igaz történetek szülésről, születésről

509. nap: Jutalomszülés (Fruzsi)

509. nap: Jutalomszülés (Fruzsi)

Aznap csak az volt feltűnő nekem, hogy nem kívántam már lemenni az utcára, mint addig minden nap, és időről időre le kellett ülnöm, mert valahogy fájt, és ülve vártam meg mindig, hogy elmúljon. Mindig, amikor elmúlt, felhívtam az anyukámat… Egy idő után ő közölte, hogy nekem negyedórás fájásaim vannak, és hívjalak már fel Téged. De én nem mertelek felhívni, mondván, minek? Aztán délután háromkor mégis szóltam Neked, de Te épp nem értél rá, és mondtad, hogy hívjalak két óra múlva…

Akkor megdöbbentem, és rádöbbentem, hogy én már szülök, mert egyébként négy után már nem fogadtál, csak sürgős hívásokat. Mindig is elképedve és csodálattal tekintettem arra, hogy mennyire „veszed a jeleket”.

Aztán délután öttől kétóránként hívtalak, ahogy kérted. Aztán este 11 körül mondtad, hogy akkor Te most lefekszel, hívjalak akkor, amikor nekem kell. Majdnem azonnal ezek után már erősek lettek a fájdalmaim, de akartam, hogy legalább egy kicsit pihenhess. Aztán éjfél körül nem bírtam tovább, és szóltam Sanyinak, hogy hívjon Téged, én már nem bírok telefonálni.

Aztán a rosszul rajzolt térképünk miatt kissé későn értél hozzánk, már nagyon vártam, hogy érkezz. Meg még akkor kellett valami ruhát kerítenem neked, hogy átöltözhess. Egy darabig állva vajúdtam, hálóingben, aztán az zavart és ledobtam, majd a doula is befutott, de akkor már végképp nagyon el voltam merülve. Alig bírtam a fájdalmat, és szóltam nektek, hogy segítsetek. „Mit segítsünk?” – kérdeztétek. „Hogy ne fájjon ennyire”. De ha kórházban lettem volna, és erre fájdalomcsillapítót akartak volna adni, akkor kiakadtam volna, és visszautasítom. És úgy éreztem, hogy ezt az egészet egy durván kivilágított kórházban, össze-vissza járkáló idegenek között, ahol talán valójában nem is törődik velem senki, nem is lehet túlélni.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy vérzek, pedig nem szabadna, és nem tudtad pontosan, hogy mi lehet az. De én biztonságban éreztem magam Veled, és szerencsére nem kellett kórházba menni. És a gátmasszázs, az csodálatos volt.

Aztán elkezdtétek előszedni azokat a cuccokat, amikről tudtam, hogy a legvégén van rá szükség. Na, erre megint megdöbbentem: már vége is? Csak ennyi volt? És akkor itt ez a baba, és örökre itt lesz? Kicsit megrémített, hogy véglegessé vált, hogy nincs visszaút. A kitolás már nem okozott gondot, nem is fájt szinte. Bár a doulám kezét rendesen összeszorongattam, a szünetekben még aggódtam is érte, és engedtem a szorításon.

Hamar kint volt Fruzsi, azt hiszem. Sanyi rögtön levakuzta szegényt, meg tán amúgy is sírt, és ezen is jól kiakadtam, hogy „nesze neked háborítatlan szülés”. Hát nem azt mondják, hogy háborítatlan születés után nem sírnak? Ez meg sír!

Aztán próbáltátok a mellemre rakni őt, de nem sikerült. Kiderült, hogy túl rövid a köldökzsinór, és ezért kénytelenek leszünk hamar elvágni. Ez újabb kis csalódás volt. Azóta is sokat gondolok a rövid, hamar elvágandó köldökzsinór (szimbolikus) jelentésére… Valószínűleg így fognak alakulni köztünk a dolgok Fruzsival… Megkérdezted Sanyit, hogy elvágja-e, ő vonakodott, de te mondtad neki, hogy vágja csak el nyugodtan, és ő megtette.

Aztán hátra volt még a feketeleves, a méhlepény. Fekve akartam kinyomni, de te közölted, hogy az úgy hosszú lesz, guggoljak fel vagy valami. Úgy éreztem, hogy nem bírok többet, elegem volt. Meg még azt is mondtad, hogy masszírozzam a hasam, hogy hamarabb kijöjjön. Na, ez már aztán túlzás ‒ gondoltam. Aztán végül a lepény is megszületett, és felsóhajthattam. Aztán te meg a doula kimentetek a szobából. Hiányoztatok nekem!

Amikor Sanyi lekísért Téged, azt mondtad neki: „Jutalomszülés volt”. Mindannyiunknak.

Csodálatos az, amit lehetővé tettél, tettetek nekem. Szép volt a szülésem. Kézzel fogható volt a törődés, a szakértelem, a nyugodt légkör, a szabadság, amit kaptam. Azt adtátok, amire szükségem, szükségünk volt. Mintha angyalok lennétek, akik jönnek, és ott vannak, és segítenek, amikor szükség van rájuk, majd tovaszállnak. Így gondolok rátok.

Nem szülnék most, mert nem SZABAD, de remélem, hogy SZABAD lesz még talán. Remélem ‒ a leendő anyák és gyermekek, az egész jövő érdekében…

És akkor talán leszek még érintett én is.

A. É.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.