igaz történetek szülésről, születésről

1837. nap: Megcsonkítottnak érzem magam (Sára)

1837. nap: Megcsonkítottnak érzem magam (Sára)

Mióta megkaptuk a leveled, gondolkozom, mit írhatnék. De annyira személyes és még mindig úgy fáj, hogy határidőre ez nem valószínű, hogy összejön. Pedig tartozom vele, elsősorban magamnak, aztán a gyerekeimnek, és úgy gondolom, neked is fontos, sok más történet mellett is. Mindegyik történet fontos.

Megcsonkítottnak érzem magam, most is, mint tizenkét éve. Ez nem múlt el, bár persze nagyon sokat enyhült. És haragszom magamra, mert aktívan részt vettem ebben, bizony, az egész az én (hallgatólagos és szenvedőleges) beleegyezésemmel történt. Ez a harag még itt dolgozik bennem, magam is meglepődtem, milyen erővel.

Négy gyerekem van, a két nagy császármetszéssel, a két kicsi spontán, „rendes” úton született. A császármetszések közül az első a felmerülő vészhelyzet miatt történt, a második pedig úgynevezett tervezett császármetszés volt. Harmadik gyermekem kórházban, a negyedik otthon született.

Első babámmal a várandósság során minden rendben volt, jó volt, szép volt. Aztán a 38. heti ultrahangon túl kevés magzatvizet mért az orvos, és kórházba utaltak, magzatvízfolyás gyanújával. (Erre semmi egyéb jel nem mutatott.) Már másnap, a következő ultrahanglelet normális állapotot mutatott, ellenben engem bent tartottak.

A kezelőorvosom szabadságon volt, helyettese pedig közölte velem, egy ilyen diagnózissal én nem mozdulhatok a kórházból, bár szerinte a szülés nem nagy ügy, bárki megszülhet „akár egy konyhaasztalon”, csak én nem. A kérdésünkre, mi a feltételezett veszély, mi is van tulajdonképpen, nem adott választ. Mindezt homályosan, konkrétumok, diagnózis nélkül. Érzékeltette, hogy a gyermekem csak intenzív kórházi ellátás mellett maradhat életben.

Huszonkét éves voltam, úgy látszik, éretlen voltam arra, hogy keményen, a fennálló közmegegyezés és kórházi mindennapos gyakorlat ellenében érvényesíteni tudjam alapvető emberi jogom az engem érintő információhoz. Mint az ezután következő napokban, hetekben kiderült, még az emberi méltóságom sem tudtam megőrizni, megvédeni. Kétségbeestem, megzavarodtam, csapdába kerültem.

Mindez tizenkét éve történt. Ma is fáj.

A kórházban minden délelőtt volt kötelező, össznépi vizsgálat. A folyosón két sort lehetett látni: az abortuszra váró nők sorát, kezükben papírral. Ők fel voltak öltözve. A másik sor a kismamáké volt, csak hálóingben, bugyi és köpeny nélkül szigorúan, hogy a procedúra gyorsabb legyen. Álltunk, mint a bárcás kurvák hát minden nap, várva a napi megerőszakolásra. Mert meg kellett várni az osztályos orvost, a helyettes izét és a főbácsit, persze. Sosem siettek.

Aztán a vizsgálóhelyiségben, amely viszonylag tágasabb szoba volt, megvizsgált egy, kettő, legrosszabb esetben három közülük. Nyitott ablak mellett nem egyszer. (Ez a hármas turkálás már a bent töltött három hetem vége felé volt, akkor már egy hete voltam túl a terminuson. Renitens dolog.)

A vizsgálat után mindig, kivétel nélkül, erősen véreztem, erős fájdalmaim voltak. A többieknek is. Durvák voltak és feltételezem, hogy erőszakkal feszítgették a méhszájam. Sokan megszültek másnapra ilyen vizsgálat után. Én nem.

A kiírt vizsgálatokra, amelyek a helyzetet tisztázni lettek volna hivatottak, összevissza, minden rendszer nélkül került sor, sokszor több órás folyosói várakozás után. Szék nem volt elég. Egyszer elájultam és hánytam egy CTG-re várva, reggel. Éhgyomorra, két óra várakozás után. Nagy kánikula volt. Nagyon lebarmoltak. Ilyet csinálni! De lett szék. Csak nekem, a többiek állhattak tovább.

Voltak még dolgok. Simogatós doktor bácsi… Undorodtam, de pontosan tudtam, ennek az állatnak nem verhetek a kezére. Holnap vizsgálhat ő, és a durvaság fokozható. Nem részletezem tovább. Voltak még dolgok.

El akartam menni. A családom szerint már megint egy helyzet, amiben képtelen voltam megfelelően viselkedni, elfogadni a játékszabályokat. (Persze a kutya nem törődött azzal, voltaképpen mi is történik velem valójában.)

A helyettes doki zsarolt a gyerekemmel, aki betegen fog születni – de esetleg mégsem… és közben kikerült minden valós tájékoztatást. A párom meghallgatott, de őt is fogták a konvenciók, tehetetlen volt.

Ebben a helyzetben elveszítettem a kapaszkodóimat, önmagam. Meg akartam szökni, hálóingben. A ruháimat anyámék elvitték. Nem volt ruhám. A portástól visszariadtam. Naphosszat bolyongtam a kórház parkjában, a hegyoldalban. Akkor, deus ex machina, megjött az orvosom a szabadságról, és hazaengedett, látva, hogy őrült vagyok. „Hospitalizáció” – mondta.

Elmentünk reggel, délután visszamentünk, mert elment a nyákdugó, elég látványosan. Azóta se láttam ilyet a többi gyerekemnél. Szóval visszamentünk, mert szülni, ugye, kórházban kell. Mondták, hogy ez nem szülés, nincsenek erős fájások, majd ha nagyon fáj, akkor menjek.

Egy napig voltak ezek a gyenge fájások, aztán mentünk be a szülőszobába, mert szépen kinyílt azért tőlük a méhszáj. Boldog voltam. Az orvos mondta, hogy nem kell mosolyogni, ha fáj. Nem értettem. Nem fájt.

Ekkor a doki közölte, hogy a baba két órán belül meglesz, és burkot fog repeszteni. Mivel átmenetileg lelkileg megerősödtem, ezt nem akartam engedni. De végül addig-addig erőszakoskodott (muszáj!), hogy engedtem. Meg is lepődött a doki, mert a repesztés sokadik alkalomra sikerült csak, „a burok elhúzódik!”. Félt a kis csillagom, gondolom, mint én.

Attól fogva erősen véreztem, végig a szülés során, és nagy fájdalmaim voltak. A méhtevékenységem pedig rendezetlenné vált. Akkor kaptam oxitocint. Attól még jobban fájt és teljesen összevissza jöttek a görbék a monitoron. Mert persze hanyatt kellett feküdjek, szívhangmonitorral a hasamon, ami nem mozdulhatott el. Az ajtó nyitva volt, a kismamák és apukák, akik CTG-re jöttek, simán beláttak, meg mindenki, aki ott ment el. Időnként vadidegenek jöttek és megvizsgáltak.

Aztán adtak gerincérzéstelenítést. Ami a fél oldalamat elérzéstelenítette. És vizsgáltak, valamit csináltak a lányom fejével (fordították?), tágították a méhszájat és üvöltöttem.

És üvöltöttek velem, hogy hogy viselkedem. Miért remegek, és miért vannak rajtam vörös kiütések. (A bekötött fiziológiás sóoldattól voltak, gondolom. Teljesen szétment a vénám is.) Enni, inni nem kaphattam. Tizennyolc órát vajúdtam, kétperces fájásokkal, és nem kaphattam inni! Kálmánra is rákiabáltam, hogy adjon inni. Közölték, állat módra viselkedem.

Végül, utolsó felvonásként megpróbálták belőlem kinyomni a gyerekem, miután másnap reggel a prof is megérkezett, és megvizsgált az összes többi után. Sokan voltak. Aztán ketten fogták a lábam, ketten a karjaim húzták, Kálmánra az a nemes feladat várt, hogy a hátam támassza, az orvos pedig megpróbálta kinyomni teljes súlyával a hasamból a kislányomat. Meg persze üvöltöttek, hogy nyomjak. És itt a másik nagyon személyes, bűntudattal telt pont a történetben: éreztem, ahogy elrugaszkodik a gyerek. És nem engedtem.

Aztán mindenki elment. És ketten maradtunk a szobában. Néztük a monitort. Álltam, ütemesen, pulzálva folyt belőlem a vér. Akkor már állhattam, a doktor szerint „már mindegy” volt. Nyilván előkészültek a császárra. Alattam nőtt a tócsa. Még a kellemetlen, durván végzett procedúrák a műtét előtt (pár hónapig fájt a pisilés a katéterezés után).

És a gyereknek egyszer csak nem volt szívhangja. Akkor kapkodás. Műtét. Meg se mutatták, azonnal elvitték. Teljesen egészséges volt.

Engem betoltak a vajúdóba. Ott is szabálytalanul viselkedtem: kértem, aztán ordítottam, adják ide a gyerekemet. Közölték, hogy semmit sem tehetek, mert úgy elérzéstelenítettek, hogy még a lábam ujját sem tudom megmozdítani. Persze kipróbáltam. Mozgott. Akkor felültem és elindultam. Visszaraktak. Gyenge voltam, kivérezve, nem volt nehéz dolguk. A véres-szaros lepedőt nem vették le pár napig.

Egy tanulós nővérke viszont megszánt, és titokban odahozta pár percre a kislányomat. Sára megvárt: nem aludt el, nem sírt (mintha tudta volna, hogy nem buktathat le), csak nézett. Ezért hálás vagyok. Ezt megkaptuk.

H. É.

(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.