Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 699. nap: Fényes napsugár, aggodalomra semmi ok! (Mariann)

699. nap: Fényes napsugár, aggodalomra semmi ok! (Mariann)

Megjelent: 2012. szept. 3.

Eljött az idő, hogy meglássalak! Hajnalban magzatvízfolyás. Tíz nappal a vártnál előbb. (Apa már Ladával vitt szülőszobára.)

Újra megláttuk májusban a napot felkelni a kórházban. Front volt, itt telt ház! Észrevettem, hogy fölöslegesek vagyunk. Nincs fogadott orvos, de még szabad ágy se. Mi lesz ebből, ha lenne orvosunk, már foglalkozna velünk valaki. (Ilyen butákat gondoltam.) Mondták Apának, hogy ma meglesz! Mivel egyik orvos tudta, hogy magzatvíz csordogál, leültetett. „Ne húzzon itt maga után csíkot!” (Mintha mi, nők nem lennénk szokva az ilyen holmiféle folydogálás kezelési módjával.) Pedig járkálni szerettem volna, hátha folytatódik a vajúdás, mielőtt kifáradok. Ott elmélkedtem magamban bánatosan.

Egyszer csak jött egy idős orvos. Kérdezte, mi van? Hát mondom! Gondolom, hogy megszánt, amiért ott ülök, aztán semmi. Megvizsgált. Jól megforgatta a kezét odabenn. Húúú. Elkezdett szaggatni a hasam alja, a derekam. Sétáltam, amíg bírtam. Úgy éreztem, ez a jó nekünk. Senki nem bántott, túl nagy volt a pezsgés már. Hirtelen mégis ‒ egy szemfüles ápoló vagy szülésznő kérdezi, mi a helyzet? Mondom, hogy talán lassan le kell feküdnöm. „Majd, ha lesz üres ágy!” „Rendben.” ‒ de hogy ennyit jelentsen: nincs fogadva doki!? Ez már sok, gondoltam. Azért biztonságban éreztem magam. Nem éreztem lelkiismeret-furdalást, amiért nem kértem magamnak megkülönböztetett bánásmódot.

Hamarosan mégis lett üres ágy. (Eddig még nem tudtam, hogy talán jobb lett volna ágy nélkül, békében egy sarokban.) A derekam viszont szaggatott hanyatt fekve ez alkalommal. Mást nem volt szabad, csak hanyatt feküdni.

Apa bejöhetett. Csodálkozott, hogy miért jöhet be mégis egy órán belül. Későbbre ígérték. Én kértem, hadd jöhessen be. A végére legalább illett, hogy beengedjék. Mert már úgy éreztem, hogy nem lehet sok hátra, annyira oda volt a derekam.

Nem láttam már, csak annyit hallottam Apától: az ismerős fiatal doki van hozzánk beosztva. Örültem neki. Kilencre már megszülettél. Ügyesen kibújtál. Csak 3400 g lettél. Elég is ‒ majd idekinn megnősz! Ilyen pici babám még nem volt, de örültem Neked. Téged vártalak, pedig nem látták, fiú bujkál-e benn vagy kislány. De éreztem, hogy így lesz.

Apa megszólalt, amikor a kezében tartott: „Szegény Vid Viktor, egyedül maradt.” (Persze, mert Apa egy fiútestvérrel kilenc lány bátyjaként növekedett fel.) De micsoda fölösleges aggodalom, azóta van hat öcséd egymás után, ugye!?

Életvidám kis csecsemő voltál. Megvidámítottál mindannyiunkat!

A végén arra a gondolatra jutottam: jobb is, hogy velem senki nem törődött. Legalább senki nem is avatkozott a dolgunkba. S hálás voltam a gondviselésért odafentről! Szégyelltem is magam minden aggódó gondolatért.

W. E.

Elza Mara >>>
Vid Viktor >>>
Vídár >>>
Endre >>>
Oszkár >>>
Rudolf >>>
Harald >>>
Gilbert >>>
Margaret >>>
Henrik > > >