igaz történetek szülésről, születésről

1671. nap: „Anya, ez nagyon fáj!!!” (Léna unokám születése)

Megjelent: 2015. máj. 3.

Forró, nyári nap volt. Vajúdott az elsőszülött lányom a második gyermekével. Hajnal óta voltak kontrakciói, de a délelőtti órákat még a családjával töltötte, tette a dolgát, úgy, mint máskor.

Léna a 37. hétig farral volt az anyukája pocakjában, és mivel így nem lehet otthon szülni, hát elmentünk G. Ágihoz, akinek segítségével két perc alatt átfordult. Örök hála érte!

Dina délben telefonált, vigye el a kisebbik húga Fridát, mert már zavarja, és menjünk mi is. Fél egykor ott voltunk. Ráhel elvitte Fridát, kicsivel később Éva is megérkezett.

Erősek voltak az összehúzódások, nem nagyon találta a helyét. Sétált, és amikor jött egy kontrakció, az asztal szélét markolva, néha ráhajolva várta, hogy elmúljon. Sétált, megállt, borogattuk… sétált, megállt, borogattuk…

Nagyon szép volt és erős. Figyeltem, néztem az én kicsi lányomat, és mélységes hálát éreztem, amiért ő az én gyermekem, és azért, mert velem szerette volna megélni a szülését.

Teltek az órák, az összehúzódások egyre sűrűbbek, hosszabbak lettek. Nagyon figyeltem őt, vigyáztam minden kontrakcióját, lestem a mozdulatait, mikor mire lenne szüksége. A tekintetünk gyakran összekapcsolódott, láttam benne a fájdalmat és az elszántságot. Ölelgettem, szeretgettem. Képek villantak be a gyerekkorából, nehéz volt azt a tehetetlenséget elviselni, hogy nem tudom a fájdalmát ölbe ültetéssel és puszival eltüntetni. Csak mellette és vele lehettem. Éva néha szívhangot hallgatott, néha fotózott, de leginkább úgy éreztem, ránk vigyáz.

Dina a kádba kívánkozott. A vajúdás mintha megtorpant volna. Beszélgettünk, kérdeztem, nyomasztja-e valami. Azt válaszolta, tudja, Frida jó helyen van, de aggódik, tudott-e aludni, hogy érzi magát, és most vajon mit csinál. Felhívtam Ráhelt telefonon, és a válaszokat elmondtam neki.

A megnyugvás azonnal látszott a tekintetén, nem sokkal később kijött a kádból, és a kontrakciók újra elárasztották. Láttuk a csíkról, nincs már sok hátra. Újra borogattuk. Kereste a neki való testhelyzetet, állva a térdére támaszkodva, négykézláb, ágyra dőlve – már semmi nem volt jó.

Magával ragadott újra az az érzés, amit a saját gyerekeim születésénél átéltem. Nincs tér és idő, nincs kint és bent, nincs semmi fontosabb annál, mint ami most történik bennünk, velünk.

Az eltűnő méhszáj, az átmeneti szakasz szemmel látható volt. Feküdni kívánt, takaró alatt a kánikula ellenére. Aludt is. Így telt el 20 perc.

anyaMajd Léna elindult kifelé. Nem volt könnyű az út sem neki, sem az anyukájának. Hosszú, testet-lelket igénybe vevő tolófájások árasztották el, iszonyú erővel nyomott, de a baba nehezen mozdult. Szülőszéken ült, a párja támasztotta, én előtte térdeltem.

Egyszer csak felemelte a fejét, a tekintete belém kapaszkodott, és azt mondta: „Anya, ez nagyon fáj!!!” A szívem belesajdult, átöleltem, és csak annyit tudtam kinyögni: „Tudom, Kincsem”.

Fél órával a kitolási szak kezdete után megrepedt a burok, szép, tiszta magzatvíz folyt.

Léna nagyon lassan jött, látszott, hogy nem lesz kicsi a fejecskéje, és ő maga sem az. Aggodalom mégsem volt bennem, éreztem, minden rendben lesz.

A lányomat egyre nagyobb erő szállta meg, kicsit sem látszott fáradtnak.

Végül, egy órás kitolás után megszületett egy gömbölyű fejű, gyönyörű, illatos, rózsaszín gyermek – Léna, az unokám.. A lányom nevetett, Tomi és én sírtunk, Éva őrangyalként volt mögöttünk – és fényképezett.

Azután Léna szopott, a lepény megszületett, és az újdonsült nővért is haza hozták. Együtt volt újra az immár négytagú család. Nehéz volt tőlük eljönni.

Büszke vagyok rájuk, és nagyon szeretem őket!

A. B.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.