Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1926. nap: Zádor, a kun vitéz

1926. nap: Zádor, a kun vitéz

Megjelent: 2016. jan. 13.

Második fiam érkezése után elfojthatatlanul törtek utat a szüléseim körülményei. Egyre inkább azt éreztem, mindkét esetben erőszak áldozatává váltam. Elvették tőlem az irányítás jogát és felelősségét.

Amikor harmadszor is babát vártam, már határozott elképzelésem volt az én ideális szülésemről, de nagyon messze jártam attól, hogy valóra váltsam az álmom. Rengeteget olvastam, tájékozódtam már a teherbeesés előtt, és kialakult bennem egy kép, amit sokszor elképzeltem, ha a szülésre gondoltam. Háborítatlan, beavatkozásoktól mentes szülést álmodtam meg.

Rájöttem, ez csak otthon lehetséges, de úgy éreztem, kevés vagyok ahhoz, hogy végigjárjam azt az utat, aminek az otthonszülés a végállomása… Féltem az ellenállástól, ráadásul azt gondoltam, ha megismétlődik a magasvérnyomás-betegség, jobb, ha megkímélem magam a csalódástól, hogy mégsem szülhetek otthon.

A terhesség első heteit csendes dilemmázással töltöttem, majd „józan” eszemre hallgatva bejelentkeztem az orvosomhoz.

Eltelt jó néhány hét, újra elmentem az orvosomhoz, majd a 18. heti genetikai vizsgálat következett, amit a kórházban végeztek. Ez volt az a pont, amikor nem tudtam tovább lent tartani a fájdalmat, megalázottságot, keserűséget és haragot. Megszületett a döntés: kilépünk a jól ismert folyómederből…

A várandósságom félidejénél tartottam, amikor megismerkedtünk a bábámmal. Nem volt kérdés, mit akarunk, a férjemmel egyetértésben fordultunk az otthonszülés felé. Minden más lett: információs hétre jártunk, úgy készültünk, mintha az első babánkat vártuk volna. Diétáztam, hogy megelőzzük a vérnyomás emelkedését. Az egészségügyi rendszer elveszített, csak a védőnővel találkoztam néha. Csak olyan vizsgálatra jelentkeztem be, amit fontosnak tartottam. Nyugalom vett körül. Boldog voltam, hogy nem kell árral szemben úsznom, szerencsém is volt, hogy a környezetemben élők elfogadták a döntésünket.

Lassan elérkeztünk az utolsó hetekhez, július 18-a volt a terminus.

Sokat gondolkodtam, mit jelent számomra ez a várandósság és szülés. Mi lehet a célja? Mit akar nekem megtanítani?

Nem tudom elhallgatni, hogy a bábámmal való kapcsolatot egy nagyon fájdalmas magánéleti válság nehezítette, ami miatt újra válaszút elé kerültem. Mégsem éreztem, hogy választanom kell, tudtam, nekem Edinára van szükségem, még akkor is, ha semmi garancia nincs arra, hogy velem lesz. Soha nem éreztem ennyire erősen azt, hogy nálam valami sokkal hatalmasabb kezébe kell adnom a sorsom alakulását. Tudtam, hogy Edi mindent megtesz, hogy kísérjen engem, a többi nem rajtunk múlt.

Úgy éreztem, ez az egyik fontos dolog, amit meg kell tanulnom: néha át kell adni a gyeplőt, néha rá kell bíznunk magunkat másra. Néha tudni kell bevárni a sorsunkat.

A másik pedig az elengedés képessége. Úgy éreztem, mindkét szülésemet a ragaszkodásom akadályozta. Mégsem tudtam, hogyan engedhetném el a kisbabámat, hogy spontán szülessen, akkor, amikor szeretne, lehetővé téve ezzel a háborítatlan születést.

Július 18-a a terminus napja, és az a nap, amikor a kilencéves fiam először utazik el a Balatonhoz egy focitáborba. A tábor egy hétig tart, szülők, nagyszülők nélkül.

A reggeli indulás életem legnehezebb pillanatait hozza, a fiam úgy néz le ránk az induló busz ablakából, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni az arcunkat. Hazaérve zokogni kezdek, majd takarítok. Anyósom velünk van, segít.

Délutánra teljesen kimerülünk a hőségtől és a házimunkától, teszek egy kósza megjegyzést, hogy ha ma kellene szülnöm, képtelen lennék rá. De szerencsére a babáim nem szoktak időben érkezni, mindenki későbbre várja a kis királyfit.

Estefelé csend van a lakásban, a középső fiam hamar elalszik, a férjem bátorkodott focimeccsre menni, anyósom is elbújt a vendégszobába. Kilenc óra előtt én is lefekszem, persze sírok. Sokat. Aztán megnyugszom, minden rendben lesz a nagyfiammal, ez az élet rendje.

Már épp elaludnék, amikor valami folyni kezd a lábaimnál. Magzatvíz? Lehetetlen! Nekem nem szokott elfolyni a magzatvizem! Felkelek, alig tudok kibukdácsolni a fürdőig, folyamatosan folyik a víz. Be kell látnom, hogy ez magzatvíz. Szülni fogok. Félek.

Miután rendbe tettem magam, felhívom Edit. Nincs válasz.

Újra fürdőszoba, tisztulok.

Edi pár perc múlva hív, elmondom, mi a helyzet. Megbeszéljük, hogy telefonálok, ha változás van. Persze én tudom, hogy változás van/lesz. Nem tévedek, a férjem fél tíz felé ér haza, ekkor már érzem a derekamat, hasamat. Közben újra vécé, tusolás.

Kezdetben csevegünk a nappaliban a férjemmel, anyósom visszavonult. Aztán erősödnek a fájások, próbáljuk mérni, de nem igazán sikerül.

Fél tizenegy körül hívom Edit, tájékoztatom. Megbeszéljük, hogy hamarosan indul. Magamban úgy saccolom, fél tizenkettőre itt lesz.

Ekkor már nehéz. A nappaliban vagyunk, a szőnyeget feltekerjük, és a szoba közepén táncolunk körbe egymás kezét fogva. Fájáskor megállunk, majd sétálunk tovább. Az idő telik, a fájdalom erősödik, egy idő után már csak a telefonomat nézem, hogy mikor csörren meg végre. Kétségtelen, már csak Edit várom.

Az utolsó negyedóra nagyon nehéz. Háromnegyed tizenkettőkor hív, itt van a ház előtt. A férjem szalad elé, hogy segítsen neki, hamarosan hallom őket, jönnek fel a lépcsőn.

Ekkor már a kanapéra rogyva hagyom, hogy a fájdalom beborítson, jajgatni kezdek. Az első tolófájás.

Elvesztem. Utolért az a hatalmas valami, aminek jobb, ha engedelmeskedem. A külvilág tompa, de vannak szavak, mondatok, érintések, amik örökre megmaradnak. Hallom Edi megnyugtató hangját, hallom, ahogy meleg vizet kér valakitől, érzem az érintését, ahogy tart, miközben puhán, gyengéden simogat, enyhítve a nyomást, a fájdalmat.

Megkérdezem, hol tartunk, a válasz nem tetszik: szilványi látszik a fejéből. Kevésnek érzem, de tudom, jó ez így, már nem sok van hátra.

Aztán hallgatózás jön újra, de a szívhang lassabb, mint az előbb. Edi megkérdezi, oldalra tudok-e fordulni. Nem. Nem tudok.

Még jobb lenne, mondja, ha a kanapé elé guggolnék, jobb lenne már idekint a kisbabának. Érdekes módon ezt sokkal jobban megértem, feltápászkodok, és a felsőtestemmel a kanapéra borulva térdepelek. Még két tolófájás, de rengeteg nyomás kell, hogy kibújjon.

Nincs gátmetszés. Sokkal nehezebben jön ki, de mégis jobb így, még azt is érzem, ahogy fordul a feje. Aztán jön a megkönnyebbülés, éjfél után tíz perccel megérkezik Zádi, a kun vitéz.

Csönd van, Edi dolgozik, én közben lefekszem, majd megkapom a picit. Nem tudom, miért, de azt várom, hogy sírjon. Sír.

Ekkor érkezik Ági, aki kétségbe van esve, hogy elkésett. Pedig nem. Épp jókor jön, segít rendet tenni, rendbe tenni. A férjem életében először köldökzsinórt vág, majd megszülöm a lepényt.

Pár perc múlva nyoma sincs a szülésnek, bebújok az ágyba a kicsimmel és a középsőmmel, aki a végső hajrában felbukkant. Hajnalig csak nézzük a kistestvért, nem tudunk elaludni.

Teljesült az álmom.

S. E.

Zali > > >
Zéti > > >