igaz történetek szülésről, születésről

48. mese: A VBAC-ről nemcsak papolni tudok

48. mese: A VBAC-ről nemcsak papolni tudok

Nehéz elkezdeni. Nem is tudom, hol van a történet eleje.

01.01. annyira vagány dátum. V. születésnapja. Nehéz szülés, sok beavatkozással, vákuumos befejezéssel, de ettől függetlenül boldogan feküdtem a szülőágyon, mert tudtam, hogy sok más kórházban már a műtőasztalon kötöttünk volna ki. Láttunk egy anyukát, akit toltak le a műtőből, némán zokogott, és ennyit mondott: nagyon fáj. A szívem szakadt meg érte, és hálás voltam, hogy ezt nekem nem kellett átélni.

Egy év múlva január. Jöhet a kistesó.

Jött is. Kegyetlen első három hónap. Rettenetes hányingerrel, sok hányással. Magamat képtelen voltam ellátni. Aztán, mint amit elvágtak, vége lett. Szó szerint rám tört a zabálhatnék. Jöttek is fel a kilók, sütihegyeket bírtam megenni. 24. hét, terheléses cukorvizsgálat, GDM. Két hét borzalmas koplalás, majd átállt a szervezetem a normális étkezésre, és innentől tele energiával teltek a hetek, napok.

A kiírt dátum: október 9. volt. Szeptember közepén az apjuknak (M.) el kellett utaznia 10 napra külföldre. Nem örültem, de nem estem pánikba, poénkodtunk, hogy maximum taxival megyek szülni. De azért kértük a lánykát, várja meg az apját.

Szeptember 23., újra együtt a család. Két napja kevesebb magzatmozgást éreztem, torzult a fejem, jöttek a jósló fájások. Elhittem, hogy csak sokat alszik. Rosszul tettem.

24-én CTG-vizsgálat. Innen már nem jöttünk haza. Még aznap este kivették és el is szállították a gyermekklinika intenzív osztályára, majdnem elvérzett odabent (FMH – fetomaternal hemorrhage). Fél napon múlt az élete.

Hát mégis megtapasztaltam, hogy milyen ez. Feküdni kiszolgáltatottan, anyaszült meztelennél is meztelenebbül, nem tudni magamtól felülni, felállni, keresztbevágott hasfallal, örök nyomot hagyva a testemen, ami mindig arra fog emlékeztetni, hogy hibáztam és majdnem elveszítettem a lányom.

Hogy neki miért kellett ezt a sok szenvedést átélnie, máig nem tudtam megfejteni.

Hogy nekem miért kellett a műtétet átélnem? Több oka van. Sokat tanultam belőle: legfőképpen empátiát és elfogadást, valamint megkaptam az esélyt, hogy bebizonyítsam, a VBAC-ről nemcsak papolni tudok, hanem meg is tudom csinálni.

Szerencsére minden oké L-lel, mégis sok félelem maradt bennem.

Várni akartunk a harmadik babával, de a sors másképp akarta. Jött ő, D., megállíthatatlanul. Először pánik, majd boldogság lett úrrá rajtam. Korábban azt mondtam, ha választhatok, akkor ismét télen szülnék és fiút szeretnék. Teljesült a vágyam.

Most már nem csak az első három hónap volt kínkeserves, hanem szinte az egész kilenc hónap. Nem múlt a hányinger, végig kísért. Mindegy, kibírom, ez az utolsó várandósság.

A cukorterheléses vizsgálat jó lett, nincs gesztációs diabétesz. Ennek nagyon örültem, megnyugtatott valamelyest, hogy nem ismétlődik meg az a borzalom, ami L-lel. Ezt az orvosom is minden alkalommal elmondta: ne izguljak, nagyon ritka az, ami L-lel történt, és még ritkább, hogy megismétlődjön.

Teltek, röpültek a hetek, eljött a december. (A kiírt dátum 27.) Elképesztő várakozás. Előttünk a karácsony, az ünnepek, V. születésnapja és D. születése. Ebbe szó szerint bele is betegszik az egész család.

December elején V. és M. elkap valami náthát. Másfél éve nem volt senki lázas, most V. belázasodik. A köhögés kitartott egészen karácsonyig.

Szintén december elején a szokásos hányingeren túl engem elkapott valami hányós vírus. Szerencsére megúsztam egyetlen hányással, másnap még diétáztam, de már kutya bajom. Csak rettegtem, nehogy a gyerekek is elkapják. Sőt! Tulajdonképpen szeptember óta ez a legnagyobb félelmem, hogy a várandósság alatt kerítünk sort az első, egész családot ledöntő hányós vírusra. Eltelt egy hét, fellélegeztem, hogy lám, ez mégis inkább csak gyomorrontás volt, senki nem kapta el.

Közben a bölcsiben kötőhártyagyulladás-járvány volt, L. is beleesik, nem vészes, de nem vittem már közösségbe. Örültem, hogy akkor ezt letudtuk, mi kimaradtunk a fél várost leterítő gyomrot nem kímélő vírusból.

L-nél a kötőhártyagyulladás mellé érkezett még egy éjjeli csalánkiütés is, M. rohant a gyógyszertárba éjszaka antihisztaminért. Gondoltam, hogy ez most már nagyon sok, ezt nem lehet fokozni. Nem? Ó, dehogynem!

December 20. Én a 40. hétbe lépve, alig élek már. Este 10, épphogy elmentünk aludni, majd 10 perc múlva M. rohant L-lel a fürdőbe… Hát megérkezett a kórság. Ágyneműcsere, öltözés, zuhanyzás. L. álmos, vissza az ágyba. Jött a következő adag, majd onnan még hat követte.

Reggelre már nem maradt tiszta pizsamája, tiszta ágynemű, semmi. Szerencsére hősként viselte, az én szívem megszakadt közben, ahogy menekült volna, de újra és újra összerándult a gyomra, görcsbe az egész gyerek és csak öklendezett. Nem aludtam semmit, nagyon féltettem, aggódtam.

Másnap reggel remegtem az idegességtől, a fáradtságtól, rettenetesen megviselt az éjszaka. Féltem egyedül maradni a gyerekekkel, féltem, hogy összeesek, és nem tudom ellátni őket, hogy nem tudok megfelelő vigaszt nyújtani, ha valamelyik rosszul lenne. De nem akartam a saját hányástól való félelmemet sem rájuk vetíteni, ragasztani. Kétségbeestem, hívtam mindenkit, akit csak tudtam, hogy jöjjön segíteni, mert ezzel a helyzettel most nem boldogulok egyedül. Jött apukám, jött a tesóm és M. is sietett haza a munkából.

December 23., a sorban M. és én következtünk. Ez volt a félelmem, bevonzottam. Hajnalig rohangáltunk felváltva a vécére. Éljen, másnap karácsony, amit ágyban fekve, pirítóst rágcsálva töltöttünk, borzasztó lelkiismeret-furdalással, hogy szegény gyerekeknek nem így kéne ünnepelniük.

Innentől én karácsony minden délutánján hánytam. Az, hogy ki voltam merülve, nem kifejezés arra, amit éreztem.

Huszonötödikén éjszaka ráadásul egyre rendszereződő fájásokra ébredtem. Aludtam két fájás között, de éreztem, hogy hamarosan eljön a mi időnk. Már nem voltam magamnál. Napközben, még ha a lelkiismeret-furdalás a tetőfokára is hágott, igyekeztem aludni néhány órát, mert legbelül éreztem, hogy D. nem vár tovább, éjszaka elindul felfedezni ezt a világot. Alig vártam, hogy este legyen, elmenjenek a gyerekek aludni és én is álomra hajtsam a fejem.

Nyolc óra, elcsendesült a lakás, M. is elaludt a gyerekekkel, ő is nagyon fáradt. Én lefeküdtem kint a nappaliban. Becsuktam a szemem és jött az első. Majd 10 perc múlva a következő és így tovább. Nem állt le, sehogy sem volt jó, sehogy sem volt kényelmes, sem fekve, sem ülve, sem állva. A szemem majd leragadt. Közben Facebookon két anyukacsoporttal tartottam a kapcsolatot, ők voltak az én távdúláim. Örök hála nekik.

Közben sűrűsödtek a fájások, szépen, ötpercenként jöttek. Zokogtam magamban, amikor be kellett látnom, hogy ebből bizony már nem lesz ma éjszaka sem alvás. Megpróbáltam összeszedni magam és irány a zuhany.

Nem tudom, mennyi időt töltöttem el alatta, de jó meleg lett a fürdőben, úgyhogy egy idő után elzártam a csapot és csak a kádban állva, a mosógépre támaszkodva vajúdtam egyedül, de egyre hangosabban, amire M. is felébredt. Kérdezte, mit segítsen. Én mondtam neki, hogy semmit, csak hívja fel anyut és a tesómat.

Fél 11 volt kb., amikor megérkeztek. Hugi maradt a gyerekek mellett, mi pedig autóba ültünk hárman. Nem tudom, mit gondolhatott a lépcsőház többi lakója, mert nem sikerült két fájás között lesietnem a harmadikról. Közben felhívtam a szülésznőmet.

A kórházba érve már kb. hárompercenként jött egy kontrakció. Az ügyeletes szülésznő, amikor kijött a csengetésemre, közölte, hogy ezek nem elég hosszú fájások, túl rövidek, ebből nem lesz így semmi. Ezen az álláspontján képtelen volt túllépni, én viszont szerencsére voltam annyira módosult tudatállapotban, hogy nem zaklatott fel ez a károgás.

Letudtuk a kötelező köröket, én azt éreztem, hogy az ügyeletes személyzet egyáltalán nem ura a helyzetnek. Kapkodtak, összevissza telefonálgattak, hol a szülésznőmnek (É.), hol az orvosomnak (A.).

Miután minden adatot felvettek, bekísértek a leghátsó szülőszobába. Egy kis luk, függönnyel elválasztva a folyosótól. Mindegy, nem izgat, nincs visszaút, tudom. Fél 12 van kb., megérkezik É. Laza és nyugodt. Örülök, hogy végre ismerős arcot látok.

Még javában dolgozik a papírmunkán, amikor valahogy éjfél után nem sokkal befut a doktornő is. Összekuszálódnak az események a fejemben. Emlékfoszlányok jutnak csak az eszembe. Hogy anyut ordítva kérem, hogy a derekam nyomja. Ő aggódik, hogy belilul majd a derekam, én meg azt érzem, hogy ha háromszor ilyen erősen nyomná, sem volna elég. Mondtam neki, nem baj, a lényeg, hogy masszírozza.

Aztán az jut eszembe, hogy szeretnék felkelni, nem jó fekve. Ezt mondom is a doktornőnek, aki megígéri, hogy mindjárt keresünk másik pózt, de a babának most ez a félig fekvő póz jó, így normális a szívhangja. Így végül elmarad a másik póz keresése, maradok fekve.

A sok éjszakázás miatt mondjuk nincs is sok erőm ahhoz, hogy megmozduljak. Csak arra koncentrálok, hogy engedjek. Engedjek utat a természet erőinek, hogy engedjem el ezt a babát. De hát hogyne engedném. Alig vártam, hogy végre itt tartsunk, annyira kínlódás volt az egész kilenc hónap.

Nem érdekel senki és semmi, közben viszont csodálkozom, hogy mennyire magamnál vagyok ahhoz képest, amikor V. született és folyt infúzión át az oxitocin. Itt aktív részese voltam mindennek, ott pedig egy megregulázott kislány az iskolapadban. Ég és föld.

A vége felé a doktornő kedvesen annyit mondott, hogy már csak négy-öt fájás és kint lesz a baba. Nem hittem a fülemnek. Hát alig másfél órája vagyunk itt. De azt is hozzátette, hogy ennek a babának most nem annyira jó ott bent, úgyhogy meg kell már születnie, segítsek neki, nyomjak, ahogy csak tudok.

Én így tettem és fogalmam sincs, hogy végül hány fájás volt, ami elválasztott akkor a nagy találkozástól, de hajnal 1 óra előtt 10 perccel meglátta a napvilágot D. Földöntúli érzés. Leírhatatlan. Még akkor is, ha az egész terhesség alatt biztos voltam abban, hogy meg tudom csinálni. Egyszerre volt ez a világ legtermészetesebb dolga és a legkülönösebb, legfelemelőbb is. És ott feküdt rajtam és szuszogott. És láttam a méhlepényt. Ez nagy vágyam volt.

A következő emlékképek, hogy É. el van ájulva attól, hogy a méhlepényből a köldökzsinór vitorlásan ered, ráadásul szabályos csomó is van rajta. Megy a poénkodás, hogy lottóznom kell, ha hazamentünk, mert annyi (életveszélyes) szülészeti ritkaságot sorakoztattam fel én egymagam, hogy innen biztos a lottó 5-ös. Megígértem, hogy így fogok tenni.

A szülőszobából saját lábamon mentem le a kórteremig. Szuper érzés. Büszkeség. Azt mondták, másfél órát megfigyelik a babát, aztán hozzák, addig próbáljak meg pihenni. Beleegyeztem, mert iszonyú fáradt vagyok az előző napok, hetek eseményei miatt.

El is aludtam, de kb. egy óra múlva felébredtem a szobatárs babájának a sírására. Innentől csak vártam, hogy hozzák D-t. De csak nem hozták, úgyhogy hajnalban összekaptam magam és elballagtam érte. Annyit mondtak, hogy majd vigyem még vissza, hogy a nappalos doktornő is megvizsgálhassa.

Eltelt a délelőtt, szopizik is ügyesen, alszik is. Sőt még a nagytesói és az én húgom is meglátogatták, láthatták őt. Hugi ott maradt velem ebédig, beszélgettünk, D. aludt.

Én megettem a kórházi levest és főzeléket, lesz, ami lesz alapon. (Bent marad-e vagy kijön.) Jólesett. Majd közöltem Hugival a tervem, hogy én innentől három napig aludni fogok D-vel együtt. Bebújunk az ágyba és csak akkor kelek fel onnan, ha nagyon muszáj.

Hugi elköszönt, én le is feküdtem, D. pedig abban a percben fel is ébredt. Ahogy korábban megbeszéltem a csecsemős nővérrel, bevittem az orvoshoz, hogy vizsgálja meg, illetve, hogy mutassák meg a köldökcsonkápolást, mert azt már elfelejtettem, hogyan kell.

Az orvos bemutatkozott, nagyon kedves volt, de aggodalom ült a szemébe szinte azonnal. Valami nem stimmel, szaturációt mért. Alacsony. Beszélgettünk. Elmeséltem, hogy az édesapja nem fehér bőrű, hogy ez okozhatja, hogy a bőre nem olyan, mint egy átlagos újszülötté. Örültek, hogy ezt elmeséltem, de sajnos a szaturációesésre ez mégsem magyarázat. A doktornő szerint ennek általában két oka lehet: az egyik valamilyen fertőzés, vagy valamilyen szívprobléma. Elmondtam, hogy Streptococcus-pozitív vagyok, vagyis ez okozhat fertőzést a babánál, illetve elmeséltem, hogy hányós vírus döntött le minket a lábunkról és ez is lehet a kiváltó ok.

Azonnal leküldték az újszülöttintenzív osztályra további kivizsgálásra. Én már itt, az elején összeomlottam, amikor láttam egy szinttel lejjebb, az intenzív osztályon, hogy itt háromóránkénti szoptatás a rend és nem lehetek mellette folyamatosan. Elég volt ezt egyszer végigcsinálni. Nagyon megterhelő volt, s mivel tisztában voltam vele, hogy ez mivel jár, teljesen kétségbeestem. Még ha csak egy ártalmatlan fertőzésről is van szó, és egy egyhetes antibiotikum-kúráról, én akkor sem ezt akartam. Ordítottam belül, hogy EZ NEM LEHET.

Küldözgettek ide, oda, majd szóltak, hogy semmilyen fertőzést nem találtak nála, a röntgenfelvételen semmi nem látszik, így szívultrahangot kell csináltatni neki, átszállítják a Kardiológiai Intézetbe. Mondtam, hogy nélkülem egy tapodtat sem megy ez a baba sehova, megyek vele én is a mentővel. Kis huzavona és telefonálgatás után szabad utat kaptam. Rábólintott a Cerny mentő is és a szülészet is. Igaz, hogy alig 12 órája szültem, elengedtek, csak annyit kértek, legyen, aki visszahoz, ha kell. Megszerveztem, hogy anyu odajön értem.

Ahogy ültünk a mentőautóban és bekanyarodtunk a H. utcába, szemben velünk ment lefelé a nap. Gyönyörű színekben pompáztak a felhők és az ég. Arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy egy baba, aki ennyire jönni akart, aki tulajdonképpen véletlenül fogant, és aki néhány óra leforgása alatt hihetetlen erővel robbant ebbe a világba, beteg legyen, és ne láthassa majd ezeket a gyönyörű naplementéket.

A kórházban leültettek egy kemény műanyag székre. Vártam. Nem hittem el, hogy itt vagyok. Közben hallgattam a szomszéd padon ülő aggódó szülők párbeszédét. Műtétekről beszélgettek, meg az altatás következményeiről. Sajnáltam őket. Micsoda tragédia lehet, gondoltam én, ha műteni kell a babád vagy gyermeked szívét. Sorscsapás. Nem is figyeltem oda, nem akartam rémisztgetni saját magam.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Kijött a mentős brigád, fényképet hoztak D-ről. Ez rosszat jelent, már tudom. Tapasztalat. Csak annyit mondtak, hogy baj van a baba szívével, ezért ő biztosan itt marad, de nem sokára jön a doktornő és tájékoztat a további részletekről.

Vártam tovább és reménykedtem. El sem tudtam képzelni, mi baja lehet. Ólómlábú percek következtek.

Egyszer csak megjelent a doktornő és leült mellém. Jesszusom. Micsoda hírt akar közölni, ha nem fentről, velem szembeállva közli, hanem mellém ülve, részvétet nyilvánítva. Nem kertelt, elmondta, mi a baj. Fel van cserélve a két fő ér a szívében, OPERÁLNI KELL A SZÍVÉT. Nem érzem a kezem, a lábam, szétesnek a gondolataim, hallom, amit mond, de nem fogom fel. Darabokra hullottam szét egyetlen perc alatt. Felém tornyosult minden: a fénykép a kezemben, az ásványvizes flakon az ölemben, a kedves állatfigurák festményei a falon.

A doktornő visszamegy D-hez, még vizsgálni szeretné, majd jön még és elmondja, mi lesz a menetrend. Felhívtam M-et. Robothangon eldaráltam neki, amit a doktornő mondott. Érzem a telefonon át a szavaim súlyát, ahogy őt is földbe döngölöm velük. Képtelenség.

Sírni sem tudok, csak üveges tekintettel bámulok a semmibe. Hogy miért? Miért nem lehet, hogy csak úgy hazavigyem a babámat a kórházból? Hogy egészséges legyen? És hogy lehet, hogy már egyszer végigcsináltuk ezt. Vagyis hasonlót. Hogy aggódtunk az újszülött babánkért, az életéért, hogy intenzív osztályra jártunk hozzá látogatni, hogy fejtem neki zokogva a tejet, hogy láttuk őt kiterítve, hogy mindenéből csövek lógtak, hogy képtelen volt egyedül lélegezni, hogy az orvosok és nővérek többet tudtak róla, mint mi, mert velük töltötte élete első napjait, heteit. Végigcsináltuk már egyszer. Kétszer nem csap a ménkű ugyanoda. És mégis. Újból ez az út várt ránk, már ismertük, tudjuk, hogy mivel jár, és így még jobban fáj. Kegyetlenül.

Még aznap este megcsinálták a szívkatéterezést, D. jól vette az akadályt, nem kellett közben lélegeztetni. Ötnaposan műtötték, addig folyamatosan kapott egy úgynevezett prosztaglandint infúzión át, ez tartotta őt életben, ez tartotta nyitva a Botallo-vezetéket, amelyet a katéterezéssel nyitottak fel újra.

Január 2-án műtötték. Én előtte és utána is minden nap bent voltam mellette szinte reggeltől estig. Aznap képtelen voltam rá. Reggel aludt egy órát az ölemben, majd felkísértem a műtőbe és M. felváltott.

Én a nagyokkal töltöttem a napot: játszótérre mentünk és az IKEA-ban ebédeltünk. Épp hazaértünk, amikor hívott M. Sikerült a műtét: visszazárták a mellkasát és minden rendben.

A műtét előtt kb. egy hónap kórházat jósoltak, D. végül 10 nappal a műtét után kirúgatta magát a kórházból. Azóta is szépen fejlődik, kiegyensúlyozott, boldog, 100%-osan anyatejes baba.

J. R.

1. gyermek születése >>>
2. gyermek születése >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.