igaz történetek szülésről, születésről

1851. nap: Kiszolgáltatottan (Marci születése)

Szombat este kezdődtek a fájások. Éjfélre hatpercesre sűrűsödtek és erősödtek. Jól voltam, a várakozás izgalmával. Már nagyon szerettem volna, hogy megszülessen a kisbabánk. Kettő körül beültem egy nagy kád forró vízbe. Nagy csalódásomra 20 perc alatt elcsendesültek a fájások, lefeküdtünk aludni.

Fél hatkor arra ébredtem, hogy újra fáj a hasam, ezúttal határozottan sűrűbben és erősebben. Pár perc múlva ott, az ágyban fekve éreztem, hogy megrepedt a magzatburok és elöntött a meleg magzatvíz – végre igazából elkezdődött!

Fölkeltem, és az ágy melletti lavórba kizúdult még egy nagyobb adag – akkor láttam, hogy tele van büdös kis darabkákkal, egyértelműen mekóniumos. Csak egy pillanatra voltam csalódott, inkább a babánkra gondoltam, aki nem érezte jól magát. Hívtuk Ágit, aki azt mondta, amire számítottunk: be kell menni a kórházba.

D. hívta a választott orvosunkat, akihez várandósgondozásra is jártunk. Nyílt lapokkal játszottunk előtte, tudta, hogy otthon szeretnénk szülni, mi meg tudtuk, hogy ez nem tetszik neki, de kitartottunk mellette, mert bíztunk azokban, akik őt ajánlották.

Néhány héttel korábban azt mondta, akkor vállalja el a szülést, ha nem kezdjük el otthon. Most ez történt, először mégis azt mondta, menjünk be, majd az ügyeletes ellát; másodjára meg, hogy „lehet, hogy majd bejön”. Jó, hogy nem én beszéltem vele, így nekem ez akkor valahogy kívül maradt.

Összekészülődtünk, nem kapkodva, de azért sietve. Fájdalmas pillantással elköszöntem a hetek óta készenlétben tartott lakásunktól, előkészített mécsesektől, lábosoktól…

Tíz perc alatt, kb. fél hétre ott voltunk a kórházban. Engem behívtak, D. csak kint maradhatott. Rossz volt egyedül, kiszolgáltatottan, már négyperces erős fájásokkal. Úgy belemerültem volna, de nem lehetett, kifele kellett figyelni.

Ügyeletes szülésznő jött, megvizsgált, bő egyujjnyira volt nyitva a méhszáj. Hiába jöttek az erős fájások, úgy kellett válaszolnom a kérdésekre, mintha nem lenne semmi, ami elvonja a figyelmemet. Itt alakult át a „jó fájás” egyre elviselhetetlenebb „nemkívánatos, nem megengedhető fájássá”. Pedig erre is úgy készültem, hogy majd hagyom, hogy jöjjön, hagyom, hogy fájjon – de nem lehetett megengedni, mert topon kellett lenni, értelmes válaszokat adni…

Mondtam, hogy mekóniumos volt a víz, a szülésznő kérdezte, ezt ki állapította meg – mondtam: én. Csak nézett egyet.

Gyorsan át kellett öltöznöm. Mindent gyorsan kellett. Nem tetszett neki a szülős ruhám. Nem hálóing volt, hanem egy blúz és egy megkötős szoknya. Miért nincs hálóing.

Majd hosszú CTG-vizsgálat következett. Közben kaptam branült, második próbálkozásra sikerült is betenni, az elsőnél szétdurrant a vénám. A szívhangok jók voltak, mehettünk az előkészítésre – ugye nem fogok tiltakozni ellene. Nem tiltakoztam, megadtam magam, csak hagyjon már békén. Még mindig D. nélkül. Továbbra is gyorsan, sürgetve, nem sok tekintettel a fájásokra. Kiszolgáltatottan.

A beöntés után elmehettem vécére – jó volt végre egyedül, ülni, ellazulni. Hangosan nyögtem a fájások alatt, olyan erősek voltak. A szülésznő többször rám nyitott, hogy igyekezzek. Álljak föl és gyorsan zuhanyozzak le. Húztam az időt. Sokkal jobb volt itt, mint háton feküdni.

Hiába volt szabad az alternatív szoba, tőlünk az is maradt, mert folyamatos CTG-re voltam ítélve, és azt ott nem lehet. A zuhany meleg vize nagyon jólesett. Meg a függőleges testhelyzet. De hamar rám lett parancsolva, hogy most már azonnal menjek vissza. Utáltam, hogy sürget. Visszamentem és órákon át tartó CTG-re kötözés következett. Végre bejöhetett D. Másfél órája várt kint.

Hamarosan feltűnt a doktornő is. Hát bejött. Meg is vizsgált, fájás közben. Még mindig csak bő egyujjnyi. Pedig a fájások jöttek és jöttek, egyre sűrűbben, egyre erősebben. Innentől nem tudom már, mikor mennyi idő telt el.

Egy ponton a doktornő No-Spát és Papaverint kínált, hogy előrébb lépjünk és picit enyhítse a fájdalmat. Először kértem, hogy várjunk még. Aztán kicsit később újra kínálták és elfogadtam.

Épp kilépett a doktornő a szobából, amikor kibuggyant belőlem a kérdés, hogy van-e hatással a gyógyszer a babára. A szülésznő mondta, hogy nincs. De a doktornő is visszalépett az ajtóból és katonásan rám parancsolt, hogy bízzak benne, ő is bízik bennünk, lám, a szülést is elvállalta és bejött, és különben sem adnak semmi olyat, ami bárkire bármilyen káros hatással lenne.

Ezzel a küzdeni akarás utolsó csíráját is kiirtotta belőlem – lehet, pont ezt akarta. Nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam; egy aláírt papírra hivatkozva bármit megtehettek velem kórházi protokoll címszó alatt. És a szülés nem rólunk szólt, hanem a doktornőről, a szülésznőről és a kórházi protokollról. Befelé figyelés helyett nekik kellett megfelelni.

A gyógyszerek mindenesetre semmit sem hatottak. Hánytam. Pedig nagyon utálok hányni. Pár percig még azt gondoltam, kérek vizet és fogat mosok, de az erős fájások és újabb hányás elsöpörték ezt a gondolatot.

A szívhangok jók voltak, és egy ponton kiengedtek a labdára a zuhany alá. A borzasztó erős fájások ott is jöttek, mégis jó volt a labdán ringatózva, D-vel viszonylag nyugalomban hagyva, befelé figyelve átélni őket. Az otthoni kezdet után itt tudtam újra befelé figyelni.

Háromnegyed óra múlva sajnos vissza kellett menni CTG-re. Megvizsgált a szülésznő – szerinte nem tágultam semmit. Megvizsgált a doktornő is – bő háromujjnyit mondott. Újabb hosszú idő a nylonos ágyon fetrengve. Nagy szó volt, mikor szabad volt oldalra fordulnom.

Egyszer fel kellett ülnöm, hogy megigazítsák a hátam közepéig lecsúszott párnát. Jó volt ülni, kértem, hadd maradjak. Nem szabadott, nehogy leessek. Ez vicc? Érzem, hogy nem esek le, és van két lábam, amin meg tudok állni. De nem, nem szabad ülve maradnom.

Ekkor már csak sikítani tudtam az elviselhetetlen fájdalomtól. Zengett tőlem a kórház. D. fogta a kezem, egy-egy fájás alatt azt haraptam. Szegény, ezen kívül mást nem is nagyon tudott tenni, csak belém pumpált néhány korty vizet, egy-két szem szőlőcukrot. És jelen volt. Pedig mennyit készültünk, hogy hogyan fog tartani, masszírozni…

Nagy nehezen újra kiengedtek a labdára. Még előtte említettek egy erősebb fájdalomcsillapítót, meg hogy lehet, hogy utána kell oxitocin, de mondtam, hogy még ne. Pedig kezdtem érezni, hogy nem bírom tovább. Hánytam is újra. A labdán is. Már a labdán se volt jó, azon gondolkodtam, bele lehet-e halni az erős szülési fájdalomba. Éreztem, hogy ez sokáig nem mehet így, nagyon fogy az erőm és kibírhatatlan ez a fájdalom.

És akkor jött a doktornő, hogy adhatja-e a fájdalomcsillapítót. Elfogadtam. Megkérdeztem a nevét, de hosszú és ismeretlen neve volt, nem bírtam megjegyezni. Alig fogyott ki a fecskendőből az utolsó csepp, mondta a szülésznő, hogy fog kelleni oxitocin. Honnan tudja előre?

A labdán összesen húsz percig maradhattam, vissza kellett menni az ágyra. Hamarosan kicsit enyhébb fájások jöttek és kicsit ritkábban. A fájások leállásáról szó se volt, mégis, tíz perc után már hozták is az oxitocint.

Korábban biztos voltam benne, hogy ezt a fájdalmat nem lehet hova fokozni – de lehetett. Még sűrűbbé, még erősebbé. Már nem is volt szünet, csak egy pici enyhülés, majd újra eszeveszett fájdalom. Nem hitték el, mondván, látják a görbén, hogy lemegy, kell lennie szünetnek. Nekem akkor se volt szünet, minden izmom egyben görcsölt, az úgynevezett szünetben a derekam fájt még jobban. Lehet, hogy a porckorongsérvem miatt? Előttem van, hiába tiltakozok, csak csavarják azt a kis csapot az infúziós szerkezeten, csak adnak oxitocint még és még, egyre többet. Borzalmas volt.

Aztán újabb vizsgálat. Eltűnt a méhszáj. Hát itt van az átmeneti szak. Vártam, hogy megint hányjak, de már nem kellett. Jó volt tudni, hogy már idáig elérkeztem. Jött a „próbanyomás” és a szülésznő durva ujjai próbálták eltüntetni a mégis ottmaradt kis peremet. Vártuk, hogy nem jön-e a székelési inger.

Egyszer csak, mintha lett volna már valami. Mire határozottá vált, bejött a doktornő, megnőtt a forgalom a szobában, tudni lehetett, hogy akció készül. Följebb támasztották az ágyat, leszedték a végét s leszedték a CTG-t is. Az idáig jó szívhangokról a továbbiakban semmi információnk nem volt. Fognom kellett a lábamat, ami valahogy nagyon nehezemre esett, csak ímmel-ámmal fogtam.

A doktornő gyakran megvizsgált. Egyszer kérte, nézzek a szemébe, s elmondta, hogyan nyomjak, meg bíztatott, hogy már nem tart sokáig. Ez akkor, ott, jólesett.

Aztán megtámasztották a lábam, D. emelte a fejem, és én hatalmas erővel nyomtam. Hihetetlen, micsoda erő volt az! Hosszan nyomtam, mert addig nem fájt, ez volt a fő motiváció. A doktornő is megdicsért.

Aztán D-nek kellett fogni a lábam, mert épp nem volt más, aki fogja, mert a doktornő feljött a hasamhoz és jó mélyen belenyomott, hogy „segítsen”. Egyszer csak mondták, hogy látszik már a haja. Folyton biztattak, hogy mindjárt kint van.

Hatalmas olló közeledett a gátamhoz, éreztem, hogy nyomában széthasadnak a szöveteim, egyszer, s egy fájással később még egyszer. Hiába a szülésznő a durva félkörös mozdulatokkal. A másik fájdalom miatt ezekből szinte semmit nem éreztem. Na, a következőre kint lesz – mégsem, akkor a következőre.

Egyszer csak kint volt, teljesen. Akkor minden megszűnt körülöttem hirtelen, megállt az idő: csak azt a szürke, élettelen kis testet láttam, aki az imént csusszant ki belőlem. Szürke volt és tónustalan, mint egy tehetetlen rongybaba, nem sírt, nem nyöszörgött, semmilyen hangot nem adott ki.

Szemmel alig követhető gyorsasággal járták át a csövek az orr- és szájnyílásait, nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor. Csak messziről hallottam, hogy azzal bíztatnak, hogy ez teljesen normális, minden újszülött ilyen – pedig tudták jól, hogy szakmabeli vagyok.

Nagy sokára megjelent egy kis rózsaszín folt a bőrén, ami hamar szétterjedt, és mellé végre megérkeztek a nyöszörgő hangok is. Oxigénmaszkot raktak az arca elé, gyorsan elvágták a köldökzsinórt és rám rakták. Akkor már teli torokból sírt, nem nyugodott meg, nem próbált rám nézni, nem keresett semmit, csak sírt.

Néhány perc múlva elvették, merthogy fázik, pedig mondtuk, hogy van takarónk ott kéznél, még le is hordtak, hogy az nem most kell. D. könnyes szemei melengették a szívemet, amúgy nem éreztem semmit, nem volt nagy felszabadult öröm, mégis nagyon fájt, amikor elvitték, még föl sem ocsúdtam, meg sem érkeztem.

A hasam fájt tovább, de már nem annyira, hamar kijött a lepény is, és elkezdtek engem összevarrni. Kaptam fájdalomcsillapító injekciót meg sprayt, mégis igen fájt. Egy darabig D. továbbra is a kezemet fogta, majd jobb híján neki kellett tartania a lámpát… Számoltam az öltéseket, csomókat, 20 biztosan volt. A kitolás másfél, az összevarrás egy óra hosszat tartott.

Addigra visszahozták Marcit, már felöltöztetve egy kocsiban. Valamiért nem vehettem magamhoz, csak D. foghatta a kezében. Még bő 20 percig együtt lehettünk, ezalatt kevesebbet zavartak. Próbáltunk megérkezni, felocsúdni, csak néztük egymást így hárman. Meghatottan, fáradtan, meggyötörten, hárman, egy családban. Nagyon rövid volt az a 20 perc.

Percre pontosan a két óra leteltével fel kellett kelnem, hogy átüljek egy tolókocsiba. De előtte még a szülésznő teljesen váratlanul, egy szó nélkül, nagyon durván, két kézzel beletenyerelt a hasamba. Ettől nagyon rosszul lettem, majdnem újra hánytam, kiment a vér a fejemből, kezem-lábam lezsibbadt, elsötétült a világ, majdnem elájultam. S még ő méltatlankodott, hogy „mi ez a sápadt vérszegénység”, térjek már magamhoz.

Nagy nehezen átértünk a gyerekágyas szobába. D-nek pár percen belül el kellett hagynia a szobát, mert az influenzajárvány miatt zárlat volt. Marcit is rövidesen eltolták kis kocsijában, merthogy úgyis „mindketten aludni fogunk”, „jobb, ha külön” vagyunk. Kértem, hogy ha fölébred vagy sír, hozzák vissza. Megígérték.

Szülés után három órával újdonsült kis családunk három tagja háromfelé lett szakítva. Csak azt reméltük, hogy a nehezén túl vagyunk, hamar letelik a kötelezően letöltendő 48 óra, és hazamegyünk és együtt leszünk.

Aztán nem így lett. A szobatársam viszont kedves volt. Legalább ő.

Hiába életem legnagyobb kimerültsége, keveset aludtam, hiányzott Marci nagyon. A hosszú L-alakú folyosó legvégén volt, ahová nem bírtam elmenni. Persze én meg az innenső végében voltam. A szomszédos fürdőig is alig tudtam elbotorkálni, és még ott is többször majdnem elájultam.

Reggel végre hozták Marcit, mondván, hogy már órák óta sír… ennyit az ígéretről. Két-három órát volt mellettem, aludt. Nagyon kis gyűrött volt, de aranyos.

Viszont valahogy mélyen ott bökdösött engem a „valami nincs rendben” érzés. Keresztbe álltak a szemei, nem volt ébreszthető és furcsa, erős szaga volt. Mindenesetre rámondták, hogy az újszülötteknél ez így normális, de valahogy nem tudtak megnyugtatni. A felszabadult öröm egyre késett, maradt az aggódás. Még azt a rövid ideig tartó jó érzést is elsöpörte, hogy egy hős vagyok, hogy egy ekkora (4570 g, 61 cm!) gyereket megszültem, és ő is egy hős, hogy így meg tudott születni.

Hamarosan kiderült, hogy besárgult. Furcsa, hogy első nap. Együttlétünk így nem tartott sokáig, visszavitték a folyosó túlvégére, hogy kékfényt kapjon. Volt „mobil” kékfény is, de ő nem olyat kapott. Az aggódásom, lám, kapott alapot. Azt mondták, néha majd visszahozzák, hogy mellre tehessem.

Elég ritkán volt ilyen, akkor is csak 25 perc. Csak néhány cuppogás erejéig voltak sikeresek ezek az alkalmak, amúgy inkább csak kínlódás. Valahogy nem talált rá, vagy én csináltam valamit rosszul. Néha próbáltak segíteni, nem sok eredménnyel. Estére már elmerészkedtem a folyosó túlvégére. El is hozhattam Marcit egy alkalommal, hogy az üvegajtón át megmutassam a túloldalon összegyűlt baráti és rokoni sokaságnak.

Ezután újabb megpróbáltatások sora következett, egyenesen átvitték a gyermekklinikára, ahol vérrögöt találtak. Még tíz napot ott töltöttünk, szétszakítva, influenzajárvány miatti karanténnel súlyosbítva. Három hónapon át napi kórházi kontroll, utána napi injekciók, várhatóan féléves koráig. Ha részleteiben leírnám, az még egyszer ilyen hosszú lenne…

Marci közben kisimult, kikerekedett, gyönyörű szép, hatalmas, mosolygós kisbaba lett. Senki meg nem mondaná, hogy komoly betegsége van. Mozgásfejlődésben, értelmi nyitottságban bő hónappal kora előtt jár.

Hathetesen felkerestem még egyszer a nőgyógyász doktornőt. Azt mondta, minden jól van, visszaállt az eredeti állapot. Szerinte a még meglévő fájdalmaim a fronttól vannak. Ez volt még egy pofon a doktornőtől. Eddig azt gondoltam, hogy egy klasszikus kórházi, de azon belül korrekt orvos. Most már félek, hogy az utóbbi jelző nem illik rá. A sebem mindenesetre négy hónapon túl gyógyul, utólag kell kivágni a rosszul tartó varratot.

Igazából lehetetlen leírni azt a szülés-születés szent eseményének meggyalázásából fakadó fájdalmat, a kiszolgáltatottságot, az ennek kihasználásából eredő megaláztatást, szívszaggató aggódást, amit átéltünk. És aminek a feldolgozása részben az amúgy is nehéz első hónapokat tette még nehezebbé, részben pedig még előttünk áll.

Az élet mégis élet és szent és tovább adódott. Hála érte!

Á. D.

Véletlenül kiválasztott mesék.