igaz történetek szülésről, születésről

1701. nap: Úgy szülök, ahogy akartátok (Dorina születése)

1701. nap: Úgy szülök, ahogy akartátok (Dorina születése)

Senkit sem fogok zavarni… azt teszem, amit mondanak, amit kell. Ezt előre elterveztem, csendben leszek, nem káromkodom, nem bántok meg másokat, senkinek nem leszek terhére… És nagyon fog fájni. De nem félek tőle… Félek, hogy nem veszem észre a szülésem indulását, nem tudom, mikor kell majd bemenni a kórházba.

A védőnő egész terhesség alatt a súlyommal van elfoglalva. A szülésről származó információim kismamaújságokból származnak. Szegényes a tudásom.

Aztán egy vasárnap reggel görcsölök, mintha menstruálni kezdenék. Van egy-két, derékba és combba sugárzó fájás is. Ez már az. Picit vérzek, megijedek, úgyhogy bevitetem magunkat. Mivel nem akarok a barátunk terhére lenni, felvesznek az osztályra. Bemegyek egy nővel, férjem kint marad, nem mondanak neki semmit. Vizsgálnak, ultrahang, áramlás… minden tökéletes. A magány, a magamra hagyottság és a félelem is. A férjemmel szeretnék lenni, de nem jöhet be, úgyhogy hazamegy, majd szólnak neki, ha jöhet.

Egy szülésznő van velem a szülőszobán, unszimpatikus és nem ért engem. Szerencsére a CTG-t sűrűn rám teszik, a fájások hétpercenként jönnek, valahogy telik az idő, szól a rádió. Már délután felé jár, és berobog egy kismama extázisban, jó hogy jön, nem leszek annyira egyedül. És férjem sem lesz velem, ahogy éreztem.

A kórházi csapat vele foglalkozik, velem senki. Ácsorgok, sétálgatok, elfolyik a magzatvíz. Innentől nem kelhetek fel, infúziót is kapok, borzalmas egybefüggő fájásaim vannak. Elvesztem az időérzékem… a tudatom. Nem vagyok magamnál, csak a fájdalom van, és fáradt vagyok, aludni akarok.

A kismama mellettem szül, épp kitol, aztán varrják, altatják, aztán varrják. Mindenki vele foglalkozik, velem még mindig senki. Néha odajönnek, egy kézszorítás, elsírom magam.

Aztán az utolsó öltések után tolófájások, tartsam vissza… Próbálom, nem megy. Gyors kézmosás után jön a doki. Én már csukott szemmel vagyok, kikötözték a lábaimat, valaki megtörli a homlokom vizes ronggyal, ráordítok, hogy ne vizessel, hanem szárazzal. Ekkor voltam először tiszteletlen, és nem kedves… önmagam. Amikor nem nyomtam el magam.

A tolófájásoknál ordítottam, erősen, úgy nyomtam, és kirobbant a lányom. Belül is szakadtam, kívül meg vágtak, de végre megvolt. Picit rám tették, 18.50, és másnap reggel láttam őt újra. Azt hittem, szép szülésem volt, azt csináltam, amit kellett… nem voltam tiszteletlen, jól viselkedtem, nem kiabáltam. Nem lett császármetszés…

A kórházi öt nap alatt az összes létező nőgyógyásznak letoltam a bugyimat, hogy megvizsgáljon. Férfinek is, nőnek is. De nem szóltam, azt hittem, ez így van jól. Mindenkivel ezt csinálták. Amikor egy barátnőm kérdezte, hogy bejöhet-e a férjével, kértem, hogy a férje nélkül. Otthon se akartam férfiakat látni, és a férjemet is kértem, hogy deréktól lefelé ne érjen hozzám. Nem tudom, hogy van-e összefüggés. Megszégyenített, megbecstelenített asszonynak éreztem magam, megerőszakoltnak.

A gátmetszésemet a mai napig érzem, három év telt el, de érzem. És az összes beavatkozás fáj, az az elnyomott állapot, ahogy elnyomtam magam. Az egész szülésemben csak a traumákat érzem, és valahol a traumák alatt ül az a csodálatos pillanat, ahogy a kislányomat, azt a csupasz, nedves kis drágát rám teszik, átölelem, minden fájdalom megszűnik – anyák napján.

V. Á.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.