igaz történetek szülésről, születésről

674. nap: Haza ‒ saját felelősségre (Virág)

Megjelent: 2012. aug. 9.

A második gyermekünk, Virág, másfél év múlva követte Ádámot. Kevés idő telt el, még frissek voltak az emlékek is. Az első szülésemnél orvosnőt választottam és nem orvost, mert bíztam abban, nőként másként kell látnia a dolgokat. Ez részben igaz volt, de a protokollt ugyanúgy követte. „Rugalmasabb” orvost nem ismertem, így maradtam nála.

Vágytam valami egészen másra, mint amit az elsőnél megéltem, de a különbség csak annyi volt, hogy a folyamat már nem volt annyira rémisztően ismeretlen. Már kérni is mertem, például hogy hagyjanak békén a beöntéssel és a borotválással, amit nagyon utáltam az elsőnél. Igyekeztem minél későbben érkezni a kórházba, mert megtanultam, annál jobb nekem.

A szokás az volt a kórházban, hogy csak akkor szólnak a fogadott orvosnak, amikor már a szülésnél tartunk, de ennek az volt az ára, hogy mások vizsgálgattak. Az ügyeletes orvos olyan durva és közönséges volt, hogy az sokkal jobban fájt, mint bármi más a szülés során. Ráadásul oktató kórházként már előzőleg kétszer elözönlötték idegenek a vizsgálót.

Amikor a fogadott orvosnő végre megérkezett, nagyon megkönnyebbültem. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy soha többet nem teszem ki magamat ilyesminek. Senkinek nem fogok könyörögni, hogy vegyék már észre, egy ember vagyok, érzésekkel, szeméremérzéssel, fájdalmakkal!

A szülés pillanatai nem alkalmasak a harcra, a kórházban pedig folyamatosan harcolni kellett, hogy a dolgok legalább elviselhetőek legyenek. A harc pedig elvitte a fókuszt, az energiát, a soha vissza nem térő pillanat gyönyörét, ízét, csodáját. Az, hogy milyen is lehet az, amikor semmi nem zavar, arra csak vágyakoztam, de az addigiak alapján el sem tudtam képzelni.

Virág éjszaka született. Sajnos, bevett szokás szerint gátmetszéssel, de rendben. Még eltöltöttünk valamennyi időt megfigyelés alatt. Fürdetés után visszakaptam és szoptattam – azaz csak szoptattam volna, ha békén hagynak. Nagyon zavart, hogy a nővér a hasamra gyakorolt erős nyomással akart több vért kipréselni belőlem, amit nekem fegyelmezetten hátra tett kézzel kellett viselni – nem nagyon ment.

A kórteremben vártak újabb megpróbáltatások: jövés-menés, csörgés, sírás, látogatók hada ki-be, kopogtatás nélkül. Az utófájások nagyon erősek voltak, annak ellenére, hogy még csak a második szülés volt. Kínlódtam, izzadtam, és zavart, hogy egyetlen másodpercnyi nyugalom sincs. Elindultam hát zuhanyzót keresni. Nem volt meleg víz. A vizelet csípi ilyenkor a vágott sebet. Nem tudtam hát sem mosakodni, sem pihenni, sem szoptatni a körülmények miatt. Az első szülés kapcsán már tudtam, ez hová vezet. Mellgyulladás, teljes kimerülés…

Nekiindultam hát a folyosóknak, hogy megtaláljam az orvost. Mondtam neki, én haza akarok menni. Viszonylag jól állt hozzá. Azt válaszolta, ha a gyerekorvos belegyezik, felőle mehetek. Így meg kellett várni, míg a gyerekorvos megvizsgálta Virágot. Mivel mindent rendben talált, saját felelősségre hazamehettünk.

Másnap jött a gyerekorvosunk otthon. Idős, 70 felüli bácsika: „Maguk még el sem mentek?” „Már haza is jöttünk.” – volt a válasz. Nem lepődött meg, örült nekünk. Azt mondta, régen az orvosok elláttak mindenféle esetet a faluban. Ő még a régi világban lett orvos. Természetes volt, hogy gyerekek születtek.

Mint később megtudtam, ez nem is kis dolog, mert amikor később Pécelen szültünk, a gyermekorvos kijelentette, hogy csak a harmadik napon hajlandó megvizsgálni a babát, mert ő nem foglalkozik egy-két naposokkal, akiknek még kórházban kell akkor lenni.

Otthon végre becsukhattam az ajtót, és a hatágyas kórterem helyett magam lehettem Virággal. A fürdőszoba a szobám mellett volt, meleg vízzel, így a higiénia is megoldódott. Ha pedig erősödtek a görcsök, a párom kezébe adtam Virágot, hogy addig egy kicsit ő babusgassa. A mellemmel ezúttal nem volt gond a tejbelövellésnél. A különbséget az adta, hogy nyugalom volt körülöttem.

M. A. K.

Ádám >>>
Anna >>>
Máté >>>
Bence >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.

This post is also available in: angol