igaz történetek szülésről, születésről

1038. nap: Hiszem, amit érzek, érzem, amit átélek (Bálint születése)

Megjelent: 2013. aug. 8.

Egyetemre járok, tanulok, élvezem az életet, anyaként is. Nem szeretném, hogy öt évnél több legyen a testvérek közt. A baba mégsem jelentkezik egyből, meg is ijedek. Pedig olyan jól kiszámoltam, júliusban születne, a vizsgák után, a következő tavasszal pedig már tudnék menni gyakorlatra, meg tudnám írni a szakdolgozatomat. Számolgatom a napokat, hogy mikor kellene, melyik lenne a tuti befutó, főleg, ha ismét fiút szeretnék.

Pár hét múlva nem jön meg a vérzésem. Várok még tíz napot, és egyik hajnalban, amikor még mindenki alszik, megcsinálom a tesztet. Pozitív. Az örömtől és izgatottságtól aludni sem bírok már. Elképzelem a kis lurkót, tervezem a babaágy helyét. Pár nap múlva orvoshoz is elmegyek. A hivatalos teszt eredményét karácsonyra kapja a párom. Nézegeti, nézegeti, mire rájön, hogy mi is az. Holott terveztük, mégsem örül neki úgy, mint én.

Telnek a hónapok, vizsgázom, tanulok, órákra járok. A vizsgaidőszak végén megkönnyebbülten sóhajtok fel: marad még egy hónap pihenni, készülődni. Azért két héttel a kiírt időpont előtt még elviszem az ötévest nyaralni. Ahogy ülök a sátorban esténként, mosolyogva gondolok arra, hogy talán nem is Pesten fog megszületni a második fiam. Pár hete tudom a hírt, hogy ő is fiú lesz, bár végig erősen éreztem, hogy most sem fogok lányt szülni.

A baba azonban kivárja szépen a nyaralás végét, sőt megvárja azt is, míg anyukám hazaérkezik a megérdemelt pihenéséből. Túl a kiírt időponton, választott orvos nélkül, elég későn fektetnek csak be a kórházba, és valószínűleg ennek is köszönhetem, hogy nem indítják meg a szülést. Nemzeti ünnepünk közeledik, hosszú hétvége, szerencsére senki sem akar velem foglalkozni. A főorvos azt mondja, hogy huszadika után megindítják a szülést. Hétvégén mindkét napon hazajövök.

Vasárnap délután érzem az első fájásokat, majd elmegy a nyákdugó is. Este hétre megyünk vissza a kórházba, de otthon senkinek sem szólok, hogy ma szülni fogok. Mikor beérek, az épp ügyeletes orvos megvizsgál, de semmit sem vesz észre. A fájások jönnek ritmikusan, egyre erősebben. Sokszor és sokáig állok a zuhany alatt, jólesik, segít, bár közben fáj és fáj. Ha épp kijövök a fürdőből, akkor kapaszkodom az ágy rácsába. Lassan beszélni sem tudok már.

Elkezd folyni a magzatvíz, ez meglep, nem számítok rá, nem elönt, csak szivárog. Szólok a nővérkének, aki nem hiszi el, hogy szülni fogok és hogy fájásaim is vannak, szerinte nemrég vizsgált meg a doktor úr, biztos attól csöpög a magzatvíz. Dühös leszek, én itt szenvedek, fáj, és ő meg nem hiszi el? Letolom a bugyimat, nézze meg, hogy szivárog. Ezzel sikerül meggyőznöm, hívja is a betegszállító fiút, akitől előre bocsánatot kérek a súlyomért. Ráfektetnek a tolóágyra és irány a lift, lefelé.

Nemsokára jön az orvos, újból megvizsgál, aki szerint nem is biztos, hogy még ma megszülök, sok van még hátra – biztat engem, majd visszafekszik aludni. Hümmögök magamban, honnét tudják, hogy én mit érzek, szabályos fájások ezek, nem először szülök, erősödnek, és különben is, nem akarok sokáig szenvedni. Hiába, ha egyszer a gép alig mutat összehúzódásokat és a méhszáj is még alig nyitott.

Még jó, hogy hiszem, amit érzek, érzem, amit átélek. Nagyon is. Fáj és fáj, egyre erősebben. Magamra hagynak, néha a nővér benéz rám. Csend van, más nem szül éppen, senki sincs itt. Áldott nyugalom, békés magány. Ha nem fájna, még élvezném is a helyzetet.

Nemsokára jönnek a tolófájások is. Hívják, keltik az orvost. Komolyabban megnézi az iratokat, a kórlapot, gyanakodva kérdezi: mit tanul az egyetemen? Van még erőm, mert átfut az agyamon, hogy most kellene azt felelnem, hogy orvos leszek, hátha partnerként kezelne tőle, de mégis az igazat mondom.

Az első szülésem óta gondolom azt (kedves akkori orvosomnak hála), hogy én nem vagyok képes rendesen, lefelé nyomni, de ekkor elég hamar megtalálom a módját, vagy csak az orvos türelmesebb? Így második fiacskám, Bálint 22 óra 10-re meg is születik.

Sír, vörösödik. Elviszik, majd felöltöztetve nemsokára visszakapom. Karjaimba veszem. Egybefonódik a pillantásunk, hosszan néz engem, elsírom magamat, édes kisfiam, itt vagy végre. Soha át nem érzett pillanat (nagyfiamat elvitték, elvették rögtön, vissza se hozták), igyekszem kiélvezni azt a pár percet, ami a miénk.

A varrást most sem úszom meg, fáj ez is, rám is szólnak, hogy: muszáj, mert még visszajön az apuka reklamálni. Ezen nevetnem kellene? Éjjel 11-kor telefonálok a családnak: eggyel többen vagyunk immár. Párom nehezen hiszi, hiszen amikor bevitt a kórházba, még semmi jele nem volt. Dehogynem, csak a szülés számomra női dolog, magányos készülődés, csendes befelé fordulás.

Talán a sors rendezte így, hogy a kórházban is átélhessem ezt, lehessek egyedül. De teljesen majd csak a harmadik fiam születésekor tapasztalom meg. Ráébredek akkor, hogy igen, ez teljes mértékben illik hozzám. Én ilyen vagyok. Nem kell nekem vajúdáskor senki sem, borogatás sem, jó szó sem. Csak önmagam.

H. B.

Norbi > > >
Ati > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.