igaz történetek szülésről, születésről

515. nap: Tökéletesen összehangolt óramű (Kisfiam születése)

515. nap: Tökéletesen összehangolt óramű (Kisfiam születése)

Szép, meleg délután volt. Szokásommal ellentétben így pocakosan nekiálltam a lejárat körül kitakarítani a kertet. Kihúztam a gazokat, majd gereblyét ragadtam, hogy összehúzzam őket. Rendezkedtem, csinosítottam a kertben. Utólag gondoltam rá, hogy elmondták nekünk a felkészítésen: ha az anya hirtelen „elkezd fészket rakni”, takarítani, rendezkedni, előjele lehet ez annak, hogy jön a szülés.

Hajnalban arra ébredtem, hogy nedvesség van a lábaim között. Még nem számítottam szülésre, mivel meggyőződésem volt, hogy a kiírtnál is későbbre kell várjam B-t. Egyedül kimentem a fürdőbe, ott a fénynél jöttem rá, hogy a magzatvízzel van dolgom, ami enyhén rózsaszínes is. Ettől megijedtem, ébresztettem páromat is. Valamikor ekkor éreztem görcsöt is, ami csak egy szokásos menstruációs fájdalomra emlékeztetett. Nem gondoltunk még szülésre, de azért hívni akartuk a bábákat, hogy megtudjuk, mit jelent a rózsaszín szín, mert az aggasztott. Mielőtt telefonáltunk volna, párom megnézte órán a görcsök hosszát és gyakoriságát, hogy majd ezt is meg tudjuk mondani. Ötpercenként jöttek és egy percig tartottak.

A telefont szinte első csörgésre felkapta a bába. Előre kérés volt, hogy majd az anyának kell vele beszélni, mert ő abból is sok mindent meg tud ítélni. Elmondtam, hányadik héten vagyunk, a rózsaszínes magzatvizet és a görcsöket. Sírtam, mert meg voltam ijedve, és még nem vártam B-t. Kis szünet után a bizonyosság hangján csak ennyit mondott: „Ez szülés.” Erőt és nyugalmat adott, amit kaptam a telefonon keresztül. Innentől kezdve nem voltam már ijedt, tudtam, jön, amire hónapokat vártunk. Egyeztettük, hova is kell jönniük, majd letettük a telefont.

Felhívtuk doulámat (laikus asszonytársi segítő, aki doulaképzésen vett részt, egészségügyi beavatkozásokat nem végez, elsősorban támogató jelenlétével van jelen: masszíroz, támaszt nyújt, illóolajat ad stb.), aki a közelben lakott, hogy megindult a szülés. Ő érkezett elsőként, úgy egy órán belül.

Addig párommal a fürdőben maradtam, ő tartott, támogatott. Itt, emlékszem, mondtam olyanokat, hogy: „Ezt senki nem mondta, hogy így fáj!” Utólag értékelve azt hiszem, nálam így nyilvánult meg a háborítatlan vajúdások „káromkodós” szakasza.

Eredetileg arra készültem, hogy lehet, majd teleengedjük a kádat, majd abba beszállok vajúdni. De ez akkor eszembe se jutott, a hangok voltak nekem fontosak. Korlátozás nélkül kiengedtem magamból, hiszen otthon voltam. Azt hiszem, olyan farkasüvöltés-szerű hangok voltak, és sokat segítettek az érkező „hullámokat meglovagolni”.

Már nem tudom, hogy a doula érkezése előtt vagy után, de visszamentünk a hálóba. Párom addigra felhúzta a lepedő alá az előre megvett védőhuzatokat. Fordítva helyezkedtem el az ágyunkon, fejjel a szoba közepe felé. Párom, ahogy a doula megérkezett, elkezdett intézkedni, nem volt még minden kész B. érkezésére, nem mostuk még ki a pelusokat és a ruhákat. Párom egy ismerőst áthívott segíteni ennek intézéséhez. Az ismerős a konyhában és fürdőben maradt azután kint, nem jött be a szobában kialakult körbe. Engem zavart, hogy párom az intézkedés miatt ki-be szaladgál a szobából a fájások között a papucsát letéve, majd orra bukva rohan, amikor jön a hullám. Végül határozottan szóltam, hogy maradjon bent közben is.

Valamikor innentől az emlékeim már nem a fájdalomról szólnak, hanem a fájások szünetének boldog, harmonikus „lebegéséről”. Doulám a hátam mögött, párom az arcomnál helyezkedett el. A doula maszírozott, és forró, illóolajos borogatást tett a keresztcsontomra. Ez hihetetlenül kellemes volt. Párom pedig térdelt az ágy mellett, a fejemnél, és csodálatos szemekkel nézett rám, mosolygott, és fogta a kezeimet. Hármasunk mint tökéletesen összehangolt óramű „lovagolta az érkező hullámokat”. Hárman (négyen) egyek voltunk, együtt lüktettünk a szülés ritmusára.

Aztán elérkezett egy pont, amikor azt éreztem, már jönne a baba. Kértem, tudják meg telefonon a bábáktól, merre járnak, mivel ők messziről jöttek. Még volt idő hátra. A felkészülés alatt feltettem a kérdést, mi van, ha a bábák nem érnek oda. A megnyugtató válasz az volt, hogy nem baj, de ennek ellenére meg akartam őket várni. Nem magam miatt, hanem attól tartottam, párom és doulám mit kezd majd a helyzettel, inkább szerettem volna a bábákat megvárni.

A várakozás idején oldalamra lefeküdve „elpihegtem” a fájásokat. A doula tanult maszírozása annyira segítette a „lefelét”, hogy a várás miatt végül megkértem, hogy inkább máshogy masszírozzon. Aztán párom miatt aggódtam, szóltam neki, hogy hozzon valamit a térde alá, nehogy a kemény padlón megfájduljon. Továbbra sem emlékszem a fájdalomra, csak hármasunk tökéletes összhangjára, ahogy minden hullámra elindulunk, és együtt hagyjuk jönni és elmenni. A hangok továbbra is fontosak voltak. Erő jött kívülről, és hangra nyitott számon át végigment testemen, és segített lefelé kinyílni, kitolni, kijönni.

Aztán megjöttek a bábák. Még a konyhában keresték az összekészített otthonszülés-felszerelést, amikor én már boldogan végre utat engedtem a hullámmal érkező erőnek. Megkönnyebbülés volt. A bába belépett a szobába, a bábatanonc odakint még előkészített valamit. A bába olajjal bekent, ez hihetetlenül jó érzés volt, azonnal csökkent a lenti feszülés, aminek eddig nem voltam tudatában. Majd szólt, hogy keressünk valami alkalmasabb testhelyzetet, úgyhogy örömmel megint felvettem a várakozás előtti négykézláb pózomat.

A következő hullámmal előbújt B. feje. A bába mondatára emlékszem, valami ilyesmi volt: „Héhéhé, ne olyan kíváncsian, tessék megvárni, amíg megtörlöm a szemedet.” A doula is – aki a hátamnál volt, így látta a babát – mondott valamit, ami örömmel volt tele. Páromnak szóltam, menjen oda megnézni B-t. Először nem akart engem otthagyni, de erősködtem, hogy menjen, nézze csak meg.

Aztán a következő hullámmal kicsúszott B. Az odakészített törölközőbe bugyolálták, és párnán a közelembe tették. Párom megint a fejem mellett térdelt, együtt gyönyörködtünk őbenne. Nem sírt, csak nézelődött. Aztán szerettem volna közelebb húzni magamhoz, és mellemre venni. Kicsit rövid volt a köldökzsinór, de végül megoldottuk.

Később, amikor a köldökzsinórban már teljesen megszűnt a lüktetés, a bába szólt páromnak, hogy jöhet elvágni. Valamikor meg is mérték a babát, felvették az APGAR-értékeit (10/10). Aztán vártuk a méhlepény megszületését, a bábatanonc említette ezt nekem. Megpróbáltam hát egyet nyomni – azóta tudom, hogy ez lehetetlen. Az erő kívülről jön, az anya magában nem tud nyomni. Aztán tényleg jött megint egy kisebb hullám, és kicsúszott a méhlepény is. A bábák alaposan megvizsgálták, nekünk is megmutatták.

Az ágyat nem kellett a bábáknak újra húzni, nem lett piszkos, de elrendezték, és befeküdtem B-vel a párnák közé, összebújva a takaró alatt. Ekkor engem is megnéztek, egy kicsi gátsebem volt, nem kellett ölteni, csak fegyelmezetten párhuzamosan tartani a lábaimat, míg összeforr – tudtam a felkészítésről. (Másnap már ültem a fenekemen.) Utólag már rekonstruálni tudom, mikor repedt, már értem, mit értettek a felkészítésen azon, hogy a legjobb gátvédelmet az anya tudja megtenni. Következő szülésnél majd tudatosabb leszek, és annál a feszülő érzésnél finomítok a nyomáson, megpróbálok időt hagyni a nyúlásra.

Valamikor ki is mentem a fürdőbe, párom vigyázott rám, tudtuk, ilyenkor könnyebben megszédülhet még az anya. A bábák közben a papírmunkát is intézték, mi meg felhívtuk anyámat, hogy jöhet.

Aztán elmentek a bábák a doulámmal, mi pedig hármasban maradtunk. Csodáltuk a békés B-t, néztem az újjászületett lélek megdöbbentően mély és sokat tudó pillantását az újszülött szemeiben.

M. T.

doulaszemmel > > >
Testvér születése Apaszemmel > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.