igaz történetek szülésről, születésről

28. mese: Ősrobbanás (Hajni baba)

28. mese: Ősrobbanás (Hajni baba)

Anyukám többször mesélte, hogy én a 38. héten születtem. Racionálisan tudom, hogy az égvilágon semmi jelentősége nincs ennek, de talán ezért is, meg mivel a 38. héttől már zöld a lámpa az otthonszülésnek, én már a 38. héttől az előző várandósságom alatt is és most is szülni akartam. Csak a gyerekeim nem akartak a 38. héten születni, sőt a 39-iken sem. De mit is várok 30 napos ciklussal? Mert ugye a dokik 28 napossal számolnak.

40+1, napok óta már egy nyamvadt jósló fájásom sem volt. Kínlódtam. Elsősorban lelkileg, mert már annyira vártam, annyira szerettem volna, hogy leterítsen ez a nálamnál hatalmasabb erő, a szülési fájások. Úgy vártam, már szinte ilyen kéjelgős érzéseim voltak, hogy maga alá gyűrjön a szülés, ami fölött nincsen hatalmam, amit nem tudok irányítani, csak együttműködni vele.

És így másodjára, hogy már volt fogalmam, mi vár rám, volt elképzelésem arról is, hogy az elsőhöz képest mit csinálnék másként, tudatosan, vagyis tudatosabban készültem pár dologra. Viccesen hangzik, de egyébként én szépen elterveztem magamban mindent, mi hogy lesz. Tudom, ez a lehető legrosszabb, amit tenni lehet, mert fogalmunk sincs, milyen lesz egy szülés, mert nem mi irányítjuk, ugye, de valami egészen fantasztikus, hogy minden az aprólékosan kifundált terveim szerint alakult. Hajni baba szépen kivárta, hogy az időzítés mindehhez megfelelő legyen.

Szóval a 40+1 estéjén zuhanyzás közben már sírtam a férjemnek, hogy napok óta nincs még csak egy nyamvadt jóslóm se, és itt ma sem lesz szülés. Ezt teljességgel komolyan is gondoltam, és ezen az estén már a legnagyobb lelki nyugalomban, beletörődve, tudomásul véve bújtam az ágyba – már tényleg nem érdekel, nem görcsölök rajta, sőt, már nem is akarom az egészet, nem is érdekel.

Andriska hozzám bújt, cirógatta a karom, simogatott, ahogy minden elalvás előtt szokott, de valahogy most annyira zavart, nem esett jól. Meg is kértem, hogy most bújjon apukájához, hagyjon békén. Elgurultam az ágy legszélére, még hátat is fordítottam nekik, és elaludtam. (Apuka később mondta, hogy ezt a viselkedésemet látván ő már sejtette magában, hogy ezen az éjszakán szülés lesz. Mert sosem szoktam így „eldobni” magamtól a gyerekemet.)

Éjjel, fél egy-egy között lementem pisilni, akkor még semmi gyanús nem volt. Vissza is feküdtem utána aludni, de kb. egy óra múlva, olyan fél kettő-kettő magasságában felébresztett egy elég intenzív fájás. Igazából azonnal tudtam, hogy ez AZ lesz, de a racionális eszemmel azt mondtam magamnak, hogy lássuk meg, ez még bármi lehet. Lehet, nem lesz folytatás, úgyhogy aludjak csak nyugodtan, ha meg lesz, akkor meg azért aludjak, hogy gyűjtsem az energiát, különben sem valószínű, hogy két-három percen belül jön a következő, úgyhogy használjam csak ki az időt alvásra. Így is tettem, aludtam jóízűen, aztán megint felkeltett.

Ebből így elment vagy négy, viszonylag hosszú időközökkel, aztán három óra magasságában már nem is tudtam visszaaludni az erősségüktől, így hát szükségét éreztem lejönni az emeletről, de felkeltettem a férjemet is, legyen velem, mert aztán ki tudja, hogy alakul az éjjel, Andriska meg aludt, mint a bunda. Emberem kissé morcosan megjegyezte, hogy ő még aludna, biztos csak vaklárma, de mondtam neki, szeretném, ha lejönne velem, és ennyi talán elég is volt, hogy tényleg komolyan vegyen.

Lejöttünk. Nagyon még nem történt semmi, olyan 10-15 perces fájásokon kívül, talán ennyik voltak, nem is tudom, de azt éreztem, hogy rendszeresen jönnek. A férjem eleinte elnyúlt a matracon és szendergett, én tébláboltam, kentem két kenyeret, teát főztem, kettőt is, mert az első litert szinte egy húzásra meg is ittam, közben járkáltam a lakásban, ringatóztam, fájtam, olyankor előre dőltem a konyhapultra, jó volt sétálgatni.

Férjuram többször megkérdezte, nem akarnék-e szólni a bábának, hát fél négykor szóltam is neki, hogy szülünk. Megköszönte, elmondtam, mi történik, ő nagyjából csak annyit mondott, szóljak, ha úgy érzem, induljanak. Oké. Folytattuk, amit eddig.

Bebújtam a matracra a férjem mellé, a fájások erősödtek. Ellélegeztem. Nem akartam, hogy a fiunk felébredjen, meg még kibírtam így.

Közben a férjem próbálta mérni a fájások idejét, mondtam neki, hogy kell – a fájás kezdetétől a következő fájás kezdetéig nézze az időt. De úgy éreztem, ez valahogy nem ment neki. Vagy nem értette pontosan, hogy kell, vagy a fájások kezdetét nem ismerte fel, nem tudom pontosan, szerintem inkább a hogyannal lehetett a gondja, de borzasztóan idegesített, amúgy meg nem mindegy??? Ki a frászt érdekel az a fránya óra!

Rendszeresek, sűrűsödnek, erősödnek, de még elviselhetőek, ellélegezhetőek. Az egész vajúdás alatt fogalmam sem volt a fájások gyakoriságáról, csak az érzeteimet figyeltem. A férjem nem tudom, kívülről hogyan láthatta, de többször mondta, hogy hívjam fel a bábát. Én még egyáltalán nem éreztem ennek szükségét, csak zavart volna még.

Pisilnem kellett, bementem a fürdőbe pisilni. De jó volt! A férjem utánam jött, masszírozta a derekam. Ez is nagyon jó volt! Pár fájás erejéig… utána már nem. Fájás közben pláne nem, de aztán már fájások között sem.

Viszont amit imádtam, hogy fájáskor mögém állt, a kezét a hónom alá rakta, úgy tartott a hátam mögött, én pedig egész testemmel lefelé ránehezedve vészeltem át a fájást, ez így ment egy darabig, és külön szívmelengető volt benne, hogy Andriska majdnem ugyanebben a pózban született.

Néha még azt is éreztem eközben, hogy nyomnom kell… ahogy nyomtam magam lefele, a férjem pedig ellentartott, valahogy nagyon jól irányították magukat az erők, pont abba az irányba, amerre kell. Éreztem, hogy amit csinálunk, az igazán hatékonyan segíti elő a folyamatot, annyira, hogy már nem tudtam csak ellélegezni a fájásokat.

Tudatosan igyekeztem a hangomat irányítani. Míg az első szülésem alatt minden fájáskor „ááááá” hagyta el a torkom, most figyeltem arra, hogy otthonszülős videókon látott, a jól ismert „aaaaa” jöjjön ki belőlem. Olvastam is róla, hogy a száj, a torok és a méhszáj kapcsolatban vannak. Laza torok, laza száj – laza méhszáj. Az Á feszít, az A lazít. És tényleg! Félelmetes, de ez tényleg így van, és tényleg működik!!! Néha éreztem, hogy az arcom izmai megfeszülnek, hogy majdnem Á lett az A-ból, de tudtam befelé figyelni és ezeket a dolgokat irányítani – a fájásoknak nem akartam ellenÁllni, az A-val tökéletesen együtt tudtam működni velük. Fájjon csak, nem baj, az jó, AAAAA. Tényleg olyan, mint a tehénbőgés. Egyre hangosabb lettem.

Megint pisilnem kellett, leültem a vécére, pisiltem, AAAAA. De jó, hogy ilyen közel van a zuhanyzó!!! BOAAAAA!!! Hánytam… megint, megint, közben AAAAA, boaaaaa. Megjelent a férjem – LAVÓR! Elém rakta, közben majdnem hányt ő is. Kértem, mossa le a kádból, mert a szagától megint hánynom kell. Lemosta, jobb lett. Már nem kellett a lavór.

Közben azon tűnődtem, hogy a kenyeret nem hánytam ki, amit megettem a vajúdás legelején, csak a folyadékot… később Edina mondta, hogy a szervezet milyen bölcs, nem jött ki az energia, ez csak hormonhányás volt. Hát igen, a szülés az ilyen – nyers. Hányás, kaki, vér, bármi jöhet.

Már úgy öt óra lehetett, észre sem vettem, hogy elrepültek az órák, nem tűnt ennyinek. A fájások erősödtek, sűrűsödtek, de közben arra gondoltam, nem lesz itt még baba, hatra biztos nem, majd délelőtt, de inkább dél vagy utána, még egész sok idő van két fájás között így is. Bár valójában fogalmam sem volt, mennyi idő lehetett közöttük.

Mindenesetre azt éreztem, hogy most már durvul a helyzet, ezért felhívtam Edinát, hogy induljanak. Kérdezte, megvárja-e Ágit, vagy induljon egyből, jöjjenek-e inkább külön autóval, úgy gyorsabb. Mondtam, várja meg nyugodtan.

Közben azon is járt az agyam, hogy azt sem bánnám, ha nem jönnének egyáltalán, míg meg nem szülök, mert a kutyák elkezdenek majd ugatni, és arra Andriska felébred. Így visszagondolva ez elég röhejes, mert már rég olyan hangos voltam, hogy a kutyákat meg sem lehetett volna hallani tőlem. Azért is voltam a fürdőszobában, mert innen hallatszik fel a hang a legkevésbé a szobába. És már hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy itt lesz jó nekem vajúdni és szülni, a fürdőszobában. És ezért.

Hangosodtam, Andriska felébredt. A férjemmel megegyeztünk, hogy felmegy hozzá, vigyáz rá. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy nem lesz jelen a lánya születésénél. Tudat alatt valamit érezhettem már, de egyáltalán nem fogtam fel, hogy hol is tartok, de azt éreztem, hogy lassan valami mocorog, hogy valami kezd megváltozni. Hogy az aaaaa egyre inkább aaaaaAAAAAHHHHH-huhuhuhu lesz. Sőt, még egy kicsit aaaaaááááá is.

5.50, felhívtam Edinát. Utólag nem emlékeztem, ki hívott kit, csak a híváslistámból tudom. Amire emlékeztem, hogy négykézláb voltam már egy ideje, a fürdőszobai kis szekrényre támaszkodva, és hogy jött egy ilyen fura érzés – elbizonytalanodtam… vajon végig tudom én ezt egyedül csinálni? Most nem volt az a halálközeli érzés, nem volt nem bírom tovább, semmi ilyen nagy dolog. Csak ez a kis bizonytalanság. Hogy én most itt tök egyedül vagyok. A férjem fent a gyerekkel, legalább telefonon legyen már velem valaki. És ez így jó is, nagyon jó! Ennyi pont elég is.

Edina mondta, hogy Dunakeszinél járnak. (Ez azt jelenti, hogy még kb. 40-50 perc van hátra.) Nem láttam már túlzott jelentőségét, elég volt a hangját hallani. De őszintén szólva nem emlékszem igazán, mit is beszélgettünk. Talán nyugtatott, amire különösebb szükségem nem volt, így hát én nyugtattam őt, hogy jöjjenek nyugodtan, minden rendben, bírom, van szünet a fájások között, beszélni is tudok, tudatomnál vagyok. Vagy csak én emlékszem így, a valóság pedig teljesen más? Lehet… nem tudom.

Talán már elköszönni készültünk, vagy nem, de mégsem tettük le, mondta, az előbb beszélt Endrével, tudni akartam, hogy mit, mondta Edina, mindjárt jön le Endre, még visszakérdeztem, hogy jön le??? Mikor??? Egyszer csak aaaAAAAAÁÁÁÁÁ JÖN A BABA!!!!! Kimondani csak az aá-t tudtam, de Edina és Ági pontosan tudták, hogy ez az aaaaáááááhhhhhááááá mit jelent… Elmúlt, huhuhu, a víz ömlött rólam patakokban, éreztem, visszacsúszik… el se jutott akkor a tudatomig, hogy ez azt szokta jelenteni, hogy a nyakán van a zsinór.

Nem is gondolkodtam semmit, éreztem, ahogy jön mindig egyre közelebb a kisbaba, és nagyon jó volt érezni, mert Andriskát nem éreztem így jönni, ő csak úgy kipottyant, az első szülésemkor egy kicsit bénácska voltam, nem tudtam hatékonyan együttműködni a fájásokkal, így visszagondolva – mindennek ellenére egy csodálatos szülés volt az is.

De most! Most együtt dolgoztunk a fájások, a baba és én, és nem álltam tudat alatt ellent, sőt, élveztem minden pillanatát az eseményeknek. Megint aaaaaAAAAAÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁÁÁÁÁ és megint visszacsúszott, most két fájás között már nem beszéltünk Edináékkal. A telefont kihangosítottam és letettem magam elé. Lenéztem, pár csepp vér, de még mindig nem fogtam fel, hogy akkor most ez már kitolási szak, csak arra gondoltam, a fene, most vettem nemrég ezt az új fürdőszobaszőnyeget, sajnálnám kidobni… Á, de jó, pont egy karnyújtásnyira a szennyestartó tetején egy fekete pulóver, ez nagyon jó lesz. Magam alá dobtam. Pukkanás. AaaaaáááááÁÁÁÁÁ EGYMINDENTELSÖPRŐFÁJÁÁÁSÁÁÁÁÁHHHHH.

Zúdul a magzatvíz, lenézek, tiszta! Kint a feje!!! Odanyúltam, éreztem!!! Edina még mindig vonalban Ágival, kihangosítva. „Kint a feje” – mondtam.

Egyszer csak berontott Endre a fürdőszobába. Most nem tudom, mi történt. Pihegtem, erőt gyűjtöttem, szavakra nem emlékszem, egyszer csak megint egy mindent elsöprő AAAAAÁÁÁÁÁ, minden eddiginél nagyobb és erősebb, jön a kis teste!!! Éreztem, hogy Endre megtartja, mert eddig úgy robbant, repült kifelé, most meg jön-jön, de úgy ott van. Még egy AAAAAÁÁÁÁÁ, csavarodik, érzem áthaladni magamon minden kis részét, göröngyét, és egyszer csak… megszűnik minden!!! Hátra nézek, itt a férjem, kezében a baba, és összeköt hármónkat a méteres köldökzsinór. Nem lehet leírni ezt az érzést!!!

A telefont letettük.

Aztán zúdul valami… vér. Nem kevés, de sok, a járólapra, tiszta vér lett minden, az ajtó, a fal, az elosztó, a mosógép. Hát, nem volt itt arra idő, hogy dekubitusz meg papírvatta, meg mit tudom én. Egyre volt idő, Hajnikát elkapni. Bár nem esett volna nagyot, mert elég közel térdeltem a padlóhoz. Ami nem volt éppen puha, és hát mégis csak jobb volt Apa kezébe szülni, mint arra a koszos fekete pulcsira. Titokban erről álmodoztam, hogy ez pontosan így történjen! Saját magam előtt mentegetőzöm, én időben szóltam a bábáknak. Amúgy bevallom, egy kicsit szándékosan is húztam az időt.

Kijöttünk a fürdőből, Andriska itt volt a babakarámban és csak pislogott. Valahogy bekászálódtunk, Endre fogta a babát, közben emelte a karámot, hogy alatta bebújjunk mind a hárman, hiszen mi most mindannyian össze voltunk kötve a köldökzsinór révén ugye…

Lefeküdtem a matracra, Endre rám tette a babát, betakart, Andriska azonnal odajött és elbűvölve szemügyre vette a kis húgit, magamhoz öleltem őt is, Apával is ölelés, puszi. Egy csoda volt ez a pillanat! Megpihentünk és örültünk egymásnak.

Hajnali hat óra kettő perckor jött Hajnalka világra, ezt onnét tudjuk ilyen pontosan, hogy Edináék élő adásban voltak a telefonban, és ők nézték az órát, mikor bújt ki.

Fél hétkor megérkeztek. És a kutyák nem ugattak…

Megnézte Edi a babát, minden rendben, tökéletes! A gátamon egy fél centis kis karc, teendő nincs vele, szorosan zárt lábbal közlekedni pár napig. Endre csak ekkor mesélte el, hogy egyszer a nyakán volt a babának a zsinór, ő fejtette le róla szülés közben, de nem volt vészes, nem szorult.

A lepény nagyon nehezen akart megszületni. Már levált, de nem jött ki egykönnyen, mert a hüvelyemben maradt. Hiába jött fájás és hiába nyomtam, hiába váltottam guggolásra, nagyon megkínlódtam, mire megszületett. Óriási volt és sértetlen. És olyan hosszú és vastag zsinór, hogy még Ági és Edina is rácsodálkozott. Végül aztán ezen is túlestünk, az egész szülés nem fájt annyira, mint a lepény születése, de csak meglett. Utána már teljesen megkönnyebbültem.

Hajni baba cicit kapott és összebújtam a gyerekeimmel, a férjem és a bábák intézték a papírmunkát, majd amikor végeztek, összetakarítottak, elmentek, mi pedig lebegtünk együtt, most már négyen.

M. H. A.

Andriska > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.