igaz történetek szülésről, születésről

1681. nap: Ha otthon maradunk, simán megszületett volna (Bogi születése)

Megjelent: 2015. máj. 13.

Májusban házasodtunk össze, férjem még tanult akkor, így vártunk még a babával. Két év múlva lediplomázott, előző év végétől már jöhetett volna a baba, de egy évet még várnunk kellett a megfoganására. Bár ez orvosilag nem számít soknak, nekem már nagyon sok volt, volt, hogy sírtam, amikor kiderült, ebben a hónapban sincs baba.

Aztán februárban, egy olyan hónapban, amikor biztos voltam benne, hogy most nem lehet, megfogant a kislányunk. A várandósság nekem szuper volt, némi émelygéstől eltekintve végig nagyon jól voltam, dolgoztam, tornászni jártam hajnalonta, boldog és kiegyensúlyozott voltam.

Futottam a kötelező köröket, ahogy az a magyar egészségügyi rendszerben meg vagyon írva. Kedves barátnőm, Cs., akkor már négygyermekes anyuka, éppen akkor végezte el a dúlaképzőt, vele beszélgettem sokat a szülésről, ő volt az, aki felhívta a figyelmemet sok mindenre, hogy mi hogyan történhet, és mit tegyek, ha természetesen szeretnék szülni. Nagyon hálás vagyok érte, mert nélküle teljesen naivan és tudatlanul kallódtam volna a magyar szülészeti rendszerben, bízva abban, hogy majd az orvos, a szülésznő és a többiek úgyis tudják, hogy mi a legjobb nekem.

Egy dolgot azért biztosan tudtam: nem szeretnék egyedül szülni menni. Mivel férjem nem volt biztos abban, hogy be szeretne jönni velem, illetve a munkája miatt az sem volt biztos, hogy ha úgy dönt, akkor biztosan ott tud lenni, így Cs-t kértem meg, hogy legyen a kísérőm.

Az orvosom egy kedves öreg doktor úr volt, aki X. kórházzal állt szerződésben, ott vezetett szüléseket. Már az elején megmondta a tarifát, illetve a szülésznőt, akivel ő szeret dolgozni, és az ő tarifáját is. Nem volt olcsó, de tudtam, mire számítsak, ki is fizettem volna.

Az első töréspont akkor következett be a bizalmamban, amikor megkérdeztem, hogy szülhetek-e dúlával. Erre azt mondta, hogy mivel egyvalaki velem lehet, szülhetek, de csak akkor lesz jó, ha a dúla tud viselkedni. Ebből a Cs-vel való korábbi beszélgetéseink alapján azt szűrtem le, hogy egyáltalán nem lelkesedik az ötletért, és csak akkor hajlandó elviselni, ha teljesen alárendelődik, „nem ugrál”, nem szól bele semmibe.

Cs-vel elmentünk együtt az egyik szülésfelkészítő alkalomra is, aminek a tömör lényege az volt, hogy teljesen mindegy, hogy az orvos mit csinál, tágít-e például méhszájat kézzel, mert epidurálban a kedves páciens úgysem érzi. Továbbá hogy ha rossz helyre szúrják az epidurált, az nem orvosi műhiba, hanem így jártam. Eleve nem akartam epidurált, ettől meg végképp nem jött meg a kedvem, bár úgy tűnt, ez itt szinte kötelező. Ott maradtunk az alkalom végéig, bár én viszonylag hamar legszívesebben sikítozva elrohantam volna onnan, és ekkor már biztos voltam benne, hogy ebben a kórházban nem szeretnék szülni.

Eddigre már sok beszélgetés és tájékozódás után tudtam, hogy az I. kórházban lenne esélyem, hogy úgy szüljek, ahogy szeretnék. Sajnos ehhez későn ébredtem, így már nem tudtam egyik „alter” orvoshoz sem bejutni. Végül itt is Cs. segített, ismert egy szülészorvost, aki még a dúlaképzőt is elvégezte, természetesszülés-párti is – ő talán még elvállal.

Túl voltam a 30. héten, amikor találkoztam vele, nagyon szimpatikus volt, és el is vállalt. Írtam szülési tervet, beszélgettem vele sokat, jártam intimtornára, várandóstornára, szüléselmesélős beszélgetésekre.

Az utolsó két hónapban már nem dolgoztam, nem azért, mert nem tudtam volna, hanem így beszéltem meg a cégben, hogy legyen idő a lakás átrendezésére, meg a babaholmik beszerzésére is.

Végül úgy hozta a sors, hogy az orvosomnak ősszel sikerült a kórházváltás, így végül mégis a másik kórházba jártam az utolsó néhány héten terhesgondozásra, és itt készültem szülni is.

Harmadikára voltam kiírva, ez egy pénteki nap volt, ekkor voltam CTG-n, és beszéltem az orvosommal is, aki ismertette a mostantól érvényes menetrendet: kétnaponta CTG, valamelyik közbeeső napon ultrahang és flowmetria. Én nagyon fitt várandósnak éreztem magam végig, de ekkor úgy mentem haza, hogy ezt már nagyon nem szeretném. A XVI. kerületből naponta átbuszozni egy vizsgálatért már egyetlen porcikám sem kívánta.

Szombaton még kitakarítottunk és lementünk a férjemmel bevásárolni. Este viszonylag korán lefeküdtünk, férjem épp egy tüdőgyulladásból volt gyógyulófélben, ő el is aludt hamar, én éppen csak elbóbiskoltam, amikor fél tíz körül egy fájásra ébredtem, ami olyan erős volt, hogy fel kellett ülnöm, nem volt jó fekve. Valami nedvességet is éreztem szivárogni, így kibéleltem az ágyat törölközőkkel és visszafeküdtem. Aztán jött a következő fájás. Felkeltem, nem bírtam feküdni.

Küldtem Cs-nek SMS-t, hogy úgy néz ki, szülünk. Kérdezte, jöjjön-e, írtam, még ne. Aztán kicsit később felhívtam. Ötpercenként jöttek az összehúzódások. Ő mondta, hogy próbáljak lefeküdni és pihenni, mert ez még nagyon az eleje. Megpróbáltam. Nem ment. Végül hívtam, hogy jöjjön.

Állva, a falnak támaszkodva, vagy labdán ülve volt csak jó, sehogy másképp. Épp zuhanyoztam, amikor megérkezett Cs. Beszélgettünk, nevetgéltünk, pakolásztam a kórházi csomagból még hiányzó darabokat. Cs. próbált volna pihentetni négykézláb, de úgy sem volt jó. Hánytam. Megijedtem, nem tudtam, hogy ez is lesz, és nagyon utálok hányni. Cs. megnyugtatott, hogy minden oké, ez benne van a pakliban.

Sűrűbbek lettek a fájások, dönteni kellett, hogy induljunk-e vagy sem. Utáltam. Nem akartam dönteni. Elindulni sem akartam. Hagyjon békén mindenki! Végül nagy nehezen csak úgy döntöttem, hogy indulni kéne. Cs. és a férjem felöltöztettek, egyedül nemigen ment már semmi.

Taxit hívtunk. A taxis jobban izgult, mint bárki. Én hátul félig ülve, félig fekve Cs. kezét szorongattam. Még egy SMS-t elküldtem két kedves ismerősömnek az imacsoportunkból, akik mondták, hogy bármikor szülök, írjak, és imádkoznak értem.

Megérkezünk a kórházba, csöngetés a szülőszobán. Morcona szülésznő jön ki, elválaszt a többiektől, én bepánikolok. Mondom is, hogy ők is jönnek velem, letorkol, hogy majd jönnek, annak is megvan az ideje, de először jöjjek egyedül, megvizsgál. Nagy nehezen levetkőzöm, kivánszorgok a vizsgálóba. Na, mit van úgy megszeppenve, mondja a szülésznő. Rosszulesik. Mi az, hogy mit vagyok megszeppenve, itt vagyok, éjjel van, egyedül vagyok, fájok, nem tudom, mi fog következni…

Kivárom a fájást és felkászálódok a vizsgálószerkezetre. Megvizsgál. Fáj, rosszulesik, utálom. Itt mindjárt baba lesz, mondja, vezényel, intézkedik, eljutok valahogy egy szülőszobába – nem az alternatívba. Hívja az orvosomat. Lefektetnek, CTG-re tesznek. Rossz így. Az első perctől nem tudtam feküdni, kényelmetlen, fáj, nem akarom.

Megérkezik Cs. és a férjem, később az orvosom is. Végre felállhatok. A morcos szülésznő hozza a papírokat, amiket eredetileg alá sem akartam írni. De persze el sem olvasom, nagy nehezen aláírom, csak hagyjanak már békén. Állva, ágyra támaszkodva jó lenni. Megint hányok. És fokozatosan lassulnak és leállnak a fájások. Kimegyünk a zuhanyzóba, Cs. engedi rám a vizet. Ez jó, a végtelenségig el bírnám viselni. Egyszer csak szólnak, hogy be kell menni. Kár.

Közben reggel lesz, megérkezik a váltás. Az új szülésznő bejön, felcsapja a villanyt, közli, hogy eddig tartott az alternatíva, most jön a tudomány. Bejön a leköszönő ügyeletes orvos is, aki közli, hogy már nem vizsgál meg (hála Istennek – gondolom én), és odaveti az orvosomnak, hogy örüljön, ha megússza császár nélkül. Én ezt szerencsére nem hallom meg, vagy inkább nem jut el a tudatomig, csak a férjem meséli el utólag.

Elmondja, hogy most mi fog következni. Lefektetnek megint, oxitocint kapok. Húsz perc egyik oldalamon, húsz perc a másikon. Ne nyomjak. Iszonyatosan fáj. Csöndben vagyok, szorítom egyik oldalamon fekve a férjem, másik oldalamon fekve Cs. kezét. Annyira szorítom, hogy – mint másnap kiderül – nekik fáj, nekem meg iszonyatos izomlázam lesz. Mindketten mondják, hogy nem kell csöndben lennem, nyugodtan nyögjek vagy kiabáljak, ha jólesik. Innentől kezdve időnként nyöszörgök.

Lejár az idő, most már jöhet a kitolás. Megérkezik az új ügyeletes orvos, a kitolásnál hárman vannak a lábamnál: az én orvosom, az ügyeletes és a szülésznő. Vezényelnek, mikor nyomjak, hogyan, az ügyeletestől kikapok, hogy ne nyögjek, a vécén erőlködve sem teszem, ugye. Nem vicces. A szülésznő próbálkozik gátvédelemmel, végül egy kicsit mégis vágni kell.

Ötödikén vasárnap délelőtt 10-kor megszületik kicsi lányunk, Bogi, 3700 grammal, 52 cm-rel és macifogó kézzel, ahogy apukája mondta. Hát ezért jött ilyen nehezen. Leszívják, megfürdetik, felöltöztetik, és megkapom, mellre teszem, simogatom. Közben megszületik a lepény is, összevarrnak – ez nagyon fáj, de szerencsére nem tart sokáig.

Végül négyesben maradunk, gyönyörködünk Bogiban, pihengetünk, beszélgetünk csendesen. Aztán búcsúzni kell, nehéz, jó lenne, ha legalább a férjem maradhatna.

Délután van, mire az osztályra kerülök, Bogit elviszik, azt ígérik, hatkor hozzák vissza. Az ebéd kikészítve tálcán, el kellene menni megmelegíteni, hidegen nincs kedvem megenni. A mikró a folyosó másik végén, gyűjtöm az erőt, hogy elinduljak. Inni kapok a szobatársamtól, aki előző nap szült.

Délután hozzá látogatók jönnek, kinyitja az ablakot, jó idő van. Mikor elindulok becsukni, visszadőlök az ágyra – majdnem elájultam. Enni kellene meg inni. Iszom, erőt gyűjtök, aztán valahogy enni is kikecmergek, sőt sógornőm is hoz délután extra ellátmányt.

Nem alszom, nem tudok pihenni, várom, hogy hozzák Bogit. Végül csak nyolc körül hozzák ki, végre. Eddigre már megbeszélem a szobatársammal, hogy én nem szeretném leadni az első éjszakára, ahogy itt szokás. Az éjszaka viszonylag nyugis, szopizunk, alszunk, végül mindkét baba maradt éjszakára.

Nem akarok a kórházban lenni, hiányzik a férjem, a csecsemősök össze-vissza beszélnek, az egyik szerint vizet adjak, a másik szerint teát, ha már tápszert nem akarok. A második éjszaka mozgalmas, hol az egyik baba sír, hol a másik, nem nagyon alszunk.

Szerdán a szobatársam hazamegy, kettesben maradunk Bogival. Estére megtörténik a tejbelövellés, a melleim helyén két kőkemény görögdinnye, Bogi nem tudja bekapni, sír, éhes. Próbálom melegíteni, zuhanyozni meleg vízben. A csecsemős jön, segít egyszer mellre tenni, de másodszor már nem vergődik velem, éjszaka van, adjak neki tápszert és próbáljak fejni. Géppel.

Megpróbáltam, semmi nem jött, amit sikerült, azt kézzel masszíroztam ki a mellemből. Olyan rossz élmény, hogy soha többet nem próbálok géppel fejni, pedig hosszú ideig adtam tejet később.

Végül nem bírom tovább, sír a kicsim az éhségtől, én is sírok, hogy nem tudom megetetni, végül csak kérek neki tápszert. Magam alatt vagyok, rettegek, hogy mivel nem tudom Bogit szoptatni, így haza sem mehetünk másnap, pedig már nagyon menni akarok.

Valahogy reggel lesz. Elviszem a csecsemőosztályra, amíg varratszedésre megyek. Mikor jövök visszafelé, kérdezi az új csecsemős nővér, hogy én vagyok-e Bogi anyukája, mert nagyon sír. Mondtam, hogy hol voltam, jövök is érte, és közben én is elsírtam magam. Kedves volt, megnyugtatott, kérdezte, van-e bimbóvégőm (nem volt), ígérte, hogy szerez egyet, és hogy jön segíteni mindjárt. Jött is, segített mellre tenni (nem kellett a bimbóvédő sem) – nagyon hálás vagyok érte, a mai napig imáimba foglalom a nevét, ő volt az egyetlen igazán segítőkész és emberi csecsemős nővér, akivel találkoztam.

Bogi evett, megmérték, elégedettek voltak és hazamehettünk. Onnantól, hogy hazaértünk, minden rendben volt. Nem érdekelt már a gátseb, hogy alig bírok ülni, a fájós mellbimbóim, békesség volt és öröm. És maradt még valami – a meggyőződés, hogy ha otthon maradunk, akkor simán megszületett volna.

K. A.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.