igaz történetek szülésről, születésről

1506. nap: Itthon szültem a matracon (Anna)

Megjelent: 2014. nov. 19.

Egyszer csak eljött az életemben az a pillanat, amikor már el tudtam képzelni egy testvért Ábelnek. Amikor már nem éreztem azt, hogy a kisfiam még túl kicsi, és nem akarom, hogy ő legyen a nagy… amikor már vágytam egy újabb kisbabára, és arra, hogy Ábelt megajándékozzam egy kistestvérrel. A bébiprojekt második hónapjában jelentkezett is egy új kislélek, rá már nem kellett oly sokat várni. A tesztet kb. négy-öt hetesen csináltam.

Probléma- és panaszmentes várandósság, és nem volt más sem az elsőhöz képest. Most sem volt hányinger, rosszullét, semmi, talán pici aluszékonyság, csupán az elején, és nehézkesség a végén, de ez már a rám rakódott kilók miatt is…

Lassan az összes terminusom közelgett. A második babámat jelző kétcsíkos tesztem után nem mentem dokihoz még sokáig, csak a 14. héten, az első hasi ultrahangra a kórház rendelőjébe beutalóval, ahol egy héttel későbbi mensidátumot mondtam, elővigyázatosságból, mert Ábelt is a 42. héten szültem anno a számítások szerint, és nem szerettem volna például kórházi szülés esetén indított szülést a terminus lejárta miatt, és még amiatt is, mert nem akartam olyan korán hüvelyi ultrahangot. Egyáltalán semmiféle belső vizsgálatot nem akartam. Az ultrahang szerint a doki viszont elég pontosan eltalálta a magzat korát, de ez nem osztott, nem szorzott, a 14. héten már nem tudják pontosan megmondani, a későbbiekben meg még annyira sem.

Nem is volt nagyon kihez menjek, itt a kisvárosban, ahová költöztünk, nem akartam az SZTK-ba menni, el akartam kerülni mindenféle hüvelyi vizsgálatot és fölösleges macerát. Aztán végül megkérdeztem K-t, hogy mehetek-e hozzájuk, igent mondott. Csak az a doki nem volt már ott, akihez Ábellel a pocakban jártam. Így végül hozzá és ide, a helybeli laborba jártam laborokra, három kötelező ultrahangra meg beutalóval az I-be. És ennyiben ki is merült a terhesgondozás. Csak a legszükségesebbekre mentem el, meg hogy legyen meg a négy pecsétem az anyaságihoz. Tulajdonképpen doki nem látott (hasi ultrahangon kívül) a várandósság alatt, szép nyugiban növesztettem a pocakom egész nyáron.

Szóval a terminusom hivatalosan 28 napos ciklussal számolva huszadikára esett, viszont érdekes módon az eredeti terminusom a tényleges 35 napos ciklusommal számolva is huszadikára esett.

Megvártam a 37. hetet, hogy biztos legyek abban, hogy a koraszülés nem állhat az otthonszülés útjába. Most is otthonszülést terveztem, de eddig az időpontig nyitva hagytam a szülés mikéntjének kérdését… Kb. a 38. héten jutottam el a bábához, akivel többek között Ábelt is szültem, akkor ő vizsgált meg először, mondta is, hogy szerinte nem várja meg a baba a huszadikát, minden szépen fel volt puhulva már, a testem szépen készülődött a szülésre. Pocakom már nagy volt, picit vizesedtem is, de csak enyhén, és már nagyon fárasztó volt éjszaka egyik oldalamról a másikra fordulni, de azért türelmesen vártam. Sokkal türelmesebben, mint amikor Ábelt vártam.

A 38. héten még semmi nem volt kész, igaz, csak pár dolgot kellett még beszereznem a szüléshez, meg még hátra volt a babaruhamosás, takarítás, ez-az, amivel anyukám érkezését megvártam, remélve, hogy a bébim nem fog mégsem korábban érkezni. De ő szépen megvárt mindent, míg szépen felkészültem.

A 37-38. héten végre bizonyossá vált, hogy kislányunk lesz, jóleső volt, hogy a megérzésem nem csalt, nagyon örültem neki. Utolsó vizsgálatok letudva, még a streptót is levette K. a 39. héten, de az eredményt már nem tudtam meg.

Tizennyolcadikán, vasárnap vendégünk volt, meg itt voltak a szüleim (már kb. tíz napja akkor, segítettek, Ábellel foglalkoztak sokat, vártuk a babát), szóval tele volt a ház. Napközben éreztem enyhe keményedéseket, amolyan jósló féléket, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik. Meg halvány nyákdugódarabkával is találkoztam egyszer, de ugye még az sem jelent többet annál, mint ami nyilvánvaló, hogy közeleg a szülés. Mondogattam, hogy a hétfő milyen jó nap lenne a szülésre, megúsznám a terminus utáni kétnaponta CTG-t, semmi kedvem nem volt felutazni Budapestre folyton…

Este elaltattam Ábelt, aki pont azon az éjszakán valamilyen érdekes okból a nappaliban akart aludni a nagyszülőkkel. Aztán megnéztük a Dark Shadows című filmet (múltkor is filmnézés közben repedt meg a burok…), majd átmentünk a hálóba a Kedvessel, aki még készített pár utolsó fotót a pocakomról, mert elég kevés készült róla az utóbbi időben, aztán ki-tudja-mikor-lesz-alkalom alapon összebújtunk, hátha a természetes prosztaglandin segíti a baba elindulását. Love is in the air. És még más is…..

Fél 12 körül kezdtem felfigyelni rendszeresebb keményedésekre, elő is kaptam a telefonom, és mérni kezdtem, hát pontosan tízpercenként jelentkeztek. Ááá, gondoltam, jóslózok, ez még elmúlhat. De nem múltak el, egyre erősödtek, és ahogy telt az idő, egyre rövidültek is. Lassan már nem bírtam fekve maradni a kontrakciók alatt, ahogy jöttek a hullámok, én kiugrottam az ágyból, ringatóztam, lélegeztem, a szünetekben meg gyorsan visszadőltem az ágyra, aludtam. És ez így ment hajnal háromig, egyre sűrűsödtek, a tízpercesek után hét-nyolc percesek jöttek, majd ötpercesek… de még mindig nem mertem hívni a bábát, nehogy túl hamar kihívjam… Még mindenki aludt, csak én vajúdgattam csendben, kiugrálva az ágyból.

Hajnal háromkor már rendesen benne voltam a vajúdásban, átadtam a mérést Ádámnak, aki már három- és kétperceseket mért. Addig ő aludt mellettem. Iszonyú gyorsan eltelt az éjszaka, csak úgy röpültek az órák a rendszeres kontrakciókkal és a párperces álomba zuhanásokkal. Szóval hajnal háromkor kezdtem biztos lenni abban, kezdtem felfogni, elhinni, realizálni, hogy én bizony immár rendesen vajúdok, ennek már fele sem tréfa, és elmúlni sem fognak a kontrakciók… mégis olyan hihetetlen volt, pedig már lefeküdni sem tudtam, inkább négykézlábra, térdre ereszkedve a matracon éltem át a hullámokat. Szóltam Ádámnak, hogy menjen, fűtsön be, tegyen fel vizet forrni, és terítsen le valamit az ágyra.

4.40-kor hívtam a doulámat, hogy szerintem szülök, és jöjjön, ha tud, utána hívtam a bábát is, elmondtam, mi történt az eddigiekben, közben meghallgatott egy „fájást” is, ami épp a beszélgetés közben jött rám, majd utána folytattuk a beszélgetést, kérdezte, jöjjön-e, mit szeretnék, mondtam, jöjjön, ha nem akar lemaradni…

Eddig végig ruhában voltam, az éjszaka közepén fel is kellett öltöznöm, zokniba, pulcsiba, mert fáztam. Ezúttal elmaradt a nagyfokú remegés. Még a bugyi is rajtam volt, lassan kezdett bemelegedni a szoba, valahogy levetettem a pizsamanadrágom, meg a bugyim, amiben már viszontláttam a nyákdugót teljes egészében.

Tettünk a matrac sarkára egy dekubituszlepedőt, a földre terítettünk egy nylont, én négykézláb a dekubituszon térdeltem, már felállni sem nagyon bírtam, egy erősebb összehúzódásnál Ádám nyakába kapaszkodtam, majd vissza a matracra, és egyre erősebb hangokat adtam ki, egyre mélyebb torokhangon fájtam.

2Aztán felébredtek a szüleim és Ábel is. Bejött, leült az ágyra, nézett, nevetett, közben kiment, majd bejött, Ádámnak segített masszírozni a derekamat, engem nem zavart a jelenléte, talán mondtam is neki, hogy most születik a kistesója. Még anyukámat is láttam egy pillanatra, de háttal voltam többnyire, és egy adott pillanatban mondtam Ádámnak, jöjjön már valaki, már nagyon jólesett volna valami forró borogatás. Ádám behozta a forró vizet, és egy textilpelenkát belemártva megkaptam a forró borogatást a derekamra, nagyon-nagyon jólesett.

Már javában benne voltam a vajúdásban, azt hiszem, már a tolóknál tartottam, mikor is reggel hat órára megérkezett a doula, és 6.15-re befutott a bábám, aki rögtön szívhangot hallgatott, majd mondta, hogy mindjárt jön a víz. Ezt követően kb. egy percre valóban éreztem egy nagy toccsanást alattam, megrepedt a burok, majd mondta, hogy mindjárt itt a feje. Ez a toccsanás is olyan fura érzés volt, olyan tompán szólt, azt hittem, valami „más” esett ki belőlem…

És ekkor olyat éreztem, életemben először, amit az előző szülésnél sem, éreztem, amint a baba a szülőcsatornába érkezik, és már gátvédelemre sem volt idő, a jól ismert kakilhatnék érzést követően megjelent Annám feje a kijáratban. Éreztem, ahogy végigjön, és kibújik a feje, nagyon jó érzés volt, hihetetlen, alig fogtam fel, hogy már a végénél tartok. Ott hitetlenkedtem és örömködtem magamban, miközben jó mély tehénbőgésszerű hangokat hallattam, amelyek nagyon segítettek megnyílni.

Ezúttal elmaradt a vizualizáció, ezúttal inkább tudatos voltam, de úgy, hogy magamban tudatos, de valahogy mégis magamon kívül. A legdurvább az volt, hogy tudatosan nem nyomtam, nem akartam erővel nyomni, és hihetetlen volt az érzés, ahogy a testem kinyomta a babát, szépen, könnyen, magától, mindenféle sérülés nélkül. (Ábellel három óráig tartott a kitolás, miközben erősen nyomtam, folyton ki-be csúszkált). A következő kontrakciónál kibújt a kis teste is. Reggel 6.35-kor.

Még egy ideig négykézláb maradtam, vártam, hogy felsírjon, a bába kétszer fújta meg, és mondta, mennyire csodálkozik a baba, aztán megfordultam, hanyatt dőltem, és kis Annámat a mellkasomra tették. Olyan jó érzés volt a kis testét magamon érezni, nagy boldogság öntött el. Majd kis keresgélés után odasegítettem a mellemhez, így vártuk a lepény születését, ami ezúttal kb. 40 perc után született meg, épen, de kisebb volt, mint Ábel lepénye.

VKAz aranyóráink után lezuhanyoztam, megreggeliztem, a segítőim teáztak, adminisztráltak, beszélgettünk, a család reggelizett, indult a nap. Majd tiszta ágyat húztak, és a babámmal pihentünk, bár aludni még sokáig nem tudtam, csak jóleső fáradtság ült rajtam. Nem fájt, nem sajgott semmi. Anna szopizott és aludt. Igazán anyakímélő kiscsaj.

Annyira gyors és könnyű volt az egész az előző szülésemhez képest! Ez a hét óra számomra ideális volt, szépen lassan indult be, finoman, fokozatosan erősödött, szépen vitt bele, a testem tudta a dolgát, olyan jó volt a ritmus, szépen vittek a hullámok a csúcsra, és utána is olyan jól voltam. Annyira, hogy már másnap Kedvesemmel a harmadik gyerekről beszéltünk…

Utóirat: MOST nem szeretnék egyelőre több babát…

V. K.
Ábel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.