igaz történetek szülésről, születésről

554. nap: A teljességből a teljességbe (Dávid születése)

Egyedül vagyok itthon. A lakásunkban, ahol néhány hete számoltuk fel a dobozokat, hogy otthon legyen belőle. Már képek is vannak a falakon. A gyerekszoba nincs kész, a bútorokat még össze kell szerelni, még néhány dolgot nem vettünk meg, de van időnk: van még majdnem három hetünk a szülésig.

Babaruhákat teregetek. Hihetetlen, hogy ezekben a csöpp ruhákban lesz egy kis ember: ő, akinek a mozgását most is a pocakomban érzem. El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha itt lesz, várom nagyon. Izgulok nagyon. Néha meg kell állnom, a mosógépnek támaszkodva, jön egy-egy jósló fájás. Ez jósló fájás…? Vagy mi…? Kicsit erősebb, mint eddig. De olvastam sokat, lehet ez hetekkel szülés előtt is. Ez „az”, amiről írták…? Istenem, olyan megfoghatatlanok ezek a leírások a kontrakciókról… Harmadikára vagyok „kiírva”, és most még csak 19-e van. Van még idő. Csak gyakorol a testem.

Billy épp Pécsen. Újabb összehúzódások, amik megállítanak ‒ egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a folyamat a szülés felé vezet. Furcsa magány.

Este tíz – Billy hív, most indul csak. Végre. Végre már úton haza. Nem mondom neki, hogy lassan szülés lesz, olyan édes rövid titok ez megint, mint amikor már kezemben volt a teszt, és vele a bizonyosság, hogy kisbabánk lesz, de pár percig még nem hívtam fel. Néha rettentően hiányzik, néha meg jó, hogy nincs itt. Élvezem a testem, élvezem a hullámzást. Figyelem, mi esik jól: négykézláb lenni, körözni a csípőmmel, mozogni minden irányba. Nem szólok senkinek, ketten vagyunk a babámmal.

Éjfél után megérkezik. Hoz egy kicsike, tenyérbe való varrott babát, egy barátnője adta-küldte, a szüléshez. Soha jobbkor. És hoz egy medált is: egy Napkerék, indiai szimbólum, bolygókkal. A nyakamba teszi. Ebben fogok szülni.

Megijed, hogy máris…? Mert hát neki reggel muszáj bemennie az irodába, csak tíz percre, de muszáj, mert ez az ügyfél három hétre elutazik Thaiföldre. Na, basszus, remek. És holnap este lesz a Rapülők búcsúkoncert, amire vett jegyeket. Hm. Hát sajnálom, lehet, hogy rám már nem lehet számítani. Kicsit csalódott vagyok, de igyekszem magamnak sem bevallani. Az jó, hogy itt van. Hetek óta tervezgeti, hogy majd lefotóz pocakosan, és persze hetek óta nem fotóz le. Na, most gyorsan. Vajúdós képek. Lassan visszahúzódnak az összehúzódások, jön a pihenés ideje. Hajnalodik. Aludjunk.

Reggel nyolc körül furcsa, zselés cucc távozik belőlem a vécén. Sejtem, hogy ez a nyákdugó, felhívom Ágit, azt mondja, igen, az. És hogy majd hívjam, ha úgy érzem, hogy jöjjön. Hát most még nem érzem, csendben van a testem. Jógázom. A sokszor végigcsinált gyakorlatsorért hálás minden részem, hallgatom a mantrákat megint. Most sokkal jobban érzem a babát, ahogy ott bugyborékol az őt körülölelő teljességben. Elmesélem neki, milyen út vár rá, elmesélem, milyen a lakás, ahová érkezni fog, jó ez most megint így együtt, csak mi ketten.

Billy berohant az irodába, aztán elment a bababoltba, és felhívott háromszor, hogy melyik kiskádat vegye meg, mert az egyik hosszabb, de a másiknak van pereme, és milyen pelenkát vegyen, mert jó-jó, hogy van itthon mosható, de az elején hasznos ám az eldobható is. Hát nekem aztán éppen most éppen édes mindegy, hogy milyen a kiskád. Kicsit feszült leszek, nem is látom, miért nekem kell ezt most eldönteni…?

Billy hazajön kiskáddal, pelenkával, és megkérdezi, szigetelje-e be gyorsan az ablakot. Január van, és az még tervbe volt véve. Hát ne, most már ne. És maradék szőnyegekről kérdez. Kit érdekel…!? Ingerült leszek.

A testemben csend. Ági hív, kérdezi, mi van velem, kettőkor lenne egy találkozója, el tud-e menni, vagy mondja le. Nyugodtan menjen, nincs semmi, rebbenésnyi pici fájások, semmi több. Elbizonytalanodom: mi ez a hosszú megállás…? Pihenek, beszélgetek a babával, aludni nem tudok.

Aztán késő délután lassan újrakezdődik. Végre! Lassan, de biztosan fokozódik, nem kívánok enni, de félek, hogy nem lesz erőm, hát próbálkozom, de a testem másra figyel. Billy hívja Ágit, aki azt mondja, mérjük a fájásokat. Este nyolc és kilenc között fekszünk az ágyon, én fájok, Billy mér. Intenzív testi érzések – közben mozgok, elképzelem, hogy milyen remekül tágulok. Billy beolvassa az adatokat, mire Ági közli, hogy ez a látencia szak. Alig hiszem el. A tágulás még el sem kezdődött, ez még csak az előszoba. Huhh, mi vár rám…? Ági azt mondja, aludjak a fájások között. Azt hiszem, csak viccel. Pedig nem. Megint mondja, hogy ha hívjuk, jön. Még nem kell.

Át a nappaliba, gyertyákat gyújtunk, Billy beteszi a CD-t, amire mindig jógáztam is. Mozgás, körök, lassan, négykézláb, még mindig ez esik jól. Billy mellettem, jó, hogy itt van, bensőséges. Ugyanakkor érzem, hogy kicsit kívülálló. Segíteni akarok neki, simogatom őt is, figyelek rá is. Ez kicsit eltávolít magamtól-magunktól. Megint befelé. Egyre beljebb. Kérem, hogy masszírozza a derekam, de aztán mégsem jó. Megint kérem, megint nem jó, úgy nem tudok igazán mozogni. Kell a szabadság. Nincs is rajtam más, csak a lánc. Van valami mély érzékiség ebben a fájdalomban, ebben a táncban, amit a kanapén magamban táncolok, négykézláb.

Fél 11 – megkérem Billyt, hogy hívja Ágit, hogy jöjjön. Ő megdöbben: „Máris?” Elbizonytalanodom. Hát jó, végül is várhatunk is még. Megyek tovább. Egyre jobban fáj, egyre magányosabb. Odakint csönd, lassan elalszik a világ. Innen már nincs visszaút. Azt érzem, minden nő teljesen hülye, aki második gyereket is szül: az első előtt még nem tudni, hogy ez ilyen, de hogy még egyszer ezt…? Na nem, én nem. Eltelik majdnem egy újabb óra, hullámok felcsapnak, bekebeleznek, kiköpnek, megyek tovább. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni.

Megint mondom, most már tényleg hívjuk Ágit. Billy megint meglepődik, de most már nem engedek. Ági azt mondja, jó, valaki fog jönni. Eltelik néhány perc.

Hoppá! Nyomnom kell. Billy: „Az nem lehet!” „De igen.” „Akkor tartsd vissza!” – Kösz. Felhívja Ágit, az Árpád-hídon vannak, Adriával, sietnek. Nem akarok elkezdeni nyomni, amíg nincsenek itt, visszatartani persze nem igazán lehet, passzív próbálok lenni. Megijedek, hogy majd Billy lemegy segíteni felhozni a táskát, de nem kell mennie, Ágiék felhozzák.

Ahogy belépnek, rögtön kérdezem: „Nyomhatok?” Vicces lehet. Nem válaszolnak, mennek kezet mosni. Nincs előkészítve semmi, nem voltunk túl gyakorlatiasak. Adria leteríti a műanyag lepedőt, elővetet Billyvel mindent, amit beszereztünk a szüléshez. Ági lekuporodik elém-alám, szívhangot hallgat. Jó nekem így, hogy én nem hallom. A másik oldalon Adria.

Újra megkérdezem: „Nyomhatok?” „Te érzed!” – mondja Ági. Hm, igaza van. Nyomok. Nem vagyok valami hatékony. Ági biztat. Na, még egyet. Hangot adok közben, de ott elszökik az erő is. Azt mondja, próbáljam ki csendben is. Testhelyzetet is váltunk, Ági javasolja, hogy guggoljak, Billy mögöttem a kanapén, a hónom alatt tart. Ez jó így. Nagyon jó, hogy valaki megtart. „Na, még egyet!” – mondja Ági, már sokadszor. Odakészítik a párnát, amire majd a baba kerül. Fáradok. Meddig még…?

Aztán egyszer csak kijön, egy nyomásra az egész csöppség, vele zúdul a magzatvíz. Gyönyörűség! Nem is sír, csak egyet kiált. Kérem őt, a mellkasomra teszik, betakarják. Hát itt van, kint, hihetetlen. Gyönyörű. Nem gyűrött, nem ráncos, egészséges, sima bőrű, csodaszép. A nagy szemeivel egyenesen a szemembe néz. Totális jelenlét: nem is szakadt ki a teljességből. Jó neki itt. Leírhatatlan érzés.

Aprócska, Ági 2,70-re saccolja. Közben megnézi, minden rendben van-e velem, kicsit többet véreztem, már a kitolás előtt is, mint kellene, de minden oké. Jó, hogy előtte nem tudtam, hogy ez nem általános. Biztatnak, hogy tegyem mellre Dávidot.

Kimennek, kitöltik a papírokat. Mi hárman a szobában. A kicsi szopizni kezd. Minden másodperc ünnep.

Egy idő után jön Ági, hogy megnézze, mi van a lepénnyel. Huh, erről teljesen elfelejtkeztem. Tiltakozni kezdek magamban, újból feltámad bennem a csendes ellenállás, nem, nekem nincs erőm újabb kitoláshoz. De hála a szopizásnak, nem is kell erőlködni, a lepény levált, egy finom mozdulat, és kint van. Ági és Adria megvizsgálják alaposan, teljes-e. Most látom csak, hogy Áginak be van gipszelve a jobb keze.

Kicsit véresek vagyunk Dáviddal, beraknak minket a kádba. Furcsa felkelni, Adria támogat a fürdőszobáig – nem is sejtettem, hogy ilyen nehéz lesz járni. Nagyon óvatos vagyok a babával, és mindenki nagyon finom velünk. Jó a vízben, ellazít. Segítenek, nem is kell semmit csinálnom. Aztán beraknak az ágyba, elköszönnek.

Hárman fekszünk az ágyunkban: Józsi, én és középen Dávid. Még van néhány óra az éjszakából. Egy ideig nem alszom még el, nézem őket a félhomályban. Kimondhatatlanul boldog vagyok, szerelmes az egész világba, de leginkább ebbe a két pasiba mellettem. Itt lebeg a térben a kezdetek izgalma: kicsit én is megszülettem-újjászülettem ezzel a babával.

Kimondhatatlanul hálás vagyok Áginak, azért, mert ezt lehetett így: azt érzem, életem legfontosabb beavatásán kísért át. Szeretnék még egyet-kettőt szülni vele.

M. K.

Dávid születése az Apuka szemszögéből >>
Lázár >>
Lázár születése az Apuka szemszögéből >>

Véletlenül kiválasztott mesék.