igaz történetek szülésről, születésről

666. nap: Történhetett volna másképp is (Boldizsár születése)

666. nap: Történhetett volna másképp is (Boldizsár születése)

Drága Boldi, mennyire vártunk már… Három évvel házasságkötésünk után végre bejelentkeztél. Micsoda öröm! Azt gondoltam, a legjobb, amit tehetek, ha megkérdezem egy nemrég szült ismerősömet, kinél, hol szült, mennyire volt megelégedve. Áradozni ugyan nem áradozott (ezt nem is vártam), de azt mondta, korrekt, rendes – hát felkerestem az orvosát. Igaz, nem volt túl közlékeny (később sem), s ezt eléggé hiányoltam, hiszen mégiscsak az én ELSŐ szülésemre készülünk, még akkor is, ha ez „neki” már a századik lesz. Lehet, hogy jobban észnél lehettem volna, de valahogy természetes volt, hogy ez az élet rendje: a vizsgálatokat el kell viselni, az előírásokat be kell tartani. Végül is a kórházban rendesek voltak, csak a szokásos személytelenséget, a futószalag-effektust volt nehéz elviselni.

Teljes izgalomban, boldogságban és rengeteg munkahelyi stressz közepette éltem 18 héten át, amikor erősen fájni kezdett a hasam. Igen aggódós voltam, ezért irány az orvos, aki megerősítette, hogy görcsölök, és megkérdezte, éreztem-e már a babát mozogni. És hogy azonnal be kell feküdnöm a kórházba. Gyorsan haza a holmimért, vissza a kórházba, berendezkedés, és irány az ágy – ekkor még nem tudtam, hogy szinte végig feküdnöm kell majd. És ekkor – végre – jött egy nővér szívhangot ellenőrizni. Hogy ezt miért nem lehetett az orvosi vizsgálaton megtenni??? Sírtam a boldogságtól.

Hálóing, ágy, injekciók – kórházban töltöttem a karácsonyt és a szilvesztert is. Rengeteg izgalom és megrázó élmények is voltak. Nem a szülészeti, hanem a nőgyógyászati osztályra kerültem, ahol mindenféle előfordult. A legjobban egy távol-keleti fiatal nő esete viselt meg, aki a szintén a mi szobánkban feküdt. Azért jött be, mert nem mocorgott a baba, és kiderült, hogy nincs szívhang, meghalt a magzat, és el kell vetélnie. Mindez a szobában zajlott, azt hiszem, paraván mögött. Látogatási tilalom volt ekkor, és nem engedték be a hozzátartozóit, ő meg teljesen egyedül szenvedte végig az egészet. Mi – akik a szobában azért voltunk, nehogy elveszítsük a saját babánkat – a folyosóra menekültünk. Ellentétes érzések gyötörtek: neki el kell engednie, nekem meg bent kell tartanom a babát, és közben támogatásra lenne szüksége: talán csak arra, hogy mellé ülve valaki fogja a kezét. Nagyon sokáig furdalt a lelkiismeret emiatt a menekülés miatt…

A születésnapomra szerencsére hazaengedtek, de a 36. hétig feküdnöm kellett és gyógyszereket szednem. Otthon ugyan felkeltem, meg el is mentünk ide-oda, de a görcsök minduntalan jelezték, hogy jobb lenne nem ugrálni – így hát rengeteget feküdtem, és gyapjútakarót kötöttem a kis jövevénynek.

A 36. héttől végre felkeltem, abbahagytam a gyógyszer szedését is, és már alig vártam Boldit – akiről ekkor már tudtuk, hogy fiú lesz. Nagy mocorgásokat csapott odabent: a 27. héten megfordult, amitől igencsak kétségbeestem. Főleg, miután az orvos közölte, faros baba csak császárral születhet. A császározás főként azért rémített, mert sok gyereket szerettem volna, és kérdéseimre az orvosból annyit sikerült kihúznom, hogy két, legfeljebb három császár lehet egymás után, és a császár után négy-öt év teljen el a következőig… (Húga végül másfél év után, hüvelyi úton született, és őt szerencsésen követte még két legényke – otthon.)

Boldi azonban kifejezetten jól érezte magát lábbal lefelé, mígnem a 35. héten méltóztatott végre megfordulni. Végre célegyenesben vagyunk, hurrá! Takarítottam, készülődtem, hiszen bármikor megszülethet! De csak teltek a napok, a hetek, s elértük a kiírt időpontot is. Boldi azonban igencsak jól érezte magát, meg sem mozdult, így hát a kiírt időpont utáni hétfőn befektettek a kórházba. Ettől aztán teljesen elkeseredtem. Ekkor a szülészetre kerültem, ami persze sokkal megnyugtatóbb, mint a nőgyógyászati osztály. Na, de ez a tétlen várakozás!

Kedden este aztán bejött egy asszony, akinek megindult a szülése. Elég sokáig ott vajúdott közöttünk a szobában, s igen előrehaladott állapotban kísérték csak a szülőszobára. Korábban ilyen élményem még sosem volt, s az ő vajúdásától beindult az enyém is szép, szabályos tízperces fájásokkal. Ez kedd este történt, ettől – no meg az izgalomtól – nem tudtam aludni. Tízpercenként minduntalan felriadtam, és az ágyban fekve nem tudtam elviselni az összehúzódásokat. Az ügyeletes orvos közölte, hogy ez még nem szülés és nem is fáj… Mintha ő jobban tudná, én mit érzek. Így telt a szerdai nap is, és estére már rettenetesen fáradt voltam.

Este tízre kerültünk végre szülőszobára. Addigra még csak két ujjnyira nyílt ki a méhszáj, így hát burkot repesztettek. Azt hittem, itt könnyebb lesz, hiszen eddig hol vajúdhattam volna? A szobában a többiekkel nem volt az igazi, a folyosón a párommal szintén nem, így hát hol ültünk, hol sétáltunk, hol lépcsőztünk – még jó, hogy megörültem a szülőszobának, ahol éppen nem szült más. Itt csak arra emlékszem, hogy a szülésznő kis kuckójában olvasgatott, és néha kijött ellenőrizni, meg hogy nagyon izgult, amikor állva akartam vajúdni, és páromat kértem, hogy tartson meg a fájások alatt. És az orvosomra, aki időnként bejött, mindig megvizsgált, és „három fájás jobbra, három balra” – utasítással ismét magunkra hagyott. Végül is kiderült, hogy a baba nem szállt le, nem nyomta a méhszájat, ezért ment minden olyan nagyon-nagyon lassan. Arra emlékszem még, hogy császárért is könyörögtem, csak legyen már vége… De nem, ezt nekem kellett megoldanom. Aztán hajnali négykor, már a kitolási szakban elakadt Boldi, az egyik kanyart nem jól vette be… Relatív téraránytalanság… És jött a műtét. Elaltattak.

Párom vele lehetett, amikor megszületett, a Cerny-mentősök vizsgálták meg, mesélte, milyen nagyon kedvesen. A hosszát is összegömbölyödve mérték meg, nem nyújtóztatták…

Én hajnalban idegen szobában ébredtem. Azt sem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, és persze azt sem, hogy gyerekem született. Ekkor derült ki, hogy csodálatos csecsemős nővérek dolgoznak ebben a kórházban. El nem felejtem, ahogy másfél órásan kihozták a bepólyált Boldit, akit nemhogy tartani, megölelni sem volt erőm, s a nővér addig tartotta rajtam, míg sikerült szopiznia. Egész nap odahozták szoptatni, másnaptól pedig végig együtt lehettünk. Szoptatási problémáim is voltak: szakszerűen segítettek, rengeteget magyaráztak, olvasnivalót adtak – tőlük hallottam a La Leche Ligáról is. És klasszikus textilpelenkát használtak, megtanították a használatát és a hajtogatását nekünk is.

Aztán a hazamenetel napján egy utolsó kellemetlen kórházi élmény: ekkor derült ki egy odavetett fél mondatból, hogy talán mégsem engednek haza, mert Boldi feje túl nagyot nőtt az elmúlt öt napban – és elvitték további vizsgálatokra. Hogy ezt miért nem mondták nekünk, a szüleinek? Szerencsére az ultrahangvizsgálat kizárta a rendellenességet, így végre hazaengedtek.

A határtalan boldogság mellett azonban elégedetlenség, a „történhetett volna másképp is” érzése mocorgott bennem, így nem csoda, hogy egy könyvespolcon hamarosan ráakadtam A születés művészete című könyvre. Az a könyv olyan volt, mit a mesében. És mindezt nálunk is lehet… Nagyon gyorsan eldőlt bennem, hogy legközelebb, bármikor is lesz, csakis Ágival szeretnék szülni…

P. Zs.

Janka >>>
Zsigmond >>>
Gyurka >>>
Vetélés > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.