igaz történetek szülésről, születésről

1505. nap: Születés, ahogyan megálmodtuk: Andriskánk születése

1505. nap: Születés, ahogyan megálmodtuk: Andriskánk születése

Én nagyon nehéznek éltem meg a várandósságot. Az első két trimeszter folyamatos émelygéssel, hányingerrel, hát- és derékfájással telt, ami nyűgössé tett, és mindezek mellé még érzelmi hullámvasút is társult, ráadásul a hisztis, túlérzékeny énem kerekedett felül, nagy kihívás lehettem nemcsak magamnak, de a környezetemnek is. Szerencsére a Drága Férjem nem így látja, én azonban kibírhatatlannak éreztem saját magamat. Az utolsó két hónap volt csak valamivel könnyebb, akkor már inkább csak a mozgásomban éreztem magam korlátoltnak az óriási hasam miatt.

A várandósgondozással is megszenvedtem. Utálok orvoshoz járni. Nagyon hamar elkezdett frusztrálni az a rengeteg vizsgálat, védőnőhöz járkálás, vérvételek, mindenki álszent módon azt mondta, a várandósság nem betegség, ennek ellenére úgy kezeltek, mint egy beteget. A védőnő és a nőgyógyász is mindig így kezdte: „Mi a panasza?”. Nagyjából a terheléses cukorvizsgálat idejére elegem lett az egészből, és innentől kezdve a saját fejem után mentem, csak azokat a vizsgálatokat csináltattam meg, amiket én fontosnak éreztem és a 20. héttől a 36. hétig sem az orvosomnak, sem a védőnőnek nem mentem a közelébe. És innentől magánlaborba jártam, ha valami kellett, nem pedig a kórházba.

Persze nem ment ez olyan simán, csak úgy kilépni az állami rendszerből, nem úgy megy az… de megérte szembe szállni és harcolni, a végére egész jól beidomítottam a védőnőt, de még az orvost is. Én élvezni akartam a várandósságot, ha már egyszer nehéz volt, nem pedig rettegni minden vizsgálat előtt, és betegségtudattal megélni, hogy állandóan járni kell ide-oda, mint valami nyavalyásnak. Végül is pont ők mondták, hogy a világ legtermészetesebb dolga!

Valahol ezért is döntöttem az otthonszülés mellett. Én mindig olyan ember voltam, hogy szerettem tisztában lenni a dolgokkal, amik velem történnek. A várandóssággal, szüléssel sem volt ez másképp, amikor egyértelművé lett, hogy kisbabánk lesz, belevetettem magam az irodalomba, és semmi más nem kötette le a gondolataimat. Az első rossz érzések a rengeteg vizsgálattól, vérvételtől lettek, aztán a szülés kapcsán, mint a hideg vizes zuhany, úgy ért: beöntés, rutin vénabiztosítás, rutin burokrepesztés, oxitocin, EDA, gátmetszés… nem találkoztam olyan nőkkel, akiknek ezek valamelyikében ne lett volna része. De miért így kell kinéznie egy szülésnek??? Szóval megküzdöttünk.

Az utolsó két hét borzalmasan nehezen telt. Nagyon nagy hasam volt végig, így hát mindenki nagyon okos volt, ez a baba tuti óriási, hamarabb ki fog bújni. Hát hogy óriási, azzal nem sikerült megetetniük, de hogy hamarabb kijön, azt egy kicsit elhittem, és a 38. héttől már borzasztóan türelmetlen és nyugtalan voltam. Folyamatosan fürkésztem saját magam, jönnek-e már a jelek, de semmi nem volt, inkább csak próbáltam magamnak bebeszélni. Ahogy pedig közeledett tizenötödike, a „kiírás napja” (brrr, de utálom ezt a kifejezést!), egyre reménytelenebbnek éreztem, mert még annyi keményedés vagy más utaló jel sem volt, mint előtte. Úgy éreztem, Andriskánk sosem akar megszületni. A legrosszabb a 40. hét betöltését megelőző és az azt követő napok voltak, akkor aztán tényleg beállt a vihar előtti csend állapota, annak ellenére, hogy tizenharmadikán elment a nyákdugó. A testem mégsem jelzett semmit, csak a lelki gyötrődés kísérte ezeket a napokat, de belül éreztem, el kellene engednem ezt a görcsös várakozást ahhoz, hogy meg tudjon nyílni a testem a szülésnek.

Ez tulajdonképpen be is követezett, szombaton (19-én) már nem érdekelt, hogy szülünk-e. Hála Istennek Férjem is abbahagyta a „Mikor szülünk? Ma szülünk?” kérdezősködését, bár tudom, ő is csak kínjában viccelődött ezzel, de talán rájött, hogy ezzel nem fogja segíteni, csak gátolni a folyamatot. A család és az ismerősök is tök jól álltak hozzám, mindenki Férjemet hívogatta, lehet-e már gratulálni, tőlem csak elvétve kérdezte egy-két ember. Talán ismernek már és tudták, leharaptam volna a fejüket, ha ezzel macerálnak. Szóval elengedtem magam. Már nem érdekelt, hogy szülünk-e.

Huszadikán, vasárnap éjjel úgy 2.50 tájban felébredtem, hogy pisilnem kell. Ez már szokásos volt, hogy éjszakánként többször pisitúrára indulok, így nem is fordult meg a fejemben, hogy most valami más lesz. Lementem, megálltam a vécé előtt, és valami elkezdett csorogni belőlem. Lehet, hogy magzatvíz? Ááá, az zúdulna talán. De nem is pisi, mert nem tudom visszatartani. Mindegy. Elállt. Letöröltem, leültem pisilni, majd visszabújtam az ágyba, de nem tudtam úgy igazán visszaaludni, csak olyan félálomban fetrengtem jobbra-balra.

Egyszer csak zzzu! Ömlik! Ez AZ!!! Felkeltettem Férjemet: „Elfolyt a magzatvíz!”. Ő azonnal katapultált: „Elfolyt a magzatvíz? Fájások vannak?”. Én ezen most is csak mosolyogni tudok, megnyugtattam, hogy nyugalom, az még odébb van, nem eszik a szülést ilyen forrón. Visszafeküdtünk, vártunk. Megint ömlött. Nevettünk. Apa fölkelt, elkezdett sürögni-forogni, én csitítgattam, hogy mindezekre még ráérünk. Persze olyan izgatottak lettünk, hogy alvás már nem ment volna. Gondolkodtam, felhívjam-e Edinát, de inkább nem ébresztettem fel. Csak jó fél óra múlva kezdődtek a fájások, még csak enyhék, rendszertelenek, viszonylag ritkán jöttek. Csak ekkor telefonáltam, tudtam, még nem fognak jönni hozzánk, nem is kellett, csak tudjon róla Edina, hogy elkezdődött.

Valamikor öt körül lejöttünk az emeletről. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, vártunk. Közben gondoltam, ha ezek ilyenek, akkor egészen kibírható egy szülés. Ahogy sűrűsödtek 15 percesekké, jobbnak éreztem ráülni a kismamalabdára, mert a derekam azért rendesen fájt, és a hasam aljába sugárzó szúródás is kicsit kellemetlenebbé vált, közben pedig ömlött a magzatvíz minden fájásnál.

Később megritkultak a fájások. Lefeküdtünk a matracra. Elaludtunk, a fájások pedig teljesen elmúltak. Beparáztam, ez normális? Nehogy fájásgyenge legyek, amúgy sem fájtak eddig a szó szoros értelmében, most meg egy ideje semmi… Felhívtam Edinát, de megnyugtatott, hogy semmi gond, ez teljesen természetes, egyek, igyak, aludjak. Így is tettem, közben arra gondoltam, ha kórházba mentünk volna a magzatvíz elfolyásakor, ahogy ezt kórházas szüléseknél szokás, most tuti kapnám is az oxitocint a megfélemlítés társaságában, hogy Úristen, baj van, leállt a vajúdás…

Valamikor dél tájékán kicsit mocorogtunk, újra indult. Elkezdtem nézni az órát. Edinával közben bő óránként beszéltünk telefonon, mi újság. De szorongtam. Idegesített az óra. Én rendszeresnek éreztem a fájásokat, de az óra szerint hol 15, hol 10, hol hét-nyolc, hol 13 percesek voltak, azt hittem begolyózok tőle – mikor lesznek már rendszeresek??? Hívtam Edit, ő mondta, azonnal tüntessek el minden órát a közelemből, és csak a testemre figyeljek. Ez jót tett.

Még kicsit anyukámmal is cseteltem, de azért már kezdtem attól tartani, nehogy észrevegye, hogy nem úgy fogalmazok, mint máskor, kezdtem kicsit tőmondatossá válni annak ellenére, hogy még bőven benne voltam a kommunikatív fázisban. Ez csak azért lényeges, mert a szüleink szerették volna, ha értesítjük őket, ha beindul a szülés, én azonban a gondolatától is rosszul voltam, hogy tudjanak róla. Képtelen lettem volna úgy elengedni magam, ha közben tudom, ők a kezüket tördelik, hol tartunk már, főleg, mivel az otthonszülés jóval hosszabb, mint a kórházi, lévén nem gyorsítják. Férjemnek lelkére kötöttem, nehogy szóljon senkinek.

Nem tudom már, mennyi idő telhetett el, az időérzékemet kezdtem elveszíteni, és egyre kevésbé kommunikálni, kb. nyolc-tíz percesekké rendszereződhettek és erősödtek a fájások. A kanapé előtt, a földön lévő matracon találtam magam, a nyöszörgés pedig kezdett átmenni óbégatásba. Apuci közben tett-vett, időnként megitatott, amúgy itt nagyon nem emlékszem rá, mit csinált, kicsit olyan érzésem volt, mint aki nem igazán találta fel magát az adott helyzetben, de ekkor igazából nem is volt szükségem semmire és senkire, csak hogy elindulhassak befelé az utamon.

Rövid idő alatt kezdett durvulni a dolog, még sűrűbbek és még fájdalmasabbak lettek a fájások, most már kiabáltam, a fájások végére a kiabálás sírásba torkollott, amikor pedig elmúltak, akkor mintha mi sem történt volna, tudtam kommunikálni a külvilággal. A testhelyzetváltás viszont nem ment még két fájás között sem, négykézláb a kanapéra támaszkodtam, és a párnákat vagy a pokrócot gyűrtem, amikor meg épp nem ordítottam a fájástól, pihentem.

Még délelőtt azt hittem, lehet, kora délutánra túl is leszünk rajta, most már semmi esélyt nem éreztem erre, de igazából én már réges-rég, hetekkel előtte eldöntöttem, hogy „nem akarok” világosban szülni, és ez a gondolat már akkor átfutott az agyamon, amikor a magzatvíz elfolyt: „Három óra, mindjárt kivilágosodik, itt egyhamar nem lesz baba”. Férjem azt gondolta, reggel nyolcra megleszünk, aztán azt hitte, délelőtt, aztán kora délután, aztán hitt mindent, de én tudtam, hogy nem.

Sőt, ennél a szakasznál kezdődött az a többször visszatérő érzés, hogy ennek tulajdonképpen soha nem is lesz vége. A négykézláb helyzet kellemes volt, mert így valamennyire elviselhetőnek éreztem az egészet, de nagyon elfáradtam tőle, úgy éreztem, minden erőmet elszívja, hogy tartanom kell magamat, ezért leültem, és hanyatt dőltem a kanapénak. Feküdni képtelen lettem volna. Ezzel viszont az volt a bajom, hogy a derekamat semmi sem támasztotta alá, így legalább olyan, ha nem fárasztóbb volt, mint a négykézláb pozíció. Gondoltam, mondjam Férjemnek, tegyen mögém egy párnát, de nem tudtam megszólalni még két fájás között sem.

Valamivel ezelőtt még hívott Edi, mi újság. Mondtam neki, tízpercesek, jött egy fájás: „Várj, most leteszlek.” „Megvárom.” „Nem, leteszlek” – kinyomtam a telefont, üvöltés, visszahívtam: „Szia”. Na, hát aztán most már egyik pillanatról a másikra annyira bedurvultak és kétpercesekké váltak, kezdett a külvilág teljesen megszűnni, és azt éreztem, hogy szeretném, ha itt lenne Edina. Hívtam, csak annyit tudtam mondani: „Kétpercesek, nem tudok kommunikálni”. A válasz csak annyi volt: „Húha, akkor indulunk!” Én azt hittem, még csak két-három óra magasságában járunk, másnap láttam a telefonomban, hogy ekkor már negyed öt volt.

Szerettem volna beszállni a vízbe, de amíg Edina és Ági meg nem érkeztek, addig nem mertem, féltem a fertőzéstől, engedélyre vártam ehhez. Férjemet azért megkértem, kezdje el tölteni a medencét. Én meg próbáltam tartani magam, már ha lehet ilyet mondani egyáltalán az állapotomra. Félig oldalt feküdtem a matracon, előttem lavór, és úgy éreztem, hányni fogok, már ömlött a nyálam is.

Olyan fél hét körül lehetett, amikor megérkeztek Edináék. Ezt is csak a telefonomból tudom, mert negyedkor felhívtak, hogy már a közelben vannak. Amikor beléptek az ajtón, úgy éreztem, most aztán elszabadul a pokol. Ági leguggolt mellém, megöleltem, aztán Edit is, majd egy pillanat alatt folyamatossá lettek a fájások, és az intenzitásuk is olyanná vált, hogy innentől torkom szakadtából üvöltöttem. Többször jött az a gondolat a fejembe, hogy hogy a frászba lehet ezt kibírni üvöltés nélkül, meghalnék, ha kórházban rám szólnának, hogy ne ordítsak. Hirtelen elmúlt a hányhatnék.

Azt hittem, Edi meg fog vizsgálni, ha megérkeznek, de kimaradt. Itt egy kis filmszakadás van, érzékeltem, hogy pakolnak, csomagolnak, előszednek dolgokat, Férjem sürög-forog, mintha ő is megkönnyebbült volna a jelenlétüktől. Kérdeztem, beszállhatok-e a vízbe, amíg Férjem elkészítette 39 fokosra, addig a derekam masszírozták, jólesett. Aztán betámolygattak a medencébe, mert én magamtól megmozdulni nem tudtam.

Most megint jött egy olyan érzés, hogy ennél már nem lehet durvább. Talán itt volt az a pillanat, amikor kicsit megijedtem az egésztől, és azt kérdeztem magamban: „Hú, bazd meg, ez ennyire fáj?” Forgolódtam a vízben, hol négykézláb álltam a medencében, hol ültem és hátradőltem, közben végig ordítottam, ahogy a torkomon kifért, a fájások már szinte folyamatosak voltak, a derekam kimondhatatlanul fájt, ami átsugárzott a hasam aljába szúródás formájában, de ezt a fájdalmat egyszerűen nem lehet szavakkal leírni… Jólesett a forró víz, de közben melegem is lett, a hasam viszont kiért a vízből, az fázott, lögyböltem rá a vizet, közben ahogy ordítottam, úgy éreztem, nem kapok levegőt, megfulladok…

Valaki hideg vizes borogatást tett a homlokomra és a tarkómra, úúú, de jólesett! Aztán ezt feladatot átvette a Férjem. Azt hittem, a forróság majd enyhíti a fájdalmat, de nem, sőt még csak fokozódott a fájások gyakorisága, ami viszont nagyon-nagyon jólesett a vízben, hogy a testem könnyebbé tette, és éreztem, kevésbé fáradok, mert nem nekem kell tartanom a saját súlyomat, a víz valamennyire megtart. Ági közben egy újságpapírral legyezett, mert levegő után kiabáltam, valaki mellém tette a ventilátort is, de attól úgy éreztem, hogy szúr a levegő, vigyék innen!

Férjem kérdezgetett, mire van szükségem, de borzasztóan idegesítettek a kérdései, magamban úgy éreztem, hülyeségeket kérdez, de közben annyira jólesett a borogatása és hogy próbálkozik, kicsit háborúztam is magamban, hogy nem akarom megbántani, de egyszerűen vissza kellett utasítanom, ami nem esett jól. Rá is szóltam: „Ne kérdezz!” Szegény, nem tudom, mit érezhetett, bár fel lett készítve ennél még sokkal rosszabbra is, amire nem került sor végül.

Edi nyugtatott szavakkal, többször mondta, most egy nagyon nehéz szakaszban tartok. Kérdezte, érzek-e valami mást az eddigiekhez képest, azt mondtam, igen, de valójában fogalmam sem volt, mit érzek, csak kezdtem elmerülni valami képlékeny, fura térben, a régi-régi életemből jöttek emlékfoszlányok, amik a fájásra tovaszálltak, közben éreztem, ritkulnak, és két fájás között alszom… Aztán anyukámról jött egy fura képzetfoszlány, de erre már nem is emlékszem, mert a következő fájás megint elillantotta. Aztán megint aludtam…

Valahol ezen a ponton volt az egyik legfélelmetesebb élményem is. Nagyon fájt!!! Ordítottam, ahogy bírtam, mert csak ez segített, Férjem a farkasüvöltéshez hasonlította, úgy éreztem, soha nem lesz fény az alagút végén, ez örökké tart, nincs kiút. A saját üvöltésem hangját úgy éltem meg, mint a saját megszületésemkor a keserves kisbabasírásomat!!! Ugyanaz az erőlködés, ahogy torkom szakadtából kifért, mint ahogy megszülettem!!! Félelmetes volt!!!

…Elaludtam a vízben. Megint. Ez a másik pont, amiről biztosan tudom, ha kórházban lettünk volna, jött volna a paráztatás – elfáradt, leállt, oxitocin…! De jó, hogy nem voltunk kórházban!!! Csak pihentem. Az az öt perc alvás olyan volt, mintha egy óra lett volna. Örökkévalóságnak tűnt ez a szakasz. Azt hiszem, ez lehetett az átmenet a kitolási szakba, bár innen a tolófájások még messze voltak.

Több ponton azt gondoltam, vigyenek kórházba, nem bírom tovább, elfáradtam. Még egyszer mondtam is, hogy nem bírom tovább, de a kórházat nem mertem kiejteni a számon, Edire bíztam magam, majd ő tudja, ha ez kell, ha meg meghalok, hát meghalok, de ezt nem gondoltam komolyan, tudtam, hogy nem fogok meghalni!

Férjem közben lelkesen borogatott, ami sokáig nagyon jólesett, aztán egyszer csak mintha már inkább szurkált volna a hideg víz, így hát kértem, hogy inkább ne. Helyette fogtuk egymás kezét.

Edi szólt, hogy kellene történjen valami, mert túlságosan leállt a folyamat. Szálljak ki a vízből, álljak fel, vagy bármi, csak történjen valami. Na, hát hogy álljak, el sem tudtam képzelni… Segítettek kiszállni, valaki megtörölt.

Ettől újra indult. Lefektettek a fél oldalamra, fel kellett volna emelnem a fél lábam, de nem bírtam. Kegyetlen volt, nem tudtam mozogni… Valameddig így gyötrődtem, de megint éreztem, ennyit bírtam, kész, vége, feladom… Akkor Edina megint szólt, váltsak. Bármilyen kellemetlen is, feküdjek hanyatt. Persze nem tudtam, ezért Férjemmel ők megfordítottak.

Néha, hogy a Férjem hová tűnt, arról fogalmam sem volt, tudtam, hogy itt van mellettem végig, de sokszor olyan volt, mintha csak Edina és Ági lettek volna. Hanyatt fektettek, attól megint jöttek kegyetlen erősen a fájások, de éreztem én is, hogy valahogy nem az igazi, nem ilyennek kéne lenni, így aztán kis szünet után megint elfordítottak a másik oldalamra. Ugyanazt éreztem, mint a másik oldalamon, hogy nem tudom felemelni a lábam, hiába biztatnak erre, elhagy minden erőm, és csak az a gondolat járt a fejemben, hogy feladom, nem bírom, vigyenek kórházba, de beszélni nem tudtam, csak ordítani.

Akkor kérdezte Edina, szeretnék-e ráülni a szülősámlira. Kitalálta a gondolataimat! Sokszor, amikor az elmúlt hetekben a szülésre gondoltam, éreztem úgy, hogy szülősámlin szeretnék majd szülni, és mindenképp éjszaka, de legalábbis akkor, amikor már sötét van! És milyen érdekes, hogy így is lett… Rátettek a szülőszékre, Férjem mögém guggolt (vagy nem tudom, mit csinált), én belekapaszkodtam a térdébe, és éreztem, hogy erőre kaptam, pedig jöttek megint, intenzíven és szinte megszakítás nélkül a fájások. És annyira jó volt, hogy a Férjem ott ölel mögöttem, és nemcsak a kezemet foghatja, hanem átéli minden rezdülését a testemnek!

Nagyon finom volt az átmenet a tágulási szakból a kitolási szakba. Nem éreztem határozottan, hogy nyomnom kéne, mintha nem is a méhem, hanem az elmém irányított volna, hogy próbálkozzak. Edina és Ági biztattak, nemsoká kisbabám lesz! De én még mindig nem éreztem, hogy valami történne, nem éreztem, hogy elindulna a baba, ennek ellenére nyomtam, pedig úgy éreztem, semmi erőm már. Ekkor Edina megkérdezte, megvizsgálhat-e belülről. Nekem már minden mindegy volt ekkor.

Megéreztem, mennyire kiszolgáltatott ilyenkor az ember, mi az a döntésképtelenség. Ha most kórházban lettem volna, tényleg bármit megtehettek volna velem, mindent megengedtem volna, sőt, még örültem is volna mindennek, még a császárnak is, csak legyen már vége!!!

Néha megkérdeztem Edit, mit csinálnak éppen, amikor azt hallottam, valamit elővesznek, de ekkor már nem érdekelt semmi. Még korábban is voltak ilyenek, érdekes, akkor féltem, Ágitól. Hogy oxitocint vesz elő és megszúr, később attól, hogy belém vág, meg az elején idegesített, hogy néz, de aztán valahogy ezek elmúltak, nem törődtem vele, hogy itt van ő is.

Edina mondta, hogy már úton van Andriska… én nem éreztem. Kérdezte, borogathatja-e a gátamat, de annyira mindegy volt, hogy a válasz valami teljesen artikulátlan aöaöaaa lett. Kicsit leállt megint minden. Elfáradtam, arra gondoltam, vége, feladom. Edina mondta, fel kéne állnom, változtassunk. Férjem segített, mert én magamtól nem tudtam. Álltam a szülőszék fölött, pontosabban nem is álltam, hanem rádőltem Férjemre, félig álltam, félig guggoltam, félig hanyatt borultam, nem tudom, jólesett, hogy tart engem, érezni a leheletét a nyakamban és kapaszkodni a térdébe. Teljesen eggyé vált a testünk!

És jöttek a tolófájások! Ezek már tényleg azok, már nem tudtam nem nyomni, ha nem akartam volna, akkor sem! Ordítottam, jobban, mint eddig bármikor, nem tudom leírni azt a hangot, amit kiadtam magamból, érezni még mindig nem éreztem, hogy jönne a kisfiam feje, csak onnan tudtam, hogy úton van, hogy jött belőlem „minden, ami útban volt”, de nem érdekelt semmi. Férjem tartott, Edi takarított alólam, Ági adogatta a papírvattákat. Erőm nem nagyon volt, Edina biztosan észrevette, mert annyit mondott, várjam meg a kontrakció csúcspontját, és csak akkor nyomjak. Hogy ez mennyit segített!!! Pár nyomás, és éreztem, hogy minden irányban szétszakadok, szétrepedek, közben gondoltam, de marha vagyok, hogy nem kérek gátmetszést, most szakadok szét minden felé, tuti! De hát ki tud ilyenkor beszélni, ha ők nem ajánlják fel??? Nagyon fááájt!!!!!

…Kint a feje…

Nem bírom tovább, elfogyott minden erőm, húzzák ki belőlem a gyereket! – gondoltam.

Na, még egy kicsit! Nem érzek nyomás ingert. Akkor megdolgozom én magam. A testem elhagyott, csak magamra számíthatok… Nyomok. Semmi. Nyomok. Semmi. Nyomok.

Igen!!!!! Jön hozzá fájás is! Sokkal enyhébb, mint az eddigiek, de jön, és ennek én hogy örültem! Odanyúltam a kis fejéhez! Ezért érdemes még küzdeni! Éreztem, ahogy csavarodik egyet, ordítás, ááá, ez már nem is fáááj… annyira…

Megszületett Andriska!!! 21.15-kor! Tizennyolc óra vajúdás után!

Ági tartotta, azt hiszem. Vagy Edina? Fogalmam sincs. Férjem tartott engem. Hanyatt fektettek a matracra, én szinte nem is láttam semmit magam körül, éreztem a köldökzsinórt, elfeküdtem, rám tették, de olyan magasra, hogy nem láttam, de valahogy akkor nem is bírtam mondani, hogy látnám, megérinteni sem tudtam, csak kiterültem, mint egy zsák, és csak úgy voltam, én meg én. Hallgattam őket.

Hallgattam a Férjem, ahogy a köldökzsinór pulzálását vizsgálgatják, törölgettek, Ági kicsit meghúzgálta a zsinórt, ami marha kellemetlen volt, legszívesebben megöltem volna, de nem bírtam megszólalni… Akkor mondta, hogy vagy felülök, és akkor magától kicsúszik, vagy lesz még fájás, és akkor kinyomom. Megint csak az aöaöaö tudta elhagyni a számat, nem ültem fel. Pár perc múlva fájás, nyomtam, meg is született a lepény. Férjemmel kielemezték. Én meg azt sem tudtam, hol vagyok, és hol a kisbabám, csak a megkönnyebbülést éreztem a lepény megszületése után és azt, hogy ömlik belőlem a vér. Egyszerre minden fájdalom is elmúlt.

Edina megvizsgálta a gátamat, semmi szakadás, semmi repedés!!! Nem akartam elhinni!!!

Kérdezték nem sokkal később, megmérjék-e Andriskát. Hát persze! Négy kiló és 54 centi!!! És nem repedtem!!! Ennyit az ultrahangról is, ami max. 3200 grammot jósolt.

Andriskának jó lehetett megszületni. Hosszú volt, lassú, örökkévalóság, de a saját tempónk volt! Senki sem sürgette, nem könyökölték ki belőlem, végig tökéletes szívhangja volt.

És nem sírt fel!!! Csak köhögött párat, meg hapcizott, aztán együtt pihegtünk. Ő nem hallhatta úgy saját magát, mint én magamat a szülésem és a születésem közben… A kisbabám nem viszi magával azt, amivel én a világra jöttem!!! Boldog baba.

Úgy érzem, ha ez a szülés nem így, a maga természetességében, háborítatlanul zajlott volna, akkor valami nagyon nagyot veszítettem volna az életben. Ez így az enyém volt. A miénk. De leginkább az enyém. Nem vették el tőlem. Megcsináltam!!! Megcsináltuk!!! Nem lehet szavakkal kifejezni ezt az érzést, hogy megerősített a nőiségemben! Hosszú volt, végtelennek tűnt, de ez így volt jól, ez így volt a miénk!

A tágulási szak végén és a kitolási szakban úgy éreztem, hogy én ezt soha többé! Most így, hat nappal később úgy érzem, mi nők totál defektesek vagyunk, hogy újra és újra át akarjuk élni. Nem normális, aki egynél több gyereket vállal, de az se, aki csak egyet. Akarok még gyereket!!! Ugyanígy!

Közben a szomszédtól megtudtuk, hogy a nagy kutyánk délután háromtól kb. este kilencig végig vonyított, mint amikor szirénát hall… válaszolt a farkasüvöltésemre.

Köszönöm Andriskám, köszönöm Drága Férjem, köszönöm Edina és Ági, hogy hozzásegítettetek ehhez a nagyszerű, Istentől való, csodálatos élményhez! Életemben nem éreztem ilyen fájdalmat, de ilyen boldogságot sem!!!

Végezetül álljon itt ez a csodálatos idézet: „A bölcs természet úgy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, mellyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez. Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.”

Köszönöm!!!

H. A.

Hajni > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.