igaz történetek szülésről, születésről

869. nap: Nyöszöri (Boti)

Megjelent: 2013. febr. 20.

Első kisbabánkat nem terveztem otthon szülni. Régóta olvasgattam már az otthonszülésről, Ágiék munkájáról, szépnek és tiszteletreméltónak tartottam – de hát én nem vagyok elég „bátor” otthonszülni, én nem akarok „kilógni”, teljesen rendben lesz kórházban is. Kórházban is lehet szépen szülni.

Igyekeztem mindent elkövetni, hogy moderáljam magamban a jókislány attitűdöt és fékezhetetlen vizsgadrukkot, ami menthetetlenül ellep, akárhányszor valamely ellátóapparátus képviseletében megjelenő személlyel van dolgom. Tehát ez úgy általában nem a kórháznak szól.

Kórházban életemben egyszer voltam, és bár szomorú esemény, egy elhalt várandósság befejezése okán, emberileg alapvetően nem voltak rossz élményeim. Mondjuk a kórház hangulata és állapota folyamatosan azt a benyomást keltette, hogy Semmelweis korába röpített egy időgép, amin nem segített a műtőlámpáról nekirugaszkodó, porral rakottan lengedező pókháló, aminek a képe örökre bevésődött a retinámba.

Pár tapló pasi nőgyógyásszal való futó affér után „népszerű, alternatív” doktornő mellett cövekeltem le, aki épp nemrég tette át székhelyét szintén „népszerű, alternatív” kórházba. Szülésfelkészítő, kismamajóga, kapcsolatanalízis, mindenféle „trendi”, a hozzám hasonló paraméterekkel rendelkező kismamáknál tipikus készület.

A kórházi szülésfelkészítőn elhangzottakból kirajzolódott, hogy amíg minden rendben van, ezen az osztályon a szülést hagyják a maga medrében folyni. Gátmetszésre legtöbbször nincs szükség, a babát megszületés után nem viszik el, az anya mellett vizsgálják, fürdetik – minden, ami zene füleimnek.

Az egészségügyi (betegségügyi) ellátórendszert általában belengi az az életérzés, ahogy a megilletődötten lézengő betegek szürreális körülmények között várakoznak tisztelettudóan elfoglalt és nagytudású szakemberekre, akiknek értékes munkája nyomán rendetlenkedő szerveik és szervrendszereik majd ismét használhatóvá válnak. Nos, a szülőszobáról itt ezt valóban sikerült jó hatékonysággal kisöpörni. Színes fal, mintás ágynemű, festmények a falon, egyágyas szülőszobák. Az érdeklődőket körbevezető szülésznőnek azért párperces beszédében kétszer is sikerült kivernie a biztosítékot, ahogy odaszúrt pár lenéző megjegyzést az előre okoskodó anyukákkal kapcsolatban. Ez leginkább azért lepett meg, mert előzőleg sok jót olvastam róla. Szóval, sokan szeretik, ha anyáskodnak felettük, jobban tudják náluk, hogy mi a jó nekik, és ezt jól oda is mondják. Nem baj, majd választok normális szülésznőt.

Aztán erre nem volt idő. Huszonnyolcadikára voltam „kiírva”, de tudtam, hogy legalább egy héttel fiatalabb a baba, én is 11 nap „késéssel” születtem, ezért negyedike előtt semmiképp se számítottam Boti érkezésére. Erre tizenkettedikén reggel valami gyanúsan bőségesen folydogálni kezdett. Vajon magzatvíz? Vajon nem? Lezuttyantam a kanapéra, és megfordult velem a világ, nincs mese, indul a ringlispíl, és nincs leszállás, amíg a zseton le nem jár. Mit is kell ilyenkor csinálni? Telefon orvosnak, telefon szülőszobára, menjünk be, megnézik, magzatvíz-e. Közben szép lassan indultak mélyről a kontrakciók, úgy nyolcpercenként. A félig csomagolt táskába bedobáltam a hiányzó dolgokat, kocsi, kórház. Csengő a szülőszobára, izgatottan vártuk a bebocsáttatást, tessék beengedni innen a kórházi fények és hangok közül, a színes, meleg hangulatú szülőszobára.

Szívem a torkomban, kontrakciók valahol útközben elmaradtak, néha jön egy-egy bátortalan összehúzódás, közben beengednek, a „megjegyzéses” szülésznő épp az ügyeletes, legalább ismerős. Vizsgálat a vizsgálóban, szülésznő, ügyeletes orvos, egy szülésznőtanonc is engedélyt kér és kap, hogy megvizsgálhasson. Tényleg magzatvíz, tényleg szivárog, várjunk meg egy fájást is, akkor lehet jobban tudni, mi van, az se kellemetlen igazán. Csak egy kínzó kérdésem van, ahogy kászálódok lefelé, jól van a baba, tiszta a víz? Közben ránézek a vizsgálószék alatti kacsára, barnás, állott lében darabok úszkálnak, úgy egy napja gyűlhet ott. A szülésznő is észreveszi a pillantásom, gyorsan int a tanoncnak, hogy ürítse ki a tálat, közben megnyugtat, hogy az én babám vize tiszta. Nekünk meg nincs más dolgunk, mint várni, cuccoljunk be az egyik szülőszobába, készül egy CTG.

Fura, kényelmetlen helyzet. Gyuri is csak bajnak van, unatkozik, feszeng, most mi van, szülünk már, ez már az? Egy széken feszeng, olvasni próbál. Én próbálom figyelni, mitől jönnek a kontrakciók, mitől állnak le. Lefekszem a szülőágyra – olyan érzés, mint egy ebédlőasztalon feküdni, ki találta ezt ki? Bárcsak hoztam volna egy polifómot és lefekhetnék a földre. Mindegy, ha fekszem, úgyis elmaradnak az összehúzódások, akkor inkább aktívkodjunk: kismamajógás gyakorlatokat csinálok a linóleumon, akkor jönnek a kontrakciók szép rendesen, nyolcpercenként továbbra is, nem gyakrabban. Telefon a dokival: „Pihenjen, aludjon J., ha tud, kell az erő, ebből éjjeli szülés lesz.” „De ha pihenek, nincs fájás.” „Akkor csinálja, ahogy érzi.” Gyurit is leszalasztom venni ezt-azt: hiányzó hoemós szer, szőlőcukor, víz, boríték.

Közben folyamatosan zakatolnak a fejemben a gondolatok: mi van, ha nem indul be, oxitocin, mi van, ha arra se, akkor császár… Kábé kettő perc alatt eljutottam oda, hogy persze, akkor hát, ha kell, akkor császár.

Adrenalinszint az egekben, rezzenek minden benyitásra, pedig nagyjából unalmasan telik a nap. A szülésznőtanonc vénát igyekszik szúrni, kell az antibio a korai burokrepedés miatt. Szegény, harmadszorra is szétdurrantja a vénámat, végül bejön a szülésznő, neki elsőre megvan valami lehetetlen helyen is. Párszor bejön egy nővérke, felszerelést, kötszert szed elő a szekrényekből, közben lepakol egy pár szülőszékre szerelhető lábtartót. Kora délután bedugja a fejét egy csomó látogató, persze, szerda, felkészítő eladás van, utána szülőszobalátogatás – hát ez a szoba most épp nem látogatható, bocsika, pá. Néha vizsgálat, próbálok kérdezni, halad, várnak még, meddig? Hát a végtelenségig azért nem… Kósza, enyhe kontrakciók jönnek-mennek.

Fél hat-hat körül bekötik az oxitocint. Műszakváltás, kedves és jóval közlékenyebb szülésznő jön. Kérdem, mi van, ha az oxira sincs reakció? Megnyugtat, már alakulóban a méhszáj, fog reagálni. Ahogy esteledik és csepeg az oxi, erősödnek a fájások. Most már egy jó húzós hasmenéses görcs erőssége kombinálva a menstruációs fájás jellegével. A következő vizsgálatnál megkérdezi a szülésznő, hogy bírom, szeretnék-e fájdalomcsillapítót? Hát most még elmegy, de gondolom ez durvább lesz, és akkor nem tudom, meddig bírom majd, szűkölök belül, nem vagyok bátor, kérem. Azt hittem, EDA-ra gondol, de egy injekciós tűvel tér vissza. Nospa-Papaverin, segít ellazulni, pihenni, a méhszájat is lazítja. Tényleg eltompít, befordulok, szunyókálok.

Aztán meg már, ahogy erősödnek, amikor jön a fájás, jobb, ha felállok és Gyuriba kapaszkodom. Érzékelem, hogy neki tetszik a dolog, hogy végre történik valami, most már tényleg „szülünk”. Amúgy baromira fáj, elborít a dolog kérlelhetetlen elkerülhetetlensége, tényleg, ez ilyen, mi a francért kell ezt így, na, mindegy, hát legyen. Az idióta CTG, ami időről időre felkerül, még mindig csak 60-80%-os fájásokat jelez. A szülésznő ismét megnyugtat, nagyon jól haladunk, nem számít, mit mutat a kütyü. Néha a fájások közti rövid, ájulásszerű szünetekbe beszűrődik egy másik anya vajúdásának a hangja, no, épp az én dokim egy másik kismamája szül. Hamarosan a másik anya babája felsír, a dokim pedig beperdül hozzánk. Egyből nyugtat, biztat és simogat egyszerre, újabb testhelyzeteket javasol, mindenfélét állít a szülőágyon. Meg is vizsgál, azt mondja, a fején van egy vérömleny, ne ijedjek meg, ha megszületik, pár nap alatt felszívódik. Valójában nem is igazán esik le, hogy a kisbabám fejét tapintja, arról beszél (utólag áll össze a kép, hogy arról a tojásnyi vérömlenyről beszélt, ami Boti csúcsfejének a tetején a vajúdás alatt alakult ki).

A dokim valahonnan egy labdát is előszed. Kipróbálom, nahát, maga ilyet is tud, még buksisimit is kapok. Iszonyú fura, hogy a szülőágyra, amit eleve ebédlőasztalszerű emelvénynek érzek, még egy labda is került, arra ráhajolva négykézlábazok (itt Dalira tessék gondolni, meg arra, hogy „egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a műtőasztalon”). Dokinéni gátat is masszíroz – tágítgat a hozott olajjal, ami fura, de maga a póz kellemes.

A kellemes ilyenkor azonban nem elég, ezért a dokinéni javasolja, feküdjünk vissza, a hagyományosba, ott hatékonyabban ment. Gyuri közbeszól, hogy fekve szülni, azt kifejezetten nem szerettem volna. Örökké hálás vagyok neki ezért, sose felejtem el. A belső jókislányom azonban leinti, hagyd, nem, tényleg, úgy jobban haladtunk…

Vissza hátra, félig ülve, láb fel, légzésvisszatart, présel lefelé, ahogy egy kisbabát kell kinyomni, ahogy a könyvben meg van írva, amit előre gyakorolni is lehet akár, szülőpozíciós jógán gyakoroltuk is. (Ott, mondjuk, mindig elmantrázták, hogy bár most ezt így gyakoroljuk, de szülni máshogy is lehet, hát most máshogy itt mégse lesz.) Kicsit tovább is kell nyomni egy-kettő légzéssel, mint amíg a fájás tart, mert valahogy nem az igazi erősek azok a fájások. Közben pár szóban megbeszélik a szülésznővel, hogy hát az a hártya, kell az a nyissz, J., lesz egy kis érzéstelenítő szuri és metszés, és jön is az érzéstelenítő szuri, és nyissz, olló a szép rugalmas szövetbe, fura érzés.

Amúgy tényleg alakul a dolog, no problem, jól tudok feladatokat teljesíteni, a feje már kint is van, fogjam csak meg! Hihetetlen, de tényleg, ennek az egész cécónak mégis ez a vége! Még egy vagy kettő, és egész Boti kint, édes, maszatos, nyöszörög, nye, nye… Éjfél előtt huszonöt perccel, Apuka, elvágja a zsinórt? Már nem is emlékszem, hogy akarta-e, arra tippelek, nem. (Normális ember miért akarna egy élettől duzzadó, gyöngyházfényű csodát ollóval nyiszálni?) Csak arra emlékszem, hogy megint nyisszant az olló, megint szép rugalmas élő szövetet.

Boti meg bugyola, viszik el fürdetni, vizsgálni, mérni… Gyurinak intek, spuri utána, szem elől nem téveszteni. (Csak utólag ébred a tiltakozás, hogy de hát nem erről szóltak a szép szavak, úgy volt, hogy vizsgálat, fürdetés az anya mellett, hogyisvanez?) Összevarrnak, megnézem tükörben, húsvéti sonka. Megszületik a placenta is, megnézem, szép.

Botit kicsit visszahozzák, dokim fotóz, megsimogat: „Szép szülés volt, J., viszont a babának egyelőre nem megy jól a légzés, inkubátorba kell tenni, testkontaktust meg szopit később bepótoljuk.” Belső jókislány bőszen bólogat, persze, fontosabb, hogy levegője legyen, minthogy megtanuljon szopizni. Kicsi, morcos, nyenyergő babámat már viszik is el a csecsemősökhöz.

Tisztába raknak, le ötágyasba, várom a babám, Gyurit hazaküldöm. Pisilés a feladat, pisilek, várom a babám, elcsoszogok a gyerekrészlegig. Bámulom az üvegkalickán át, ücsörgök a széken a folyosón, vissza a szobába, várom a babám, megint ki, néha bemerészkedek, ismeretlen kezek ráadták első pelusát, bele is kakilt már, szólok, kicserélik, lopva benyúlok az inkubátorba, és megsimogatom, néha sír, sajnálom kicsi, tudom, nem erről volt szó, de mindent bepótolunk, várom a babám, tovább, a szobában.

Hajnali négy körül jön a gyerekorvos, addig töprengett, mi legyen, de nem stabilizálódik a légzése, meg kell röntgenezni, át kell vinni másik kórházba. Választhatok, a T. vagy az S., utóbbira van esély, hogy engem is felvesznek, ha van hely. Nos, akkor legyen utóbbi.

Cerny, Polaroid kép, baba el, másfél napig külön, ahogy a tehén bőg a borja után, harmadnap átvesznek, összecuppanás. Őszinte orvos bevallja, nem tudjuk, miért volt az első 12 órában rosszul, legvalószínűbb, hogy megviselte a szülés. Szopi és egyéb PIC-es akadályok jól, négy nap PIC, négy nap osztályon együtt, haza.

M. J.

Zsófi > > >
Enci > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.