819. nap: Az nem az én erőm volt (Léna születése)
Éjszaka kezdődött, tízpercenként jöttek a fájások, nem volt vészes, de épp nem tudtam elaludni közte. A. kezét szorongattam, aki mindegyikre fölébredt, masszírozta egy percig a hátamat, majd visszaaludt.
Hajnalban fölhívtam Ágit, hogy szeretném, ha jönnének, és ők jöttek is. Látták, hogy még messze van a vége, hát lefeküdtek aludni. Nekem nagyon jó érzés volt, hogy ott vannak, nyugodt voltam, éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Reggel kisütött a nap, a kertben friss hó volt, az ablakba ültem és gyönyörködtem. Ágiék kiültek a konyhába, A-val voltam és a pocakommal egy burokban, tökéletes biztonságban, harmóniában, összehangoltságban, másra nem volt szükségem, A. továbbra is minden fájást végigmasszírozott. Zenét hallgattunk, még táncoltunk is… Aztán beültem a kádba, és a vécén is ültem valamennyit ‒ olyan időtlen volt minden… De az ablakhoz a kanapéra sokszor visszatértem, a havas kert szikrázott a napsütésben ‒ sosem felejtem.
Ági néha bejött, megvizsgált, bíztatott. Közeledett az este, kezdtem elfáradni, a fájások már nagyon erősek voltak és sűrűk, kaptam borogatást, A. még mindig kitartóan masszírozott, mindenki ott volt már körülöttem, de nem emlékszem rájuk élesen… Olyan elmosódott az egész…
Hanyatt fekve kellett kibírni néhány fájást, hogy eltűnjön a méhszáj, nem volt könnyű, de továbbra is tökéletes biztonságban éreztem magam, csak borzasztó fáradt voltam. Nem tudtam elképzelni, honnan lesz erőm kinyomni ezt a kisbabát. És egyáltalán milyen lesz az… Vajon tényleg kifér?
De nem jön… Miért nem jön? Nagyon fáradt vagyok… mi legyen most? Zs. odabújt, megsimogatott, kedvesen duruzsolt a fülembe, nem emlékszem pontosan, csak hogy próbáljam elengedni… Engedjem kiszületni…
Nem tudom, hogy bármit elengedtem volna, de a kicsi elindult, én két kézzel A-ba kapaszkodtam, homorítottam, és a tolófájás magától működött… Az nem az én erőm volt (kölcsön kaptam). Három fájással megszületett Léna, este 11 óra 25 perckor. És én most hat és fél év elteltével könnyekre fakadok e sorokat írva.
ÉLETEM LEGNAGYOBB ÉLMÉNYE.
Köszönet mindenkinek, aki velem volt.
A várandósság elején azt gondoltam, kórházban fogok szülni, bár a bátyámnak már két gyermeke otthon született, de én azt kockázatosnak ítéltem, hisz nem sokat tudtam az egészről. Az első vizsgálatra besétáltam egy kórházba, leültem a folyosóra, konstatáltam, hogy utálom a kórházszagot. Az orvossal együtt minden utálatos volt, amivel ott találkoztam. Ez kissé elkeserített, és elkezdtem információkat gyűjteni gőzerővel ‒ más kórházakról és otthonszülésekről is.
Sok-sok barátom és ismerősöm személyes tapasztalatára alapozva az körvonalazódott számomra, hogy kórházban szülni rizikósabb, mint otthon. Nem a kórházi biztonságot cseréltem otthoni kényelemre, hanem a kórházi kényelmetlenséget cseréltem otthoni biztonságra.
Minél többet tudok kül- és belföldön, kórházi és otthonszülésekről, annál nagyobb hálát érzek, hogy VELETEK szülhettem.
Nagyon puszillak, Ági!
G. N.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 517. nap: Nem megyünk sehová (Erik születése)
- 1883. nap: „Fiam, gumikesztyű volt rajtad?”(Regő születése)
- 1557. nap: Jó kezekben (Illés születése)
- 1709. nap: Nem akar több gyereket szülni a feleségem – kórházban (Sámuel születése)
- 805. nap: Kórházi szülés jó kompromisszumokkal (Nimród)
