igaz történetek szülésről, születésről

557. nap: Szintidőn belül (a harcmezőn…)

557. nap: Szintidőn belül (a harcmezőn…)

A második babánknál a természet elszámoltatta velünk a naptárt, utólag derült ki, hogy bizonyára becsúszott még egy menses, ezért, amikor indult a baba, mi úgy tudtuk, csak a 35. hétben vagyunk. Éjszaka közepe, magzatvíz el, de mind. Telefon Áginak. 35 hetes? Sajnos, így nem lehet, baja lehet a babának, menjünk kórházba. Éjszaka, ügyelet. Fogadott orvos? Ugyan. Kiskönyv? Benne a védőnő bejegyzése: „Otthonszülést terveznek.” A stigma.

Ultrahang. Doki: „A gyerek 2,2 kg.” Ugyebár, ha 35. hét… Pár órával a szülés előtt. Ez alatt a pár óra alatt magzatunk ijedtében felszedett vagy 70 dekát, mert mire megszületett, és kiderült, hogy itt csak elszámolás lehetett, mert mindene rendben, kifejlett és egészséges volt, mégsem lehetett 35. hetes. Igen, ennyit tehet egy menses, ami nem tudja, hogy már nem kellene jönnie, de előfordul, hogy van ilyen. Ennyit a számolásokról, a mérésekről, a törvényszerűségekről, kicsit tágabban a tudomány mai állásáról. Hogy a doki mit mért akkor? Rejtély, de hát nem mindegy?

Visszakanyarodva az előzményekhez, mi elmondjuk, mit szeretnénk. Hogy nem kérünk ezt, nem kérünk azt, sőt, a végére kiderül, hogy semmit nem kérünk, csak nyugalmat, békét, háborítatlanságot, igyekszünk megtenni, amit tudunk, csináltunk már ilyet. Ó, hát persze, persze… És a szülésznő, akinek az egyik fülén be, a másikon ki, beköti a branült. De miért? Kötelező! Előírás. Mert bármi lehet. Persze idegeskedés, stressz. Aztán egy kis infúzió. De miért? Biztos, ha már be van kötve, ne legyen hiába. És megy bele az antibiotikum. De hát miért? Mert elment a magzatvíz, és emiatt a babát fertőzés érheti, amikor jön ki. De addigra már nagyon fárasztottuk a szülésznőt a kérdéseinkkel. Mi mintha ott sem lennénk, szívja fel az ampullából a folyadékot a szülésznő. Kimegy, én kiveszem az ampullát a szemetesvödörből: oxitocin. De miért? Ne izguljon, nem adjuk be, de a biztonság kedvéért kikészítem. Az anyátokat! Bár eme emelkedett pillanatban az ember nem szívesen adja át magát ilyen gondolatoknak.

Elérkezik a kitolás. Erre azonnal bejönnek négyen a szobába, villany fel, mintha egy televíziós stúdióban lennénk, élő, egyenes adásban. Ügyeletes orvos, újszülöttes nővér, asszisztens, szülésznő. Feküdjön a hátára anyuka, lábak fel, kikötözés, az ügyeletes orvos, aki nő létére, mint egy hentes, beül középre, az ágyat az ő kézmagasságához ereszti az asszisztens, és irányít. Színes, szélesvásznú, dolby digital, fontos, hogy az orvos mindent lásson és halljon jól, kezére álljon, aminek jönnie kell, közben a személyzet fennhangon egymás közt beszélget, folytatják a kint bizonyára elkezdett beszélgetést arról, kivel mi történt aznap, ja, itt közben valaki éppen szül, na és???

Kértük, hogy a gyereket hadd vegye mellre a feleségem a szülés után, ó, hát persze, ez nálunk természetes. De még várni kell. A második tolófájás után még nincs kint a baba. Ajjaj! Anyuka, hát az a gát… az a csúnya gát…, azt meg kell sajnos metszeni. De hát ment ez már rendesen korábban… De ez most nem enged. Mondják. Nem hisszük. Akkor is mondják. De mindegy is, az orvos már vág, fájdalom a köbön. Végül érkezik a főszereplő.

Látványos fogadtatás, kompresszorhang, mert szívni kell, fények, mert látni kell, hangos beszéd, mert irányítani kell, végül is kórházban vagyunk, biztonságos helyen, jó kezekben, itt rend a lelke mindennek. Gyerek a mama mellére, két másodperc, szintidőn belül vagyunk, rendben, köldökzsinór el, mert már nem is lüktet, ugyebár… Anno érdekes módon még jó ideig lüktetett, de hát kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, nem igaz? Én, a bizalmatlan, megyek a fiam után, akit a nővér visz, akit ellátnak, megmérnek, öltöztetnek, pólyába raknak (végre a kezembe foghatom)… Anno az elsőszülött fél napig meztelenül a feleségem meztelen testén-mellén, takaró alatt valahogy jól érezte magát, nem is érdekelte őt a kórházi protokoll. A biztonságot adó protokoll.

Miközben én a gyerekkel el, azt a kis fránya oxitocint csak belenyomták a feleségembe, hogy jöjjön már ki az a lepényke, mit lustálkodik odabent? Az orvos a lepény után a szétfeszített lábú feleségemben vasakkal turkál, kaparász, nehogy bent maradjon valami a gyorsított tempóban kihajtott lepény után. Varrás érzéstelenítés nélkül, a szülésnél is nagyobb fájdalmak, vágóhídon érzem magam. Szívem szerint belerúgnék valamibe, de akkorát, hogy kirepül az ablakon, de nem merem, mert kezemben a gyerek, még a feleségem látná a kárát. Tűrünk. Mert tűrtünk. Mert előre megfogadtuk, hogy nem megyünk szembe a széllel, mit lehet tudni? Ha 35 hetes a gyerek, akármi is lehet, nem húzhatjuk ki a gyufát.

Hamar kiderült, hogy elszámoltuk. Hamar kiderült, ha nem csúszik közbe még egy, otthon is szülhettünk volna. Ezen már kár töprengeni. Az élmények sorozatának persze itt nincs vége, az utána következő napok is adtak ízelítőt a kórházi gyakorlatból. Feleségemre úgy néztek, mint közellenségre, aki nem adta oda a gyerekét csak úgy, hogy majd visszahozzák, hanem ment vele a fürdetéshez, ami tök felesleges volt, de előírás. A gyereket a folyosón nem lehet kézben vinni, mert véletlenül eleshet az anyuka, és akkor odavágja a drága gyerek fejét a kőhöz, aki akár ott helyben szörnyet halhat, tessék a kocsit használni, azt a jó kis zörgős tescósat. Ez nem vicc, ez előírás.

A szobában a téma a három másik anyuka között, ki mennyit fizet az orvosának, honnan kaparják össze, mennyi a vizit ára, persze bent a kórházban, amit mi adófizetők egyszer már megfinanszírozunk, de abból nem jut plusz a zsebbe, ezt értjük, tényleg is…

Mindez történt 2010-ben Budapest egy központi kórházában.

(Közben tévé egyenes adásában a nőgyógyász arról vitatkozik az otthonszülés pártolójával, hogy a kórházakban ma már milyen otthonos, hogy mennyire figyelembe veszik a szülők igényeit, de azért fő a baba biztonsága… ) Én végigasszisztáltam otthon, Ágival és Adriával, majd kórházban az ottani személyzettel feleségem két szülését, két gyermekem megszületését. Van fogalmam a különbségről. Nekem ne akarjon ebben a témában senki semmilyen okosságot előadni. Nekem elég volt egyszer a saját fiam megszületését látni kórházban, nem érdekel, hányan szültek szépen kórházban. Ezért vagyok radikális

B. J.

Dávid >>
Dávid születése az Apuka szemszögéből >>

Lázár >>

Véletlenül kiválasztott mesék.