igaz történetek szülésről, születésről

1875. nap: Igazi kis túlélő (Gáspi)

Megjelent: 2015. nov. 23.

Derült égből villámcsapás. Váratlanul ért a dolog. Egy meglepetésbaba??? Ilyen velem nem történhet! Spontán peteérés??? Olyan nincs… Hónapokig azt hiszem, nem is igaz. Semmi bajom, semmi terhességi tünetem. A 13. hétig most sem megyek dokihoz.

Kavarognak bennem az érzések. Janka épp kétéves lesz addigra. Pici még. Szopik. A nagyfiam, Miska pár hónapja Asperger-szindróma diagnózist kapott. A család – főleg az fáj, hogy a férjem – nem fogadja el a diagnózist. Szerintük csak félreneveltem, keményebben kéne fogni. Iskolát kezd ősszel. Rengeteget piszkálja-bántja Jankát. Fejlesztést, segítséget, befogadó sulit keresek neki. Anyukám áll mellettem, férjem, anyósomék nem értik, mi ez a sok faxni.

A házasságom a szakadék szélén billeg, most hogy Janka már nem olyan pici, lehetne-kellene időt szakítani arra, hogy kettesben legyünk, újra egymásra találjunk, de nem megy. Hogy fér ebbe bele még egy baba?

Férjem munkájában főszezon kezdődik, alig látjuk, a két sokat civakodó-veszekedő gyerekkel egyedül vagyok egész nyáron, egész nap. Továbbra sem érzem nehéznek az egyre nagyobb hasam. Csak a folyton vissza-visszatérő kánikulát nem bírom. Közben azon kattogok, hogy lesz, mint lesz, ha meglesz a pici.

És mi van, ha valami baja lesz? Meghal a hasamban, vagy születése után. Még mindig félek ettől. Akivel egyszer már megtörtént…

Lelkiismeret-furdalásom is van, hogy ennyire nem tudom fölfogni még mindig, hogy ilyen tervezetlenül kopogtatott, és hogy még mindig nem fogadtam el őt, hogy létezik.

Aztán lassan megváltozik ez is. Imádok babát várni. Imádok babázni. Majd csak lesz valahogy. Nehéz lesz, de megoldjuk.

Fiú lesz, Miska örül. Nem szeretne még egy lányt.

A nyár közepére odáig jutunk a férjemmel, hogy átgondoljuk, szeretnénk-e még egymástól valamit? Tizenhárom év. Nem lehet csak úgy eldobni. Nem akarok egyedül maradni három gyerekkel, de így sem jó, hogy nincs velünk, nem vagyunk egy család. Van ő – a pénzkereső, családfenntartó, és vagyok én meg a gyerekek. Mint apa nincs jelen. Megbeszéljük, próbálunk változni, változtatni. Sokadszor. Higgyek benne, hogy valami változni fog? Nem igazán tudok…

Nyár végén rossz lesz a cukorterhelésem, sokkol a dolog, még ez is? Nem elég gondom van? Aztán belejövök a számolgatásba, élvezem, hogy nem hízok annyit. A baba jól van.

Aztán újabb rossz hír, az orvosom, akinél Janka is született, akié a bizalmam, annyira beteg, hogy nem dolgozik tovább, átad egy fiatal doktornőnek. Szerencsére a doktornő szimpatikus, és tetszik, hogy nő, egész más hozzá járni, mint egy férfi orvoshoz.

Az utolsó egy hónapban hetente pszichológushoz járok, Miska miatt, de aztán hamar rálát a szakember, hogy nekem van segítségre szükségem. Jó beszélgetni a nem tervezett harmadik babáról, a háromgyerekes (egyedül)léttől való félelmeimről, a férjemmel való se veled, se nélküled viszonyról.

Amennyire semmi problémám nem volt a nyolc hónap alatt, az utolsó hónap nagyon nehezen telik. Minden éjszaka egy rémálom. Ha lefekszem, annyira zsibbadni kezdenek a kezeim, hogy elképzelhetetlenül fájnak, fel kell kelnem és órákon át tornáznom, hogy kicsit elviselhetőbb legyen és tudjak egy fél órát aludni, mielőtt újra beáll a zsibbadás… Fáradt vagyok, így hogy nem alszom, és az iskola is elkezdődött, időre kell jönni-menni.

Belerázódunk a napi rutinba, Miska szereti a sulit, én hozom-viszem Jankával együtt, de az őszi szünetben már nem bánom, hogy nem kell autóba ülnöm minden nap…

Közel a harmadik születése – a 38. heti császármetszés, mert hogy erre készülünk most is, mint Jankánál. Kedden befekszem a kórházba, a gyerekek otthon vidáman engednek el, Janka is. Már a babával jövök majd haza – mondjuk neki, várja nagyon, hónapok óta babákkal játszik és minden babakocsit megállít az utcán. Várja, mondja, együtt fog szopizni majd a babával.

Szerdán, másnap még sincs műtét, mert vért rendelnek nekem. Mégiscsak negyedik műtét, szükség lehet rá, mondják.

Csütörtök reggel a szülőszobán oxitocin, pici fájások, épp hogy érezze a testem-gyermekem, itt változás készül. Ugyanaz a szülésznő van velem, aki Jankával is volt, ugyanaz a csecsemős fogadja majd a babát, aki Jankát. Ez jó. Megnyugtat. Mert azért félek. Az utolsó éjszaka itt is félelmekkel telt, mi lesz, ha megint baj lesz…?

Visznek a műtőbe, remegni kezdek. Zsibbadok, de jó lenne aludni, mint Jankánál. Átaludni mindent, aztán arra ébredni, hogy minden rendben. Nem altatnak, mert most hat az érzéstelenítő, de felül minden tagom fáj, nyakam-fejem zsibbad, szédülök, hányingerem van, kapok rá valamit, attól jobb lesz, aztán megint rosszabb…

Fél óra után kiemelik a babát, fiú, Gáspár, nem hasonlít senkire, úgy látom. Négyszer a nyakán a köldökzsinór, igazi kis túlélő, mondják… Az is. Én is így érzem.

Nagyon hosszan varrnak, a főorvos folyamatosan magyaráz a doktornőnek, mit hogyan csináljon. Nem vagyok jól, sóhajtozok, még mindig zsibbadnak a karjaim, a nyakam. Asszisztens megjegyzi, hogy magas vagyok, nem tudják hozzám állítani jobban a műtőasztalt. Mindjárt kész, már csak pár perc, mondják kétszer is, de mégsem végeznek. Összenövések vannak, szétszedik-összevarrják. Több mint két óra hosszát tart a műtét. Több baba ne legyen, kérik, mondom, nem, nem tervezünk többet.

Végre kész vannak, visszatolnak a szobámba, nagyon fáj a hasam, mindenem. Átfut az agyamon, hogy ki az az őrült, aki direkt császárral szeretne szülni, tuti nem normális. Pedig mennyit hallok ilyet. Miért fáj ennyire, nem emlékszem, hogy ez ennyire rossz szokott lenni??? Kapok fájdalomcsillapítót, kicsit jobb lesz, férjem velem van, babát többször hozzák, rám teszik, szopik.

Másnaptól velem van, nem viszik sehova, de nagyon nehezen vagyok, jobban szoktam én már ilyenkor lenni. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy azt mondom, ne hozzák be a nagyokat, mert nem tudok hozzájuk kimenni, de hiányoznak. Férjem minden nap jön, de ő bejöhet a szobába, csak a gyerekek nem. Beszélek velük telefonon, jól vannak, várnak.

Negyedik nap mehetünk haza, elégedetlenkedek, hogy még mindig nem vagyok túl jól, minden mozdulat fáj. Doktornő azt mondja, ne csodálkozzak, mégiscsak negyedik műtét, sokat varrtak, lassan fogok gyógyulni, feküdjek otthon is sokat, sokáig.

A nagyok aranyosan fogadják a picit, Janka azt hiszi, játékbaba, ő szeretné hordozni, cipelni, szoptatni, szinte állandóan simogatná.

janka hordoz1.Az éjszakák nehezek, Janka nem szokta meg, hogy ő csak a második, nem tud várni, rettenetesen sír, ha nem tudom szoptatni, mert épp a kicsi szopik. Szörnyű hallgatni, ahogy sír, tán sose sírt még ennyire, annyira kiegyensúlyozott volt mindig is, és most nagyon nehezek az első napok, amik még most is tartanak, krónikus alváshiányban, és tele kétségekkel, hogy rendben van-e, hogy szegény kislányt ennyire megviseli a változás? Mit tudok csinálni, így, tehetetlenül, egész nap fekve, hogy könnyebb legyen neki…

Gáspi ma egyhetes, mikor e sorokat írom… ma érzem először, hogy kicsit jobban vagyok, könnyebben mozgok… remélem, hogy lassan belerázódunk a háromgyerekes létbe is…

K. Zs.

Mimóza gyerek >
Ma lenne egyéves a kislányunk >
Otthon > > >
Janka > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.