Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1333. nap: Minden úgy jó, ahogy alakul (Rozi)

1333. nap: Minden úgy jó, ahogy alakul (Rozi)

Megjelent: 2014. máj. 30.

Immár három lány anyukája vagyok. Mindegyiküktől sokat kaptam. Pannikával váltam anyává, megtapasztaltam a szülés örömét, vele felnőttem, megtanultam felelősséget vállalni magamért és a gyermekemért, kiállni az érdekeink mellett. Megtanultam, hogy szabad segítséget kérni. Borikával megtapasztaltam a bensőséges várandósságot, az élvezetes szülést és a gyönyörű gyermekágyat. Bori arra tanított, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek: nem tudni, mi a terve velünk. És főleg, hogy a szeretet nem ismer határokat. A harmadik lányommal, Rózával megtapasztaltam, hogy a teremtés, a természet tökéletes: a nők tudnak szülni, a gyerekek képesek megszületni. De a természet alázatot is kíván. El kell fogadni: „ember tervez, Isten végez”.

Íme Rozi története:

A várandósságom elején meghalt anyukám. A kislányaimmal vele töltöttük az utolsó hónapjait. Furcsa kifejezes ilyenkor, hogy örülök, de örülök, hogy a kislanyaim látták a halált. Háborítatlanul, otthon, családban. Persze biztosan nem fogták fel igazán, de őszintén szólva, akkor még én sem.

Azt viszont annál inkább, hogy a várandósgondozás kikészít. A Streptococcus B-szűrés és a vele járó hercehurca belőlem, a jó kislányból igazi teljesítménykényszert vált ki, és teljesen felőrli az idegeimet. Más „követelmények”, meg időnként az orvosi társalgási stílus már csak hab a tortán. A 37. hétre eljutok oda, hogy még egyszer nem szeretném átélni ezt az „áldott” állapotot.

Abban a hitben élek, hogy most már bármikor megszülhetek. Hiszen eddig is hamar szültem, és minden jel is erre mutat. Mindenki vigyázzban áll, szülésre készen. Főleg én. Állandóan pakolni, takarítani kell (életemben először). Szintén eddig nem ismert jósló fájásaim is vannak, de én sehogy sem szülök. Kezdek ideges lenni. Közben a gyermekorvosunk szabadságra megy, igyekszem nem akkor szülni. Meg is várom. 39. hét – most már igazán szülhetnék, de parancsszóra nem megy.

Két nappal a terminus előtt, egy szerelmetes együttlét után mintha kezdődne valami. Nagyon örülünk, kettesben vagyunk a férjemmel, pihenek, sütök, főzünk, sétálunk. De sajnos aznap semmi nem lesz belőle.

Másnap ítélethirdetés: kétnaponta CTG, és ha egy hét múlva sem szülök, bemutatás. Azt hittem, hogy ez az utolsó csepp a pohárban, mert még nem tudtam, hogy most meg a bábám, Ági megy egy hét szabadságra. Erre aztán végképp nem számítottam. Sírok. Úgy érzem, nem mindegy, kivel fogok szülni, azt a bábát akarom magam mellett tudni, aki az előző két szülésemnél is velem volt. Félek a bemutatástól is. Úgy érzem, itt tényleg betelik a pohár, semmi se alakult az elképzeléseim szerint, tehát semmi se jó, nem is akarok én már szülni. Próbálnék én aznap megszülni, de be kell látnom, nem megy.

Másnap a fejemben van, hogy fel kéne hívni a helyettes bábát, Edinát, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, de nem teszem meg, majd holnap – gondolom, és nem is sejtem, hogy akkor már a karomban tartom a harmadik lányomat, Rózát.

Rozi nem óhajtotta megvárni se Ágit, se a bemutatást, és még Edinát sem. Ő eldöntötte, hogy ő most jön, és nem vár senkire, még rám sem. Egy iszonyatosan erős fájásra ébredtem. Felkeltettem Lacit, és azonnal hívtam Edinát. A következő fájás után már biztosan tudtam, hogy szülök. Már nem is fontos, melyik bába jön, csak jöjjön. Azon tűnődöm, hogy el is felejtettem, hogy ez ennyire fáj. Az előző szülés nem fájt, valamiért azt hittem, most se fog. Már csak üzenni tudok Edinának: induljon!!!

Laci fürdőt készít nekem. Még két borzalmas fájás, beleharapok egy fa tárolóba, és érzem, hogy jön a baba feje. Mondom Lacinak, szóljon Edinának, aki kb. 20 percre lakik tőlünk, hogy már nem fog ideérni. Bemerülök a kádba, Laci lekapcsolja a villanyt, gyújt egy mécsest. Csak pár percem van, hogy ellazuljak a jó meleg, illatos vízben, mert már dudorodik, és jön is ki a babafejecske. Megfogom, és a teste belecsúszik a karomba. A mellkasomra teszem, és már édesen nyöszörög is rajtam. A mi Rozink. Hát ez gyors volt! Kiabálok Lacinak és a lányoknak – akik közben felébredtek –, hogy Rozi már meg is született.

Pár perc múlva megérkezik Edina, és utána már ő segít engem. Boldog vagyok. Csodálatos érzés, hogy egyedül hoztam világra gyermekünket! A nagylányaimnak meg meg tudtam adni a háborítatlan halál mellett a háborítatlan születés ismeretét is. Számukra már nem titok, hogy ezek a határátlépések az élet részei, amik szépek is lehetnek, ha emberhez méltóan, szeretetben élhetjük át őket. Nekem ez nagyon fontos volt. Úgy érzem, végül minden jól alakult, de mégis mintha nem is én szültem volna. Nem volt időm átélni a szülésemet, belemerülni ebbe a gyönyörű folyamatba, ami nagyon hiányzik. Azt is szerettem volna, hogy valaki anyáskodjon felettem, amikor szülök, mert édes anyukám már nincs.

Ez a rohamszülés a lelkem mellett a testemet is nagyon megviselte. A kettőt együtt nehéz volt feldolgoznom, kimaradt az a szülésélmény, amihez visszanyúlhattam volna, amiből erőt meríthettem volna a gyermekágy alatt. Hangulatingadozásaim voltak. Sírtam. Rádöbbentem anyukám halálára, mert van, amit csak egy anya tud megadni a gyermekének, és nekem már nem volt ezt kitől megkapnom. Sok segítséget kaptam a férjemtől, az anyukájától, a bábáktól, és ott volt a gyönyörűséges Róza, aki teljesen elvarázsolt.

Előbb-utóbb eljutottam oda, hogy valóban elfogadtam a történteket. Látom ennek a szülésnek is a szépségeit, és elismerem, hogy a szülés, bár gyönyörű, élvezetes dolog, de nem ezért szülünk, hanem életet adunk, és ez az igazi csoda. Bár a gyermekágy alatt többször úgy éreztem, soha többet nem akarok várandós lenni, orvosokkal harcolni, nem akarok gyorsan szülni, vérzéssel kórházba kerülni, mélyvénás trombózistól félni és aranyértől szenvedni, Rózának köszönhetően (és be kell vallanom, hogy magának a szülésnek és a bábai gondoskodásnak köszönhetően is) rájöttem, hogy azért szeretnék majd még egy gyermeket. Akkor is, ha akkor fog jönni, amikor akar, és úgy, ahogy akar. Nekem „csak” egy dolgom lesz – elfogadni, hogy minden úgy van jól, ahogy alakul.