igaz történetek szülésről, születésről

1783. nap: Kórházi szülésem története

Megjelent: 2015. aug. 23.

A szülésem kálváriája már akkor elkezdődött, amikor a sajtóban napvilágot látott, elferdített igazságok hatására ellehetetlenítették Magyarországon az otthonszülés lehetőségét.

Én ezt a lehetőséget tartottam a magam számára és a kisbabám számára is a legmegfelelőbbnek, de a szülés várható időpontjához közel csattant ki a botrány, aminek hatására minden reményem szertefoszlott, hogy úgy szülhessem meg a kisbabámat, ahogy szeretném. Mások döntötték el helyettem, hogy hol jó nekem.

Szerencsére a vajúdás nagy részét nem a kórházban töltöttem. Második gyermekemet vártam, s talán ezért viszonylag gyors lefolyású volt a szülés. Az X. intézetet választottam, mert úgy tudtam, hogy az alternatív szülések elfogadása viszonylag pozitív hozzáállást mutatott az itt dolgozók részéről.

Vidékről kb. egy óra alatt értünk fel a fővárosba. Első utunk Geréb Ágihoz vezetett, aki már várt minket. Megvizsgált és közölte, hogy hamarosan meglesz a baba, már teljesen ki vagyok tágulva. Nem sokat időztünk a születésházban, Ági elkísért minket a kórházba, ahol átadott másik Áginak, ő már ott várt.

Felmentünk a szülészeti osztályra és becsengettünk. Egy jól megtermett szülésznő nyitotta ki az ajtót, aki kelletlenül nézett ránk, nem titkolva, mennyire nem örül nekünk. Nekem ekkor már háromperces, intenzív fájásaim voltak, de beengedni nem akart. Elkérte a papírjaimat, arrébb lépett és hosszasan lapozgatta azt, velem mit se törődve.

Egyszer csak megkérdezte, hogy miért pont ide jöttünk, s rögtön hozzátette, hogy inkább menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Mikor rákérdeztem, hogy itt kell-e megszülnöm a folyosón, vagy bemehetnék esetleg a szülőszobába, akkor beküldött a vizsgálóba, ahova csak én mehettem egyedül.

Nem túl udvariasan megkért, hogy másszak fel a vizsgálóasztalra, de én csak annyit tudtam mondani, hogy most nem tudok, mert elért a következő fájás. Mire ő felemelt hangon utasított, hogy tegyem, amit mondott. Csak a kezemmel jelezve tudtam válaszolni, hogy mindjárt, de most még nem. Amint elmúlt a fájás, felmásztam az asztalra, ahol megvizsgált.

Szerszámok után nyúlt, és én megkérdeztem tőle, hogy mit akar azokkal. Ő azt válaszolta, hogy természetesen a magzatburkot fogja megrepeszteni. Én ezt nem szerettem volna, ezért arra kértem, ezt ne tegye. Magából teljesen kikelve lecsapta a kezében lévő szerszámot az asztalra.

Közöltem vele, hogy a szülést követően szeretném elhagyni a kórházat. Valószínű ekkor elszállt minden remény, hogy mindezek után ők tisztességesen bánjanak velem. Ekkor már úgy éreztem, hogy mindegy, mit mondok, már nem ront a helyzetemen. Egy célom volt, hogy mihamarább megszüljem a gyermekem, és minél előbb elhagyjam a kórházat.

Rám helyezték a magzatfigyelő CTG-t, s közben én a szülőágyat támasztottam. Amint elért egy fájás, az ágy fölé hajolva a szélét szorítottam. Rám förmedtek, hogy álljak egyenesen, mert a gép nem ad valós képet a baba állapota felől.

Hamarosan megérkezett egy fiatal doktornő, és ismét megkértek, szálljak fel az ágyra, meg akarnak vizsgálni. Intettem, mindjárt, s ekkor már elkezdődtek a tolófájások. Innentől fogva már az ágyon maradtam, s ők úgy vizsgáltak és akkor, amikor csak akartak. A doktornő tekintete szigorú volt, s reagálásaimra kiabálni kezdett velem, ki vagyok én, talán szülész-nőgyógyász, hogy meg akarom mondani, hogy mit tegyen? Azt pedig, hogy mikor repesztik meg a magzatburkot, majd ők eldöntik. Mire mondandóját befejezte, már meg is történt a dolog.

A fájdalomtól és a kimerültségtől alig éltem, de a szavaik eljutottak a tudatomig, csak erőm nem volt hozzá, hogy megvédjem magamat. Nagyon kiszolgáltatott helyzetben voltam, s tudtam, hogy amire igazán szükségem lett volna, a nyugalom, a csend, a szeretet és a sötétség, az egész egyszerűen megvalósíthatatlan. Próbáltam a fájásokra koncentrálni, de elég nehezen ment, állandóan megzavartak.

A következő pillanatban a doktornő kérdezett valamit, amire én már nem is emlékszem pontosan, csak arra riadtam föl, hogy ismét kiabál velem, és kikéri magának, hogy letegeztem. Nem értettem pontosan, miért volt ott és akkor fontos ez, valószínű egyszerűen csak fájdalmat akartak okozni, s az eszköz, hogy ezt mivel teszik, szavakkal vagy fizikai fájdalom okozásával, mindegy volt nekik.

A testvérem végig ott állt mellettem, szorítottam a kezét, nehogy elmenjen mellőlem. Benne volt minden bizodalmam. Persze voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, teljesen magamra maradtam, s csak később jöttem rá, hogy a testvéremék hallgatásukkal csak a legjobbat akarták nekem, és ellenállásukkal csak hátráltatták volna a szülésemet.

Megjegyzem, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, és leállítom őket. A testvérem, Móni valószínű ezt meglátta rajtam, fölém hajolt és a fülembe suttogva arra kért, hogy hallgassak, ne szóljak semmit. Nyugtatni próbált, és arra biztatni, hogy nekem most más, nagyon fontos dolgom van, és ne pazaroljam el az energiámat rájuk. Mindeközben Ági bekapcsolta a kamerát, és valószínű ennek köszönhetően abbahagyták az élcelődést. Csak némán utálkoztak.

A tolófájások egyre lassabban követték egymást, éreztem, hogy erejük és intenzitásuk egyre csökken. Nyilvánvaló volt, hogy ezt az intézeti személyzetnek köszönhetem. Lábaimat a szülésznő oldalának támasztottam, miközben teljes erőmből próbáltam gyermekemet világra hozni. Ekkor ő hirtelen megint rám förmedt, hogy vegyem le róla a lábaimat, én meg úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Kellett valamibe támaszkodnom, hogy erőt tudjak kifejteni, a levegőben nem tarthattam a lábamat.

A legvégén megpróbáltak infúziót bekötni, mondván, hogy rossz a baba szívhangja. Hál’ Istennek nem sikerült bekötni, s egy kicsivel később gyermekem már ott volt a karjaimban.

A szülést követően még pár órát a kórházban töltöttem, s miután kifújtam magam, sietve távoztunk a kórházból.

Azért ragadtam tollat, hogy kiírjam magamból a fájdalmakat, amik most vérző sebként nyomják a lelkemet, és remélem, hogy ha elfelejteni nem is, de földolgozni mihamarább sikerül majd.

K. A.

(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.