1547. nap: A Mi történetünk… (Benedek)
Amikor megismerkedtem a párommal, még tanultam, ő Németországban dolgozott, de miattam minden pénteken hazajött, és vasárnap hajnalban indult vissza dolgozni. Telt-múlt az idő, én leállamvizsgáztam, ő feladta a külföldi munkáját, itthon keresett megfelelő bevételi forrást. Eldöntöttük, összeköltözünk, és nem sokkal később megjelent a két csík a tesztemen. Ekkor alig múltam 23 éves. Szüleim szerették volna, ha gyerek előtt karriert építenék, megalapoznánk az életünket, de ez elmaradt, amit soha, egyszer sem bántam meg.
A várandósságom zavartalan volt a 30. hétig, a tudatlanok teljes nyugalmával olvastam a babás-mamás, terhesség hétről-hétre rovatokat, igazából a szülésről nem is gondolkodtam, nem fogalmazódott meg semmi igényem ezzel kapcsolatban, talán még a császárra is készültem, hogy ne fájjon annyira! Mennyire buta voltam, na, ha elölről kezdhetném, ezt biztosan másképp csinálnám, sokkal tudatosabb lennék, mindenképpen a lelkemet, a pszichémet a természetes szülésre készíteném fel.
Szóval, a 30. héten a fodrásznál ültem, és valamilyen iszonyatos fájdalom vette kezdetét a derekamban, ami a hasam aljába sugárzott. Nagyon megijedtem, mentünk is egyből a kórházba.
Fenyegető vetélés, tüdőérlelő, infúzió, gyógyszerek. Sikerült elállítani a fájást, a kisbabám is jól volt. Csináltak ultrahangot, amelyben megállapították, hogy a hasüregében egy cisztikus képlet ábrázolódik, de nem tudnak ezzel kapcsolatban semmit mondani, fel is szívódhat, vagy nem, majd ha megszületik, akkor kell akcióba lépni, hogy kell-e ezzel valamit kezdeni. Persze a várandósságom további része félelemben telt, hogy valami gond is lehet az én drága kisfiammal.
A 39. héten, anyák napján lefekvéshez készülődtünk, már majdnem elaludtam, egyszer csak arra eszméltem, hogy elfolyik a magzatvíz. Telefon a választott szülésznőnek, és persze azonnal bent voltunk a kórházban. Az orvosomat nem értesítették, csak reggel jött be a szokásos műszakjába.
Fájások nem jelentkeztek, beöntés kipipálva, szülőszoba elfoglalva, egyujjnyi a tágulás, szülésznő aggodalmaskodik, hogy ez rossz ómen, sokáig fog tartani. Engem bedarál a kórházi közeg, végrehajtom az utasításokat, izgatott vagyok nagyon, hogy hamarosan találkozunk a kisbabámmal.
Szüleim is elindulnak, mert 250 km-re laknak tőlünk. Természetesen oxitocin bekötve, fájások jönnek, jó erősek, de a CTG alig mutatja őket. Újabb oxitocinadag, hogy jobban fájjon. Apuka ott van mellettem, de szegény nem nagyon tud mit csinálni, hanyatt fekszem, simogatja a fejem. De olyan nagyon jó volt, hogy mellettem volt! Ekkor kerültünk igazán közel egymáshoz.
Én már nagyon fájok, nem érzek szünetet a fájások között, kétszer hányok közben, amire nagyon megörül a szülésznő, hogy haladunk, de viselhetném jobban a fájásokat, mert ez a gép szerint nem fáj annyira, én mondom, hogy de már alig bírom ki, mondják, hogy azért, mert gyenge vagyok, nem bírom a fájdalmat. Senki nem biztatott, nem bátorított, hogy jó, amit csinálok, meg tudom csinálni.
Ott fekszem halálközeli állapotban, tudatlanul, kiszolgáltatottan, és még lehurrognak, hogy nem bírom a fájdalmat. Közben megvizsgálnak, már fél tíz lehet reggel, tök jól kitágultam (mégiscsak fájt?), csak nagyon fent van a baba, a szívhang sem jó (oxitocin?), azonnal császár. Hát nagyon jó, tíz óra szenvedés után mehetünk a műtőbe…
10.01-kor kiemelték a gyönyörű kisfiamat, megpusziltam, elvitték, nem lehettem vele, egyébként a tudatlanságomból kifolyólag meg sem fordult a fejemben, hogy lehetne másképp, csak az érzés volt borzalmas, hogy nagyon hiányzik, és én vele szeretnék lenni, hiszen még a bőrét sem érinthettem, az illatát sem érezhettem… kegyetlen volt…
A gyerekorvos azt mondta, jónak látja az állapotát, várjunk, hogy kell-e beavatkozás. Sajnos kellett. Hatalmasra duzzadt a pocakja, hányta vissza a magzatszurkot. Vizsgálták, én csak egyszer láthattam. Másnap hívtak a PIC-ről, hogy menjek aláírni, mert azonnal műteni kell.
Sokk, hidegzuhany, pánik, aggódás, rettegés, minden. Megműtötték, egy tojásnyi ciszta zárta el a vékonybelét. Amíg élek, hálás leszek a műtétet végző orvosnak, teamnek, hogy megmentették a gyerekem életét.
Minden rendben volt, kellett egy kis lélegeztetőgép még utána, de ezen kívül semmi komplikáció nem volt. Rohamléptékekkel haladt a gyógyulással. Kéthetes korában hazaengedték. Senkinek nem kívánom azokat az órákat, amikor a férjemmel ott álltunk a műtő bejáratánál, és vártunk, hogy mi lesz.
Hazamentünk, a szoptatás persze nem sikerült, soha nem hallottam igény szerinti szoptatásról, cumizavarról… mindegy. Ennek így kellett történnie, hogy a második gyermekünknél máshogy legyen. Most már ötéves, nagycsoportos, rendkívül okos kisfiú, és a párommal együtt nagyon-nagyon büszkék vagyunk rá!
Benedek, Te áldott gyermek, köszönjük, hogy vagy nekünk!!!
P. O.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 419. nap: Kértem még fél órát (Marci születése)
- 906. nap: Sima ügy, csak közben család lettünk (Tódor születése)
- 1691. nap: Az „óvodás” (Szergej születése)
- 853. nap: Tapasztalt szülés (Zsolti)
- 1374. nap: Álmodtam egy nagyot… és valóra vált! (Matyi születése)
