igaz történetek szülésről, születésről

739. nap: Megállt a világ is egy pillanatra (Csenge)

Megjelent: 2012. okt. 13.

Csenge születésével rengeteg egyéb dolog is született nálunk. Én magam is születtem. Azt hittem eddig, már rengeteget tudok a szülésről, születésről, de hatalmas megtapasztalás lett számomra e kis emberpalánta világra jövetele, egyben a kegyelem megélésének eddigi életem legintenzívebb élménye. Született egy nagycsalád ‒ még tanuljuk, milyen is ez, közben elképedve nézünk olykor egymásra: „Jé, mi már nagycsalád vagyunk…” ‒ fura, hiszen csak három gyermekünk van… Akkor akinek jóval több van, ők micsodák? (Hősök, szerintem, de ez egy másik téma lenne. ) Született Attilám révén kistesóból nagytesó, Rékámból nagyobbik kicsiből a nagyésokos…

Hosszú, de nem vészesen hosszú volt a várakozás. Egészen más élmény úgy várni egy babát, hogy biztosak vagyunk benne, ő végre nem lett elszámolva, ő bizony időben érkezik, és ahogy napról-napra küldte a jeleket, bizonyosságul, hogy tényleg… Közben jöhetett jégeső, hidegfront, viharok, hirtelen lehűlés, Csenge-baba csak kapaszkodott odabenn, kivárta, míg újra megjön a nyár. Gyönyörű, napfényes, meleg júniusi vasárnapot választott magának.

Két napja indulgatott. Előtte is voltak jóslóim, de ezekről már éreztem, hogy más. Ez már mindenképp valami kezdete… Egyik felem nagyon várta, másik rettegett, bevallom, a fájdalomtól, nem mástól. Nem aggódtam lehetséges komplikációkon, nem aggódtam semmin azon kívül, hogy tudtam, nagyon-nagyon kemény menet egy szülés, iszonyatos fájdalom, amibe bele kell menni, át és meg kell élni, közben túlélni…

Vasárnapra virradó éjjel többször felébredtem. Rendszertelen, ritka, de nagyon erős kontrakciók jöttek. Ekkor jutottam el odáig, hogy már több volt bennem a vágy harmadik babókám után, mint a félelem ‒ és Csenge el is indult.

Reggel már tudtam, ez a mi napunk. Csak még azt nem tudtam, mikor hívjak segítséget. Erős, hosszú, de még mindig rendszertelenül és ritkán jelentkező kontrakciók termékeként sötét, véres nyák ürült. Felhívtam Ágit, csak hogy tudjon róla, ő kérdezte is, mit szeretnék, mondtam, hogy rendben vagyunk, még nem kell jönnie, csak tájékoztatom, de még jól vagyunk. Miből volt bennem ennyi bátorság (hülyeség? megérzés?), hogy nem kértem, induljon, pedig tudtam, hogy Attilámhoz is alig értek ide, messze vagyunk nagyon…

Attilámat még elaltattam a szokott időben (délelőtt 11 körül alszik mindig), de dél körül már vártam, hogy ébredjen. Anyuékhoz voltunk hivatalosak ebédre, én tudtam, hogy már nem megyek… Két kontrakció között telefonon még könnyed hangon biztosítottam őket, hogy semmi bajom, csak enyhén fájogatok, és talán jó lesz magamban maradni egy kicsit, de a gyerekeket viszi István.

Attilám fél kettőkor ébredt, még át tudtam pelusozni, öltöztetni, de már nagyon küldtem őket, hogy menjenek, menjenek… Itt volt a pont, amikor megfordul a kocka, és hirtelen fontosabbá válik a benn lévő, mint a kint lévők. Ebből aztán azt is tudtam, hogy most már hívnom kell Ágit mindenképpen. De még neki is azt mondtam, ebédeljen meg nyugodtan, majd utána indulhat lassan… Ő azért ebéd és minden nélkül azonnal elindult. Igaza lett.

Amikor Istvánom eltűnt a gyerekekkel, akiknek még mosolyogva tudtam mondani, amikor kérdezték, hogy miért nem jövök, hogy Anyának van egy kis dolga, majd délután találkozunk… Nem is gondoltam, hogy nem hazudok nekik ezzel a délutáni találkával.

Bemásztam a kádba. És az érzés megint a szokásos, az ismerős: a hasamnak, derekamnak nagyon jól jönne a forró víz, de nem kényelmes a kád, más kell, másra van szükségem, más testhelyzet volna jó, de a legrosszabb, hogy annyira melegem van, attól félek, rosszul leszek, elájulok vagy valami, és egyedül vagyok… ki kell szállni a kádból, muszáj…

Ekkor már elég durván fájtam, minden fájással hangot adtam ‒ ez volt az első szülésem, amikor én magam is úgy éreztem, nem kiabálok, inkább énekelek, hosszú, mély, kitartott hangokon…

Bevánszorogtam a hálószobába, leszedtem a franciaágyról az ágyneműt, valahogy áttámolyogtam vele a gyerekszobába, előszedegettem a nejlonlepedőket, leterítettem. Persze ez nem ment ilyen flottul, ahogy leírom, hosszadalmasabb és nehezebb procedúrának bizonyult. Csak lassan, fájásszünetről-fájásszünetre tudtam egy-egy dolgot elvégezni, közben nagyon vártam Istvánt, hogy megérkezzen végre.

Jött. Inni hozott. Amikor jöttek a kontrakciók, masszírozta a derekamat, jólesett. Aztán kértem, segítsen ki a vécére, ugyanis ha felállni, járni próbáltam, olyan őrületessé fokozódtak a fájdalmak, amit képtelen voltam elviselni, lábon végigcsinálni, összeroskadtam azonnal.

A vécén jó volt. Keskeny a fürdőszobánk, ahogy előrehajoltam, pont elértem a radiátorcsövet, jól meg tudtam benne kapaszkodni, ez rengeteget segített. Ott, a vécén változtak meg a dolgok. Hirtelen úgy éreztem, nem is olyan vészes, ez bizony nagyon jól bírható, „jól fájok”, ez mind rendben van, ez könnyebb, mint eddig bármikor, jó lesz így nekem… És párhuzamosan az az érzés is kezdett bennem felszínre jönni, hogy bizony ezek már tolófájások lesznek, hiszen a testem minden újabb kontrakcióra akaratomtól teljesen függetlenül reagált: mélyebbre hajoltam, szétnyíltak úgy a vécén ülve a térdeim és a radiátorcsövet markolva egyre erőteljesebben rányomtam minden összehúzódásra…

Istvánom is látta, mi következik, és megpróbált rábeszélni, hogy válasszam inkább a hálószobát, ha lehet… Nem tudom, hogy jutottunk be, felállni egy őrület volt, akkor megint kezdtem azt érezni, leránt az örvény… Viszont az örvényből, tudom jól, csak úgy lehet kikeveredni, ha nem küzdök ellene, hanem teljesen átadom magam neki…

És mire beértünk a hálószobába, éreztem, hogy újra enyém a testem, a tudatom, az akaratom. Azt is elfogadtam, hogy igen, kitolási szak, érzem, ahogy feszül a burok, percekre lehetünk a burokrepedéstől és szintén percekre a kisbabától. Nem fog ideérni senki, ez az én játszmám, ezt én fogom megcsinálni. És hatalmas erő jött és vele a bizonyosság, hogy minden rendben lesz, nincs is szükségem másra, csak aki és ami már úgyis velem van, egy pillanatra felsejlett előttem két napja halott öreg lovacskám képe, misztikus volt és gyönyörű, mint fiatal korában, örvénylett körülötte minden, de erő volt benne és valami nagyon pozitív, nem láttam, de tudtam, hogy vele van valaki…

A látomás eltűnt, magamra hagyott, de a következő pillanatban pattant a burok, özönlött kifelé a tökéletesen tiszta magzatvíz, sodorta magával a babaillatot, szinte sajnáltam feltörölni. Pár fájás erejéig az oldalamra dőltem, jó volt így, szemben a franciaággyal hatalmas tükör, néztem, ahogy alul domborodik minden, picit oda is nyúltam, éreztem, hogy valami olyasmi van ott, ami az enyém és mégsem, aztán jött a következő tolási inger, s én négykézlábra fordultam gyorsan. Szóltam Istvánnak: „Valami jön!” Azt mondta: „Még nem látom.” Majd egy pillanat múlva: „De igen, ez a baba feje!”

Mire végigmondta, éreztem is, ahogy kibuggyan belőlem, de nem tétovázott, egyetlen gyors levegőcserét engedett, s már repült is kifelé belőlem a teljes baba. Egy pillanatra leroskadtam, csak néhány másodpercre, hogy erőt nyerjek, nem láttam, de éreztem, hogy a babát apukája biztos kézzel tartja. Ekkor hangosan felsírt, de csak egy pillanatra, mert már meg is fordultam, és óvó apai kezek már tették is a karomba a pici lányt.

Ott el is hallgatott nyomban, főként, miután kaptunk egy puha takarót is, meg én a fejem alá némi párnát. Egy percet gyönyörködtünk és hitetlenkedtünk egyszerre, hirtelen akkora döbbenet volt, ahogy ez a kicsi ember közénk csöppent… Aztán már kértem is a telefonomat, hívtam Ágit, hol tart, és hogy már sietnie nem kell… Közel volt, tudtam, negyed óra és itt lesz ‒ lepényre ideér.

Nagyon gyorsnak tűnt az a negyed óra, nem tettem semmi mást, mint néztem a lányomat és hitetlenkedtem és örültem és úgy éreztem, megállt az idő, megállt a világ is egy pillanatra, hiszen ilyen csoda nem történhet másként, csakis úgy, ha az egész világegyetem értünk fog össze…

Aztán megjött Ági, köldökzsinórvágás és a lepény megszülése (ez utóbbi fájdalmasabb volt, mint előző szüléseimnél), zuhanyzás és hasonlók…

Na, meg egy telefon ‒ már nem is tudom, mikor pontosan, Ági érkezése előtt, vagy után? ‒ megnéztem most gyorsan a telefonom híváslistáját, 15.21-kor, vagyis még Ági érkezése előtt, mert Csenge 15.15-kor bújt ki ‒ a tesóknak, hogy jöjjenek, itt a pici… Csenge megtette azt a szívességet, hogy picit belebömbölt a telefonba, a vonal másik végén hatalmas ováció, hiszen mekkora öröm is ez…

És én problémamentesen sétáltam ki a saját lábamon zuhanyozni, felöltözni, Ági meg a férjem rendet raktak, áthúzták az ágyat, majd nekiláthattam Csengét szoptatni. Eleinte nem tanúsított hatalmas érdeklődést, de egy negyed óra után belejött a dologba, nagyon is… Élete első délutánjának nagyobbik részét szopizással töltötte, csak aztán aludt el édesen és hosszan, tudván, hazaérkezett…

Isten hozott, kicsi Kincsem!

Hogy mit éltünk át az utóbbi napokban, az leírhatatlan. Az aggódás, nehogy esetleg idős nagymamámmal baj legyen ‒ mindkét nagyobb gyerekem születése előtt néhány nappal veszítettem el egy-egy nagyszülőmet ‒, a megkönnyebbülés, hogy jól van, itt vagyunk a finisben, majd Csilla lovam betegsége, a fájdalom meg a bizonyosság, hogy elveszítem, s a teljes átadás, amikor az ember azt tudja mondani: „Menj, ha menned kell, elengedlek, képes vagyok rá, szeretlek, és viszlát, tudom, hogy találkozunk…” Csenge adott még két napot, vagy talán a Jóisten, hogy feldolgozzam, majd küldött nekem új erőt, új hitet, bátorságot ‒ és a kisbabát, akit jó öreg Csillám kísért el ég és föld határáig…

Kegyelem. Maximális kegyelem, szeretet. Ezt kaptam. Ezt kaptuk. Mindannyian.

N. G.

Réka>>>
Attila >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.