igaz történetek szülésről, születésről

1911. nap: Az anya döntése, akarata nem felülírható

1911. nap: Az anya döntése, akarata nem felülírható

Azt mondják, minden szülés más. Ez valószínűleg így van, és nemcsak a nők tapasztalatára igaz, hanem a férfiakra is. L. születésénél azt tanultam meg, hogy a várandósság kilenc hónapja talán azért is ilyen hosszú idő, hogy az apáknak is legyen idejük megérni és felkészülni. Z. születésénél pedig az volt a legfontosabb tapasztalatom, hogy mit jelent ott lenni az anya mellett, mi is az apa szerepe ebben a helyzetben. És ennek a tapasztalatnak a megszerzésében komoly szerepe volt, hogy Z. dúlával született.

Azt gondolom, hogy a szülést illetően az anya döntése, akarata nem felülírható. Az apának támogatnia, segítenie kell a döntések meghozatalát, az akarások irányának megértését. A saját akarata, véleménye fontos és artikulálható, de ebben az esetben másodlagos. Így hát, amikor Á. elmondta, hogy komolyan felvetődött benne az otthonszülés, végigfutott bennem a borzongás, de tudtam, hogy én ugyan ódzkodom ettől a gondolattól, ez most nem az a helyzet, amikor tiltakozhatnék.

Z. azután végül kórházban született meg, de a szülés előtti három hét útkeresése fontos tapasztalat volt. Az első lépés az volt, hogy Á. rájött, nem akar abban a kórházban és annál a szülésnőnél szülni, ahol L. született. Azután futottunk egy kört otthonszülés-ügyben, de nem találtunk egymásra a felkeresett bábával. A teljes bizonytalanság napjaiban (két szék közöt…) aztán Á. újságolta, hogy egy barátnője tanácsára beszélt egy dúlával telefonon, és ez a beszélgetés végre olyan volt, odafigyelős, segítő, amire ő vágyott. Így került E. a képbe.

Amikor aztán találkoztunk és együtt beszélgettünk E-vel, majd kisakkoztuk, hogy miként lehetne egy másik kórházba átkerülni (fogadott orvos és szülésznő nélkül, úgy, hogy rajtunk kívül a dúla is ott lehessen), megnyugodtam. Á-ban kezdettől fogva bíztam, ahogy magamban is, hogy érezni fogom, hogyan tudom a saját érzéseinek, szándékainak megértését segíteni, de jó volt, hogy E. személyében még egy „hang”, még egy vélemény (és ráadásul erős tapasztalaton alapuló vélemény) is segíti a szülésre való felkészülést. Ez nemcsak a vajúdás idején volt fontos, hanem már korábban is, amikor az egyik este úgy mentünk be a kórházba, otthonról Á-val, hogy most akkor szülünk. Aztán ott jött a hideg zuhany, hogy hazaküldenek, mert ez még nem a vajúdás.

E. ekkorra ért oda, és bár elsőre azt gondoltuk, jobb lenne kettesben feldolgozni mindezt, hogy miért is érezte Á., éreztük úgy, hogy Z. indulásra kész, végül úgy lett jó, hogy E. is velünk tartott, haza hozzánk (L. akkor már harmadik napja Á. szüleinél nyaralt), és hármasban olyan esténk lett végül, amilyet ketten nem tudtunk volna. Gyertyafény, borozás, zene, beszélgetés. Aztán másnap délelőtt ugyanez bor és gyertya nélkül a napfényes nappaliban.

Majd E. elment haza, mi pedig csellengtünk a városban, és kezdett megérni a tudás, hogy tényleg mindennek és mindenkinek megvan a maga ideje, és azt valóban, félreismerhetetlenül meg fogjuk érezni. Mert azt eddig nem mondtam, pedig ebben gondoltam a magam nagy feladatát, hogy Á., L. születésének tapasztalatából, hogy utólag kiderült, akkor siettették a kitolást, nem volt teljesen biztos benne, hogy pontosan érezni fogja, mikor kezdődik… És az én dolgom az is lenne, hogy nyugtassam, ha bizonytalan, és segítsek felismerni a pillanatot.

Ami aztán a következő éjjel el is érkezett. Á. kettőkor ébresztett, hogy fájásai vannak. Félálomban, talán kicsit durcásan valami olyasmit mondhattam, hogy nem eszik azt olyan forrón – ami méretes tulokság volt, és egy időre le is állította a fájásokat. De csak egy időre, és ekkor már sejteni, tudni lehetett, hogy elindult a vajúdás, kinyílt egy kapu, és most már nem fog bezáródni. Kivártuk még a hajnalt, akkor hívtuk E-t, aki reggel hétre érkezett hozzánk.

A dúlás szülés története tulajdonképpen innen kezdődött. Az előzmények azonban (így utólag is végiggondolva) legalább annyira fontosak voltak, mert előkészítették azt az elkövetkező pár órát, ami elemi élménnyé és tapasztalattá tette nekem is Z. születését.

Forró nyári nap volt, de ebből mi csak a szikrázó fényeket éreztük a nappali kellemes hűvösében. A lakás fényárban, Á. a legjobb vajúdópozíciót keresi, E. segít neki, én szendvicseket készítek. Aztán odamegyek hozzájuk én is, és hamar kiderül, hogy mi a legjobb leosztás: Á. a térdein guggolva vajúdik, én hátul masszírozom a keresztcsontját, E. pedig legyezi, masszírozza, vagy épp fotókat készít.

Összehangolt és harmonikus hármas alakul ki, az egésznek megvan a ritmusa, minden teljesen természetesen és organikusan történik. Nem kérdés, hogy meddig tart, senki nem nézi az órát, hogy ezek most tíz-, öt- vagy háromperces fájások. Mindegy. Hiszen érezzük, hogy minden rendben van, és a dolgok a saját, magától értetődő tempójukban történnek.

A fájások közötti időben lehet beszélgetni, szuszogni, teázni. Néhányszor el is szundítunk. Ki mondta, hogy a vajúdás a feszült figyelemről, a stopperóráról, a jaj-milyen-és-meddig-tart-ez-a-fájás-hangulatról szól? Béke van, nyugalom, a nap süt, a zene szól, Z. készülődik. Elementáris tapasztalat.

Az a legszebb benne, hogy az odafigyelés, a ráhangolódás erejét, élményét igazolja vissza. Így utólag érthető lesz, hogy a másfél nappal korábbi téves riasztás egyrészt tényleg korai volt, másrészt az idegen környezet, a kórház sterilitása, a vizsgálat procedúrája valóban leállíthatta, de legalábbis lelassíthatta a vajúdás előkészületeit. Hiszen most az derül ki, hogy így hárman, együtt kellünk, hogy meglegyen az egyensúly. Nem elég, ha én vagyok ott Á. mellett, de nem elég az anya és a dúla kettőse sem.

Hajnalban az ügyetlen beszólásom miatt egy időre leállt a vajúdás. Reggel, amikor E. és a férje megérkezett, szintén újrarendeződött az erőtér, és kellett egy kis idő, hogy meglegyen a ritmus. Kellett E. figyelme és tudása, hogy megerősítsen minket: ez az. Ahogy az is kellett, hogy én abbahagyjam a konyhai szöszögést, elkészüljek a szendvicsekkel, és odamenjek a lányokhoz.

Amikor ez megvolt, amikor összeállt a hármasunk közös figyelme, akkor indult el igazán és megállíthatatlanul a dolog. És ekkor tényleg nem volt érdekes, hogy mennyi az idő, és meddig tart, mert jó volt benne lenni a helyzetben, és éreztük, tudtuk, hogy mindennek megvan a maga ideje. Nem az órán és nem a mi akaratunkon múlik.

Ebédet rendeltünk, mert benne volt a pakliban, hogy akár egész nap itt leszünk, és hosszú lesz ez a békés vajúdásélmény. De mintha megint csak figyelmeztetésképp történne, hogy ne akarjuk mi megszabni, előre megmondani, mikor minek kell történnie, az ebéd érkezésével egy időben erősebbek és gyakoribbak lettek a fájások.

Á. az asztalnak támaszkodva fogyasztott el egy szelet rántott húst, de közben már azon ment a szó, hogy el kell döntenünk, otthon szülessen-e Z., vagy a kórházban. Visszagondolva látszik, nem volt igazi érv, kimenni ebből a helyzetből, elhagyni a nappali harmonikus hármasát, de a mi van ha-félelmek mégis a kórház mellett szóltak.

Gyors telefon, és papám jött értünk kocsival. Felkaptuk az előre elkészített holmikat, gyorsan átszereltük magunkat a kocsiba (gyerekülés ki, pokróc és törülköző be, hogy Á-nak legyen helye, és ha menet közben születne Z., akkor mégis legyen mibe takarni majd), és átzúztunk a városon.

Csütörtök dél, szerencsére alig volt forgalom. Feszült húsz perc volt, de igazi félelem egyikünkben sem volt. Mert itt is éreztük, hogy minden rendben van, úton vagyunk.

Aztán a kórház. Gyors vizsgálat, egy szükségtelen burokrepesztés, ki tudja, tán csak az erődemonstráció miatt, hogy lássuk, mégis van emberi akarat, ami szabályozni akarja a dolgok természetes rendjét. Hideg zuhany, dühítő, de közben ez sem rontja el teljesen az érzést: minek a pattogás, ha mi tudjuk, hogy minden oké.

Bő fél óra a szülőszobában, szerencsére jobbára szülésznő és orvos nélkül, és Z. három tolásra kibújik. Á. közben megjárja a szülőágy tetejét is, belénk kapaszkodva, állva tolja ki Z-t. Ez a kép lehet a koronája ennek a szüléstörténetnek: kórházban, szülőágyon, de kórházi személyzet nélkül, olyan pozícióban bújt ki Z. buksija, amitől az orvosok infarktust kaptak volna. De ez legyen az orvosok dolga. Más meg szült és megszületett ebben a helyzetben.

V. B.

Véletlenül kiválasztott mesék.