igaz történetek szülésről, születésről

40. mese: Kitáncoltuk (Boldizsár születése)

40. mese: Kitáncoltuk (Boldizsár születése)

Vasárnap este volt. Kezdtünk egész jól állni a lakással. Berendeztük az új polcokat, elrámoltam egy csomó iratot, és Szabi még a hifit is összerakta. Ennek örömére zenét hallgattunk és táncoltunk! Olyan jó volt! Vicces élmény egy óriási labdával a hasadban táncolni, de szerintem jól ráztuk.

Pénteken és szombaton várótermi beszélgetéseken voltunk Ágival, az is nagyon felszabadító volt.

Megittam az első bögre málnalevélteámat is. Fitt voltam és energikus, és tulajdonképpen semmi nem mutatott arra, hogy a közeljövőben szülnék.

Hajnali háromkor enyhe kontrakciókra ébredtem. Azt gondoltam, ebből még bármi lehet, el is múlhat. Elkezdtem fölírni a kontrakciók időpontjait, hogy lássam, tartunk-e valahová.

Négy-fél öt körül Szabi is felébredt kicsit, mondtam neki, lehet, hogy valami készülődik. Nem gondolta komolyan, de azért lassacskán elkezdett tevékenykedni. Természetesen a medencét előző nap felfújta és leeresztette, hogy kipróbáljuk. Most kezdhette újra az egészet.

Abból sejtettem, hogy közeledik a kisbabánk, hogy szorgosan kellett járnom vécére, és a kontrakciók is szabályos hat-nyolc percenként jöttek. Nyolc óra körül felhívtam Mónit, hogy szerintem lesz ma valami. Megbeszéltük, hogy rendszeresen tájékoztatom az eseményekről. Eddát, a doulámat is értesítettem. (Én úgy éreztem, teljesen természetes hangon beszéltem vele, ő utólag mondta, hogy annyira lassan és mély hangon szóltam a telefonba, hogy azt hitte, le fogja késni a szülést.)

A péntek-szombaton hallottak alapján igyekeztem hullámot képzelni magam elé, amikor jött egy kontrakció, a szünetekben pedig énekeltem. Egy darabig maradtam az ágyban. Aztán az ágyban voltam, de már négykézláb.

Valamikor ilyenkor kezdett Szabi irtóra beindulni. Lement a szüleimhez a fazekakért, és bevásárolt kb. egy hétre. Közben én elmentem zuhanyozni. Nem tudom, meddig tartott, de jólesett.

Mikor Szabi visszaért, még megpróbált aludni egy kicsit. Én közben egyre hevesebben vajúdtam. Már hangokat is adtam ki. Olyan lihegésfélét. És közben maradtam a hullámokon.

Aztán Szabi fölkelt, és folytatta a medenceprojektet. Hosszas kísérletezés után műanyag palack segítségével a konyhai csapra erősítette a slagot és elindult a töltés. A probléma csak annyi volt, hogy elzuhanyoztam a meleg vizet, és éjszakai bojlerünk van. De Szabit semmi nem tántoríthatta el, fazekakban forralni kezdett vizet.

Persze én ezzel mit sem törődtem. Áthelyeztem főhadiszállásomat a vécére. (Ah, sokkal jobb volt!) Balra mosdókagylóra, jobbra kilincsre lehetett támaszkodni!

Egyszer csak kijött belőlem valami, feltételeztem, hogy a nyákdugó, de ment a telefon és a kép Móninak, hogy szakértő szem is lássa. Egyre inkább úgy tűnt, hogy ebből hamarosan baba lesz! Eddának is jeleztem, hogy lassan jöhet.

Szabi bőszen töltött és forralt. Én vajúdtam a vécén, a kontrakciók között sétálgattam – Szabi szerint olyan voltam, mint egy zombi, ahogy időnként megjelentem az előszobában.

A vécére költözéssel együtt felhagytam a hullámokkal – már nem ment. Helyette jött a légzés. Néha annyira hevesen kellett lélegeznem, hogy azt gondoltam, ha ez így folytatódik, nem fogom bírni levegővel… és közben jöttek a hangok is – és nem féltem tőlük! Pedig a vécénk a lépcsőházzal szomszédos. Sokáig féltem, hogy nem fogom merni kiereszteni a hangom. De a várótermi beszélgetés meghozta a gyümölcsét: jött a hang és szabadította fel az energiákat! Éreztem, hogy minden rendben. Az alhasi görcs mellett a hasizmaim is dolgozni kezdtek, körülölelve a kisbabámat. Egy alkalommal megpróbáltam messzebb jutni a vécétől, felmásztam az ágyunkra, hát egyszer csak pukk!, elfolyt a magzatvíz. Mónit egyből értesítettük.

A tágulást is éreztem már előtte, séta közben, szóval tényleg minden annyira a „forgatókönyv szerint” alakult. Azt vártam, hogy mikor fogok végre hányni és lesz nagyon rossz… de ez nem jött el, helyette azonban megérkezett Edda.
Ez az esemény óriási megkönnyebbülést hozott Szabinak – végre nem volt egyedül a medenceprojekttel! Merthogy az még mindig zajlott.

Együttes erővel próbáltak eltávolítani a vécéről, de nem hagytam magam. Mondtam, hogy majd a medencébe szívesen bemegyek, de addig sehova. Folytatódott tehát a töltés és forralás.

Móni is hamarosan megérkezett. Egyből megvizsgált – a vécén ülve! Mondta, hogy 1 cm van még a méhszájamból. Ezt nem tudtam pontosan értelmezni, de feltételeztem, hogy azt jelenti, már majdnem teljesen ki vagyok tágulva. Nagyon örültem! Szívhangot is hallgatott, és egyáltalán nem zavarta, hogy én mindeközben a vécén ülök.

Közben Eddának sikerült eltéríteni Szabit a medenceprojekttől és hozzám irányítani. Nem vágytam különösebben segítségre, de Szabitól jólesett, olyan kedves volt. Odajött a vécéhez, és megfogta, simogatta a kezem.

Aztán kontrakciószünetben sétáltunk – Szabi mögöttem jött, talán masszírozott – én meg arra gondoltam, most pont olyanok vagyunk, mint a Doulák című filmben…

Eljött a kritikus pont: megérkeztünk a medencéhez, amiben már elég víz volt ahhoz, hogy belemehessek. Éreztem, hogy mindhárman nagyon szurkolnak nekem ehhez. Igen ám, csak közben jött a következő kontrakció, és azt éreztem, azonnal kakilnom kell! És bármennyire beszéltünk erről Szabival, nem akartam a szeme láttára belekakilni a vízbe. Ki is mondtam az aggodalmam: „De be fogok kakilni!” Mire mindannyian megnyugtattak, hogy nyugodtan kakiljak be.

Ez kellett. Bementem a medencébe. Szabi utánam. Olyasféle pózban voltam, mint egy béka: terpeszben térdeltem, a kezemmel a földön támaszkodtam. Szabi elkezdett masszírozni, én meg elkezdtem szülni.

Nagyon heves érzés volt, ahogy a szervezetem tolta ki magából a babát. Nyögtem – először hasonlított a vécés hangokhoz, később inkább egy sakál üvöltéséhez. Jöttek a hangok! Én igazán nem akartam kiabálni, de muszáj volt, éreztem, hogy ezzel segítek a testemnek. Kiabáltam azt is, hogy „Nagyon fáj!!!”, amire Móni a szokásos nyugalmával azt felelte, hogy igen, hiszen mindjárt megérkezik a kisbabám! Tudtam, hogy ez így van. Éreztem, hogy jön. Gyorsan.

Mindent beleadtam. Vagyis inkább teljesen átadtam magam a testemnek és hagytam, hogy nagy sebességgel közeledjen a kisbabám. A végén felhúztam az egyik térdem – amolyan támadóállás-félébe, mert így jobbnak tűnt. Móni mondta, hogy vagy feljebb, vagy lejjebb helyezkedjek, mert így pont félig fog vízbe érkezni a babám. Minden mozdulat óriási kihívásnak tűnt, de lejjebb mentem.

És a következő hullámban ki is jött a baba feje! Mondta Móni, hogy már csak egy tolás és megérkezik! Így is lett. Menetközben – ezt utólag tudtam meg – Móni leszedte a Babóca nyakáról a köldökzsinórt.

Boldizsár megérkezett! Móni kezébe csusszant, és ő egyből oda is akarta adni nekem. Kértem, hogy inkább Szabinak adja, mert képtelen lettem volna megtartani. Odaadta Szabinak, én meg gyűjtöttem az erőt… közben nevettem és sírtam egyszerre.

Szabi szerint kb. 15 másodpercig pihentem, amikor jeleztem, hogy készen állok. Csakhogy Szabi a babával és a köldökzsinórral együtt a hátam mögött volt… Ekkor jött Szabi kedvenc „kosaras” jelenete, amikor ő babával a kezében átmászott a felemelt bal lábam alatt.

Leültem a medence falának támaszkodva és kezembe vettem Boldizsárt. Csodálatos volt! Nem tudom, meddig tartott.

Egy idő után kijöttünk a vízből és a kanapéra telepedtünk. Boldizsárt a mellemre tettük és elkezdett szopizni. Élveztük az együttlétet – gyönyörűen indult a közös életünk!

Másnap, amikor ugyanez az idill folytatódott, tudatosodott bennem, hogy EZ az, amiért az otthonszülés megtetszett. A békés együttlét a születés után, babával, papával. Azt éreztem, hogy a kisbabánknak most nagyon jó.

Úgy örülök, hogy így indult az élete! Hálás vagyok Istennek, hogy itthon szülhettem, és mindazoknak, akik segítettek az idevezető úton.

O. Gy.

Véletlenül kiválasztott mesék.