igaz történetek szülésről, születésről

1752. nap: Kapu. Középen. 2. – Megint középen

1752. nap: Kapu. Középen. 2. – Megint középen

Eltelt négy hosszú év, sok változással. Ilona lányunk születése egészen másmilyen volt. Míg Ábelnél a „belső”, Ilonánál inkább a „külső” történések voltak számomra a tanulságosak. Az események apró darabjai pontosan és csodálatosan illeszkedtek. Mindenki és minden – hála a Hatalmas Szervezőnek – pont akkor és pont úgy volt jelen, ahogy a legjobb volt.

A szülést megelőző napokban szinte minden elromlott, ami egy tanyasi háztartásban nélkülözhetetlen. Ráadásul havazott is. De mire Ilona útnak indult hozzánk, minden elsimult. Szikrázóan csillogó napsütéses téli időt választott magának.

Minden olyan gyorsan történt. Telefon a segítőknek Budapestre. Mire ők útnak indultak, már magukkal ragadtak a gyorsan és erőteljesen jövő kontrakcióhullámok. A magzatburok megrepedt, és a víz mekóniumos volt (magzatszurkos – ami azt jelenti, hogy a babának vagy átmenetileg oxigénhiánya volt, vagy éppen van is.). Újabb telefon a közeledő szakembernek, a válasz megnyugtató. Gyors szülés lesz, szirénával, padlógázzal száguldanak.

Közben váratlanul megérkezett egy baráti házaspár. A férfi autóba ült, hogy vállalja a közelgő segítség felvezetését. Az asszony a férjemnek segédkezett a kopasztóvíz-forróságú muskotályzsályás pakolásoknál. Mindenki precízen tette a dolgát.

Nem kellett zene, sem masszázs, sem füstölő. Semmi, ami az előző szülésem külsőségeit jellemezte. Egyszer csak ott találtam magamat megint középen. Összeszedetten és konkrétan annak az ismerős helynek a közepén, ami később, visszatérve, a viszonyítási pontot fogja jelenteni az életemben. Amihez képest válik súlytalanná vagy éppen lényegessé valami.

Ismét négykézláb, de most kéretlenül is jöttek a kontrakciók, éreztem ahogy a gyerek halad előre a szülőcsatornán. Megnyílni, kapunak lenni két világ között, innen nincs visszafelé! „Tegyetek még meleget a gátra! Gyorsan szóljatok az Ábelnek!” – szólt az utasításom.

Ábel okosan, megértően figyelt már felnőtt féltestvére karjaiban. Neki így természetes. Az anyja nem ment el napokra egy félelmetes, ismeretlen helyre, hogy aztán hazahozzon valaki idegent, akit még szeretnie is kell. Nem rémült meg, nem esett kétségbe. Igaz, senki sem a jelenlévők közül.

Hallom a fiam hangját, ahogy felkiált: „Már látom a haját, ott a haja!” Érzem én is, hogy a következő kontrakcióra megérkezik. De még egy kicsit várat magára, mintha időt akarna hagyni a testemnek még egy kis tágulásra, nyúlásra. Átcikázik az agyamon egy fájdalmas, rémisztő emlék. Az elvetélt kisfiam emléke. De a gondolat elhal, eltörli a lucskos, nedves megkönnyebbülés.

„Gyorsan takarjátok be és adjátok ide!” Olyan hihetetlen! Megint csak ülünk a földön, és semmi sem hiányzik, semmi sem kell. A világ teljes…

N. J.

(Részlet az Inda című könyvből. A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

 

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.