igaz történetek szülésről, születésről

7. mese: A nevemet nem kérdezték, csak a vértípusomat (Fruzsina)

7. mese: A nevemet nem kérdezték, csak a vértípusomat (Fruzsina)

Fruzsina tíz nappal a kiírt terminus előtt született. Aznap kora délután a szülésznő is és a szonográfus is azt mondta, hogy ez a baba még két hétig biztosan bent marad, ennek nagyon örültem, mert a férjem aznap még ügyelt, utána bő egy hónapig nem, pont azért, ha szülök, ott lehessen (első gyerekünk születése idején külföldön volt).

Este kilenc körül lefeküdtem, de nem bírtam aludni, nem találtam a helyemet, felkeltem, lefeküdtem. Nem gondoltam szülésre, mert nem jött fájás. Negyed 11-kor végül volt egy elég éles fájdalom a méhem legtetején, és mintha valami folyt is volna. Nem sok, és el is állt rögtön, így nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Kiültem a kanapéra, és elkezdtek jönni a fájások. Lezuhanyoztam. A fájások jöttek tízpercenként. Felhívtam a férjemet, hogy ha tud, azért próbáljon eljönni az ügyeletből, mert szerintem szülünk. Hívtam a szülésznőt és a nagyobb lányomhoz a nagymamát.

Fél egyre értek oda, addigra nekem már két-három perces fájásaim voltak. A férjem egy után ért haza, addigra már négykézláb álltam a földön, és éreztem, hogy nyomnom kéne. Még nem teljesen egyértelműen, így szóltam, hogy hívjon mentőt. Közben hangosan kiáltottam, amikor fájásom volt, csodálkozom is, hogy a nagyobb, akkor kétévesem nem ébredt fel. A férjem lement az utcára a mentőt várni, ennek nem örültem, mert amikor fájásom volt, szétcsúsztak a térdeim a parkettán, nem tudtam tartani, jó lett volna, ha valaki tartja, anyósomat nem akartam megkérni.

Megjött a mentő, a mentős nem volt kedves, lebarmolta a(z orvos) férjemet, hogy miért hívott ide mindenkit, most majd még a nemzetvédelmisek is ide jönnek – a férjem ugyanis kétszer telefonált, azt hitte, otthon fogok végül szülni, így jött egy esetkocsi is a mentőn kívül. A mentős rám kiabált, hogy a „terhesség nem betegség”, szedjem össze magamat, és menjek. Pont egy fájás közepén voltam, amikor felrángatott a földről és meztelen fenékkel, mezítláb, egy szál köntösben (amit nem tudtam bekötni) lerángatott a mentőbe (az első emeleten lakunk). Ott nem volt hajlandó a kinézett kórházba vinni, csak a legközelebbibe.

Kettőkor értünk oda, engem azonnal a szülőszobába toltak, a férjemet nem engedték be, ezért elkezdtem üvölteni, hogy engedjék be. Végül bejöhetett. A szülőágyon is megpróbáltam négykézláb állni, de ezt a szülésznő nem hagyta. Megvizsgált, majd eszeveszetten elkezdett kiabálni, hogy „Hüvelyben a gyerek, hüvelyben a gyerek”. Meg akartam neki mondani, hogy nem kell kiabálni, csak kapja el a babát, amikor kinyomom.

Bejött egy orvos és még egy szülésznő. Ez az újabb szülésznő rám kiabált, hogy ne üvöltsek olyan hangosan, mert mindenki ezt hallgassa, és most be kell csuknia az ajtót. A nevemet nem kérdezték, csak a vértípusomat.

Ekkor arra gondoltam, hogy ez most már nagyon fáj, jöjjön ki a baba, mert nincs túl sok erőm. És még egyet kellett nyomni, amikor a férjem mondta, hogy ő már látja a babát, ott van, nyomjam még. És éreztem a fejét, ahogy kijött, és a testét, ahogy utána csúszott.

Rám tették egy kicsit, majd elvitték, én szóltam a férjemnek, hogy menjen a babával. Közben kijött a méhlepény. A szülésznő (aki rám kiabált) közölte, hogy most beköt egy oxitocint, mert nagyon vérzek, az orvos meg elkezdett összevarrni. Megkérdeztem, miért kell az oxitocin, azt mondták, mert sokkal jobban vérzek, mint kéne. Közben a másik szülésznő megmutatta a méhlepényt, ennek nagyon örültem. Ránéztem a kezemre, ahova bekötötték az infúziót, mert furcsa érzés volt, és láttam, hogy a bőröm alá megy az infúzió, szóltam, hogy szedjék ki, nem is kell az.

Visszahozták Fruzsinát, aki azonnal ügyesen szopizott is, és akkor végre békén hagytak minket.

H. G.

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.