igaz történetek szülésről, születésről

556. nap: Harcmezőn szülünk (Lázár születése)

556. nap: Harcmezőn szülünk (Lázár születése)

Újra itthon. Tegnap jöttünk haza Bajáról, már nem akarok többet utazni a szülésig. Inkább vigyázok, hogy egyben maradjunk még egy ideig. Eléggé lent van a baba feje már hetek óta, de szép lassan közeledünk ahhoz az időponthoz, amikor már nem kell koraszüléstől tartani. Holnap 35 hetesek leszünk.

Délben elment a nyákdugó kis része. Meglepődtem, hívtam Ágit, de azt mondta, nem kell aggódni, ez még nem feltétlen jelent szülést. Este fél 11, álmosodom. Megyek aludni, csak még megnézem a leveleimet. Fekszem az ágyon, bambulok a laptop előtt, amikor hirtelen elönt a meleg lé. Nem hiszem el! Ugye nem???

De. Ez a magzatvíz, az összes. Billynek szólok, nem hallja. Remeg a hangom, és mint egy óriási hullám, elborít a pánik. Aztán jön, hitetlenkedik, áll és néz. Én is lefagytam: nem, az nem lehet, hogy kórházban kelljen szülnöm! Előkeresem a tanfolyami jegyzeteimet, tudom, hogy Ági mondta, akár hetekig is csordogálhat a magzatvíz. Csordogáljon nekem még két hétig, csak ne kelljen kórházba mennem…!

Igen, és azt is mondta, hogy ha az egész elfolyik, azért az általában azt jelenti, hogy szülés lesz. Felhívom, és hát most is ezt mondja, hogy ha az egész kizúdult, akkor úgy néz ki, szülni fogok. Basszus! És hová menjek…?

Egyetlenegy kórházat sem néztem meg, már Dávid születése előtt sem és most sem. Ági azt mondja, olyan helyre menjek, ahol van PIC. Az meg mi…? Mondja. Elfelejtem rögtön. Lényeg, hogy olyan helyre, ahol megfelelő ellátást tudnak adni a koraszülötteknek. Jó, és az hol van..? Azt mondja, menjünk a Péterfybe, de még ne, majd csak akkor, ha lesznek fájásaim, mert a kórházban 12 óra elteltével megindítják a szülést, ha addig nem történik semmi. Az egész rémesen valószerűtlen.

Leteszem a telefont, mennem kell a vécére, hasmenésem van – újabb jele a közelgő szülésnek. Remeg az egész testem, ülök és hallgatom, ahogy összekoccannak a fogaim. Azt sem tudom, milyen egy kórházi szülőszoba, azt sem tudom, ki lesz ott, mi vár rám. Félek.

A várandósság alatt jártam egy nőgyógyászhoz is, hogy legalább a papírjaim meg a pecsétjeim meglegyenek, és ilyenek miatt ne zaklasson a védőnő. A dokinak is megmondtam, hogy otthon fogok szülni, azon kevés orvos közé tartozik, akinek ezzel nincs baja. Azt mondta, hogy ha a 37. hétnél előbb szülnék (amikortól lehet otthon), akkor a betöltött 35. héttől szülhetek nála. Az holnap lenne. Felhívom, őt legalább már láttam. Persze, nem elérhető.

Szerencsére, Dávid semmit nem érzékel, mélyen alszik. Billy hívja a barátainkat, jöjjenek vigyázni rá, hogy elindulhassunk. Nincs is kórházi csomagom, nehezemre esik praktikusan gondolkozni arról, hogy mit kell magammal vinnem. Billy téblábol körülöttem. Valamiket pakolok, de mintha nem is én lennék, csak a testem mozdul, engem bekebelezett a félelem. Nem kéne még elindulni, Ági mondta, hogy várjunk, de akkora bennem a nyugtalanság amiatt, hogy nem tudom, mi vár rám, nem tudom, hová megyek, hogy azt érzem, nem vagyok képes nyugodtan várni itthon.

Beteszem a zsebembe a manólányt is. Dávidé, de őt nem különösebben érdekli, én viszont beleszerettem a legelején. Bölcs szemei vannak, ért mindent, tud mindent. És elég kicsi ahhoz, hogy akkor is bele tudjak kapaszkodni, ha nem lesz ott más. Emese varrta, ő négyet szült otthon. Ha már Ági nem lesz ott, legalább egy bababábám legyen.

Megérkeznek Gáborék. Elindulunk. Az autóban próbálom megbeszélni Billyvel, hogy mit képviseljen a kórházban, ha én esetleg nem leszek rá képes. Elmondom részletesen, hogy mit nem akarok, de Billy józanabb, nem ígér semmit, meglátjuk, mi lesz. Nem ad a biztonság illúziójából. Csendben haragszom, nagyon vágytam rá.

A kórházban a portás elég barátságtalan, megmondja, hol a szülőszoba, „ha még beférnek”. Ahogy várunk a liftre, azt érzem, hogy legszívesebben hátat fordítanék, és rohannék innen ki.

A szülőszoba tele, nagyüzem van, várni kell. Aztán bemehetek, de Billynek kint kell maradnia. Kis idő után az egyik doki elkezdi felvenni az adataimat, elkéri a kiskönyvet. Benne van: „Otthonszülést tervez”. Tesz valami megjegyzést, majd elmegy, dolga van. Megint várok. Egy másik doki folytatja az adatokkal. Megkérdezi, hogy az előzőt otthon szültem-e. Miért fontos ez nekik…? Megint várok. Egy harmadik orvos megvizsgál, olyan helyen, ahol járkálnak többen is, kényelmetlen. És fáj, ahogy vizsgál. Nyersen közli, hogy kicsit sincs nyitva a méhszáj.

Feszült vagyok ‒ már jó ideje itt vagyok, de még mindig nincs egy biztos pont sem, kézről kézre adnak. Végre jön egy kedves arc, egy fiatal szülésznő, elirányít ultrahangra. Az ultrahangos orvos az első doki, aki emberszámba vesz, majd megjegyzi, hogy „Mi olyan kedvesek vagyunk, maguk meg mennek otthon szülni…” Kösz.

2200 grammosnak méri a babát, és minden rendben vele. Megint várok. Szívhangot hallgatnak. Aztán a szülésznő elkísér egy kórterembe, azt mondja, másfél óra múlva menjek vissza, akkor már biztos lesz szabad szülőszoba.

Billyt hazaküldöm, minek üldögéljen a folyosón, majd hívom, ha kell. Bemegyek a kórterembe. Bent már van valaki, aki alszik, mellette kisbaba. De jó neki, már túl van rajta…

Nekem viszont itt a feladat, tágulni kell, nem akarom, hogy bármit is belém nyomjanak. Fogom a manólányt, beszélgetek vele, meg a babámmal is, és elindul a közös projektünk. Halovány összehúzódásaim vannak csak, mozgok az ágyra támaszkodva, de az recseg. Akkor ezt nem, nem akarom felébreszteni az alvókat. Elképzelem, ahogy tágulok, látom magam előtt a testem kapuját, ahol majd kiengedi a babámat. Biztatom magam, hogy menni fog, nem lesz semmi baj. Közben vágyom a pihenésre is, lefekszem. Lehet, hogy inkább aludnom kéne, erőt gyűjteni, de ahhoz túl nyugtalan vagyok, nézem a sötétet. Ha a testem nem mozog, akkor a gondolataim cikáznak, az sem valami pihentető. Megint felkelek, sétálok, szorongatom a manólányt. Átható kék szeme van, amit most nem látok, de nem baj. Ő lett a biztos pont.

Eltelik a másfél óra. Szófogadó beteg vagyok, megyek, ahogy a szülésznő mondta, ő viszont elég értetlenül néz rám, rég elfelejtette. De azért biztos, ami biztos, megvizsgál, hátha. Semmi változás. Ajjaj, bele kell húzni.

Beöntést ajánl, az majd segít. Bár nem látom az összefüggést a tágulás meg a kakilás között, jó, legyen. Semmi értelme, csak annyi, hogy a hideg kórházi vécén tölthetek némi időt. Szokásos magyar állapotok. Meglep, hogy ezeket a körülményeket komolyan gondolják szülés előtt, alatt, után.

Végre vissza a szobámba, végre megint magamban-magunkban. Kicsit lefekszem, és közben belülre rajzolom a képeket, amit szeretnék a testemtől. Sokat beszélek a babámnak, biztatom magunkat. Nem alszom egy percet sem. Érzem, hogy erősödnek a kontrakciók, de nem szólok senkinek, hadd működjön zavartalan a testem, amíg lehet.

Fél hat körül bejön a szülésznő, hogy az egyik szülőszoba felszabadult, költözzek át. Viszem a manót, nem érdekel, mit gondolnak. Csörög a sipkája. A szülésznő megint kedves, megmutatja a helyet, még zenét is tesz be. És mondja, hogy műszakváltás jön, elköszön. Sok minden van bent, bazi nagy fém ágy uralja a teret, elég nyomasztó. De a zene nyugtató. Hívom Billyt, most már visszajöhet, kérem, hogy hozzon homeós bogyókat. Közben jönnek-mennek a hullámok. Egyre csak erősödnek, engedem. Érzem az erőmet. Jó, hogy békén hagynak.

Aztán jön az új műszak szülésznője, kedvesnek tűnik, de érezni, hogy nem őszintén az. Epidurált ajánlgat többször is, azzal sokkal könnyebb, mondja. Nem kérem, többedszerre sem. Aztán úgy dönt, megnézi, hol tartok. Azt mondja, 8 centi, majd felvonja a szemöldökét: „Ja, ha maga ilyen jól bírja, akkor nem kell epidurálni…” Kicsit megkönnyebbülök, hát megy ez. (Közben megérkezik Billy, de jó!!!)

Antibiotikumot akarnak adni. Tiltakozom, de hiába. Muszáj, mert elfolyt a magzatvíz, fertőzésveszély van!!! Korai volt megkönnyebbülni ‒ az, hogy az én testem teszi a dolgát, az egy dolog. A kórházi rutin meg egy másik. Hallom a szülést egy másik szobában, zavar.

A szülésznő kimegy, hálás vagyok érte, hogy magunkra hagy. Ülök a labdán, csöpög belém a gyógyszer. Remélem, mást nem akarnak adni. Mellettem kis fa szülőszék, ez jó ‒ ezek szerint nem kell felfeküdni az ágyra.

Visz az áramlat, engedem. Mosolygok, lazulok. Ami bennem történik most, az csodálatos, nincsenek elviselhetetlen fájdalmak. Talán mert nincs bennem ellenállás, én, a babám és a testem ugyanazon az oldalon vagyunk, együtt hullámzunk egyre csak tovább. Felszabadító hagyni, hogy történjen. Billy ül csendben ‒ mintha két különböző buborékban lennénk. De nagyon fontos, hogy itt van, biztonságot ad.

A szülésznő visszajön, utasít, hogy miket tegyek. Kibillent, nem értem, mit akar, hát fogom érezni, ha nyomnom kell! Belém kúszik a feszültség megint. Nem, szülőszéken nem lehet szülni, és már egyébként is ideje felfeküdni az ágyra. Ne lepődjek meg, az ügyeletes orvos kicsit nyers, de nem baj, úgyis csak a végén lesz itt.

Nagyon vacak az ágyon, a bennem hullámzó csodát mintha elvágták volna, jönnek a kontrakciók, de bennem már összeugrott minden: itt ők mondják meg, mit csinálunk. Oldalra fekszem, próbálok újra befelé figyelni. Idétlen vagyok ebben a hálóingben, amit sosem hordok, ezen a bazi nagy ágyon, amin nem értem, mit keresek.

Elkezd szökni az a női erő, ami az előbb még átjárt, és amitől valahogy csodálatosnak éreztem magam. Megint kimegy, oxitocinról beszélnek odakint. Ahogy visszajön, szólok neki, hogy nem akarok oxitocint. Nem is akar adni, megnyugtat. Aztán felszív valamit egy ampullából, odakészíti maga mellé, kimegy. Billy kiveszi a kukából a csomagolást: oxitocin, mondja vészjóslóan. Még feszültebb leszek. Amikor visszajön, Billy megkérdezi, miért kell az oxitocin. Ó, nem kell, csak biztos, ami biztos, odakészítette, hogy ha mégis kellene, kéznél legyen. Csak a biztonság kedvéért. Ahogy a biztonság kedvéért benne hagyta a tűt a vénámban, hogy ha szükség lenne rá, már készen álljon. Érzem, ahogy egyre alávetettebbé válok. A bababábám csendesen néz a csörgősipkája alól.

Közben a testem visz az útján, jön a kitolás. Maradok oldalt fekve, és úgy nyomok, de nem sokáig, mert belép az orvos. Egy nő, szemüveges, vagy százötven kiló, igazi hentes. Köszönés helyett lehord, hogy mégis mit gondolok, hogy fekszem azon az ágyon…? Lábakat fel, szépen hanyattfeküdni, beigazítja magának az ágy magasságát. Nagyon rossz így feküdni, nem tudom használni az erőmet. A testem keresi a megoldást, feljebb csúszom, hogy az alkaromon támaszkodjak, de nem hagyják. Nyoma sincs az erőmnek, a szabadságomnak, alattvaló lettem. Kiszolgáltatott alattvaló, aki nem dönthet a saját sorsáról.

Épp csak elkezdődik a kitolás, már elkezd sopánkodni a szülésznő, hogy „Jaj, az a gát, az a gát…” Először nem értem, mi a baja a gátammal, aztán elég hamar kiderül, hogy hát a szegény kisbaba nem fér ki, mert a feje pont beleütközik a gátamba, és hiába akar kijönni, nem tud… De én nem akarok gátmetszést, mondom. „Ó, hát csak egy kis vágás, és a baba már kint is lesz, szegénykének nem jó, hogy így beragadt…” Mi az, hogy beragadt, csak most kezdtem el nyomni, egy nyugodt percem nem volt, mióta itt kell feküdnöm, folyamatosan duruzsolnak. Billy mond valamit a gátam érdekében, de hiába. Addig duruzsolnak, amíg bele nem megyek ‒ ami pusztán formaság, mert a hentes nem tétovázik: eldönti, hogy úgyis az lesz, amit ők akarnak, elvégre azért van itt, hogy használja a remek tudását, úgyhogy elő az ollót. Belém vágnak.

Nyomok, nagyon nehéz így, hanyatt fekve. De ez van, csinálom. Csak minek van ott az a rohadt szülőszék, dísznek…? Iszonyatos erőket kell összeszednem, hogy leküzdjem ennek a természetellenes testhelyzetnek minden hátrányát, azt érzem, akkora bennem a nyomás, hogy mindjárt szétrobbanok. Billy mellettem áll, fogja a kezem, hihetetlen fontos a jelenléte. Sokkal fontosabb, mint az otthoni szülésnél volt: itt a harcmezőn szülünk, nem egy védett odúban, és pusztán az, hogy ő itt van mellettem, erőt ad: nem vagyok egyedül.

Kijött a feje! Ez lelkesít, nyomom tovább minden erőmmel. Aztán kint van az egész baba, de jó! Még nem is látom, csak nézek és nyúlok érte, de már beszélek hozzá, tele hálával és elragadtatással, hogy itt van, itt vagyunk együtt, hogy túléltük, megcsináltuk együtt!

Cső az orrába, üvölt szegény, meghasad a szívem, ADJÁK MÁR IDE!!! Na, végre. Magamhoz ölelem, annyira jó, hogy itt van! Zavar ez a rohadt hálóing, zavar, hogy nem érzem a bőrét a bőrömön. Sír, nyugtatgatom. Felnézek, mi ez a tömeg? ‒ vagy öten állnak az ágy végében türelmetlenül. Elég a romantikázásból, nekik itt dolguk van, elvágják a köldökzsinórt, elviszik a kicsit. Megrémülök. Hová viszik…? Visszahozzák…? Fizikai fájdalom, hogy nincs velem. Ó, csak felöltöztetik. Intek Billynek, hogy menjen vele, de megy magától is.

Engem viszont ugyebár „rendbe kell rakni”. Először is jön az oxitocin, ami csak biztos, ami biztos volt ide készítve, de most kell, hogy leváljon a lepény. Érdekes, otthon nem kellett ‒ igaz, akkor szopizhatott a babám. Tiltakozom, hogy nem, nem kérem, de hamar leszerelnek: „Ó, hát ez a szervezet saját hormonja, csak segíti a folyamatot.” Mindegy, mit mondok, működik a gépezet. Szétdurran az ampulla, hurrá, csak a felét tudták benyomni. Nem hagyják annyiban, elő egy másikat, abból egy csepp sem vész kárba.

Na, persze, a hentesnek dolga van, nem fog itt ücsörögni az ágyikóm végében,és arra várni, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek a természet rendje szerint. Szó szerint kitépi belőlem a lepényt. Erre még nem volt készen a testem, olyan, mintha kitépnének egy darabot belőlem. Aztán fémek csörömpölnek, szétfeszít, kipucol. Szenvtelenül teszi a dolgát, kotorászik, nem érdekli, mennyire fáj. Ott, ahol az előbb még a babám kuporgott, kórházi szerszámok sterilizálnak minden négyzetcentimétert, felsózzák a földet, hogy nyoma se legyen itt életnek. Nagyon-nagyon fáj. Ennél kiszolgáltatottabb nem is lehetnék.

Közben Billy visszajön a babával, csendben áll és néz. Kiszedik a vackokat belőlem, halkan fellélegzem, túléltem. Sóvárogva nézem Billyt, nagyon vágyom a kisfiunkra. De még nincs vége, most jön az összevarrás. Belém nyomnak egy érzéstelentőt, nagyon durván. Ez maga a rémálom, a hentes rezzenéstelen arccal, kéjesen forgatja a tűt. Nem tudom, hová ment az érzéstelenítő, de hogy nem oda, ahol varrnak, az biztos. Nem bírom ki hangok nélkül, iszonyatosan fáj, miért varrnak odabenn, a hüvelyemben…? Hol vágtak ezek…? Egy örökkévalóságig tart, maga a pokol. Nem tudom, miért áll rajtam bosszút ez a nő, de láthatóan élvezi. Biztos vagyok benne, hogy nincs gyereke.

Billy csendben áll és néz, a szeme tele együttérzéssel. Én is a szememmel könyörögnék, hogy mentsen meg, de hogyan is tehetné. De itt van, és az jó. Kezében a baba. Annyira vágyom rá. És még mindig nincs vége, most jön a következő projekt, azt mondják, pisilnem kell. Elkísér a szülésznő, és azzal biztat, hogy ha nem megy, meg fog katéterezni. Áll a vécé ajtajában, és fülel, hogy mikor csorog. Megint a testemhez fohászkodom halkan, hogy akkor most produkáljunk valamit. Percek telnek el, én izgulok, ő türelmetlen – végül csak sikerül. Huh. Olyan vagyok, mint egy agyongyötört állat. Poroszkálok vissza a szülőszobára.

Lázár eddig kb. tíz másodpercet volt nálam, most elkérem Billytől, végre-végre! Szuszogó kis csomag lett belőle, betekerték, ellátták a megfelelő cédulákkal. Jó lenne érezni a testét, de erre esélyem sincs. Gyűrött kis jószág, a szemeit nem is látni. Gyönyörű, de sokkal-sokkal megviseltebb, mint Dávid volt. Neki születésekor sima volt az arca és nagyok a szemei. Persze, őt nem is abajgatta senki.

Boldog vagyok, hogy túléltük, hogy itt van, hogy itt vagyunk együtt. És ennyi volt a béke, megint jönnek, mert most az a rend, hogy én megyek a kórterembe, a baba meg az újszülött osztályra, két órára, amíg kipihenem magam. Azt hiszem, nem jól hallok. Ugye ez csak vicc…? Na nem, NEM ADOM. Sok baj van velem. Hát jó, akkor megint idehívják az újszülöttgyógyászt, aki megállapítja ismét, hogy minden rendben vele, érett kisbaba. Egyébként vagy hatvan dekával több, mint ahogy saccolták az ultrahanggal. Nem úgy néz ki, mint egy 35 hetes: valószínűleg volt még egy vérzésem, amikor már várandós voltam, és így elszámolódott az egész. Elég rossz vicc volt ‒ a természettől. Akár otthon is szülhettem volna.

Nagy kegyesen végül engedélyt adnak arra, hogy menjek a kórterembe a kicsivel együtt. Kérem Billyt, hogy vigyen minket haza, intézze el, hogy hazamehessünk, de azt mondja, bírjam ki itt ezt a pár napot, ne harcoljunk velük, itt övék a hatalom. Nincs erőm harcolni, belenyugszom.

Billy figyelmeztet, hogy ne ijedjek meg, ha majd tükörbe nézek, az erőlködéstől megpattantak az erek az arcomon, tele vagyok apró vörös véraláfutással. Ez biztató. És tényleg, valahogy úgy nézek ki, mint egy hulla. Úgy is érzem magam.

A kórházi napok szörnyűek, igyekszem elmerülni a kicsiben. Nem érdekel, hogy az idétlen kis kocsiban kéne altatni meg tologatni, rajtam alszik és rengeteget szopizik. Kárognak a nővérek, hogy leesik, hogy elejtem, hogy elrontom. Persze, hogy elrontom, elrontottam az előzőt is. De nekem is meg nekik is így jó.

Szülés után senki rám se néz, naná hogy nem, nem kapott senki borítékot. Különben meg nem is kell, mert óriási gyakorlattal rendelkeznek, így, vizsgálat nélkül is tudják, milyen állapotban van a testem: a zárójelentésben ott van részletesen, pont, mintha megvizsgáltak volna. Ilyen remek képességeik vannak, és ráadásul még kedvesek is! – persze nem is értik, miért akarunk mi otthon szülni…

M. K.

Dávid születése az Apuka szemszögéből >>
Dávid >>
Lázár születése az Apuka szemszögéből >>

Véletlenül kiválasztott mesék.