt vesz, rám szól, tűrjem fel a köpenyem ujját, vegyek kesztyűt. Kettőt? Kettőt. Ahogy „szülőpózba” kerül Mária, látszik a baba fejecskéjének egy nagy darabja, mindjárt kint is lesz, Eszter kezembe adja a vizes vattát, itt nyomjam a gátat, itt tartsam a baba fejét, kint van, most erre fordul, most lefelé, és mindettől függetlenül egyszer csak ott is kapálózik a jó mázas kis fiúcska. Eszterhez kerül, aki kisvártatva tenné is fel a köldökcsatot. „Ne ide, mondom, hanem ide, tíz centivel följebb.” „Ó, az az aura – mondja Eszter, de engedelmesen följebb teszi. – A csecsemősök nem szeretik” – mondja még.

Henrik már a mamájánál, szája előtt a mamája karja, azt szopogatja. Ahhoz képest, hogy ilyen korán érkezett, egész nagy. Eszter elviszi Henriket – vajon ez ellen mikor tanulok meg tiltakozni? Én öltöztetem fel, átvillan rajtam, hogy ez a rendetlenül feladott kising, meg a hosszú zsinór, csak nehogy ennek is Mária igya meg a levét…

Visszaviszem Henriket az anyukájához, maga mellé teszi. Kicsit vár, odaadja neki az egyik mellét, Henrik nyalogatja, de bekapni még nem tudja. „Jaj, milyen szépek vagytok” – mondja a világ összes babájának címezve. Valahogy másképp helyezkedik, másik melle jobban szájra esik Henriknek, szívni kezdi. Diadalmasan nézünk egy rövidke percig egymásra ketten.

Epilógus

„Sorsunk mind össze van torlódva…”

Van nekem egy nagyon jó barátnőm, aki nem győzi hangoztatni, hogy ő roma… Ez szégyene és büszkesége. Van neki egy kislánya, aki elválaszthatatlan jó barátja az én negyedik, utolsó szülött kisfiamnak. Egy hónap különbséggel születtek. Ennek a barátnőmnek sokféle helyről van testvére, nevelőszülője, féltestvére stb. Az egyik ritkán látott testvéréről többször mesélt, úgy hívják: T. Mariska.

Mikor megírtam ezt a szüléstörténetet, a kórház számítógépén megkerestem Henrik lakcímét, hogy a mamája beleegyezését kérjem ahhoz, hogy kiadhassam a kezemből. És lám, ott állt, anyja neve: T. Mária.

F. J.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

Véletlenül kiválasztott mesék.