1675. nap: Maximális gömbölyűség, avagy habnak a tortára
Szagolgattam. Tizenegy éve, utolsó otthonszülésem óta nem éreztem ezt az illatot. A kórházban összekeveredik a kisbaba illata vegyszerek és idegenek szagával. Ott is van boldogság, ott is van bódító babaillat, de még a legkedvesebb körülmények közt is háborított mindkettő. Háborítatlan illatot éreztem újra, minden molekula ismerős, minden molekula saját volt megint.
Tovább
1674. nap: Mandarin avagy a mission impossible
Jöttek a bábák is, jöttek az erősebbnél erősebb kontrakciók, éreztem, hogy haladsz, hogy tágulok. Haladtunk – Te kifele, én befele. Összefolytak az érzések, félelem, fájdalom, izgatottság, boldogság, fájdalomvágy kavargott. Biztonságban voltam, kész voltam kiengedni Téged. Kész voltam lányt – és magamból lányos anyát – szülni. Kész voltam feszülni, repedni, vérezni, átalakulni.
Tovább
1673. nap: Kietlenbe érkezés (rémmese)
Az utolsó stádiumban odahúzódtam Ágihoz. A combjára tettem a kezem – tőlem szokatlan módon, hisz a terheimet magam hordtam mindig is –, és így könnyebb volt elviselni az élet-halál szakaszt, a kietlenbe érkezést, amikor fájó a magány. Magamban mosolyogtam is, hogy szegény, mit szólhat ehhez a bizalmas közeledéshez… de persze nem szólt semmit, és lehet, hogy tudtán kívül, de osztozott a terhemen.
Tovább
1672. nap: Az én bábám lánya (Zalánt szül)
Bea elmeséli, hogy milyen nehéz volt ez neki, és mennyire féltette hetek óta Dinát és Zalánt. Nem tudtam. Nem baj, de nagyon szíven üt ez most, átérzem, mit élhetett át az elmúlt órákban. És meg is lepődöm, mert nem látszott, hogy ő is nehéz úton jár. Talán nem is látszhatott, hiszen lányát kísérte éppen egy másik nehézen.
Tovább
1671. nap: „Anya, ez nagyon fáj!!!” (Léna unokám születése)
A tekintetünk gyakran összekapcsolódott, láttam benne a fájdalmat és az elszántságot. Ölelgettem, szeretgettem. Képek villantak be a gyerekkorából, nehéz volt azt a tehetetlenséget elviselni, hogy nem tudom a fájdalmát ölbe ültetéssel és puszival eltüntetni. Csak mellette és vele lehettem.
Tovább
1670. nap: Zokog a lelkem (Frida, az unokám)
Frida a burokrepedést követő néhány órás vajúdás után életerősen, vastagon borítva magzatmázzal, erőteljes sírással érkezett meg. Minden értéke, testsúlya teljesen rendben volt. Azonban a papírforma szerint koraszülöttnek nyilvánították. Elvitték az anyukájától, inkubátorba került.
Tovább
1669. nap: Katica reppenése
Bár a dúla úgy fogalmazott, hogy én hangolódtam rá, de szerintem az ő varázslatának lényege pont az volt, hogy ő volt képes együtt érezni velem. Úgy éreztem, hogy nemcsak a lélegzetünk, a szívverésünk is egy volt. A hangjából és tekintetéből olyan nyugalom és béke áradt, ami biztonságot nyújtott számomra, amikor elesettnek éreztem magam.
Tovább
