igaz történetek szülésről, születésről

1693. nap: Mamamis VBAC-topik (Aliz születése, VBA2C)

1693. nap: Mamamis VBAC-topik (Aliz születése, VBA2C)

Aliz születésére készültem a legtöbbet. Régóta nem védekeztünk, tulajdonképpen Flóra születése óta. Elkezdtem szedni a barátcserje-kapszulát is, erre esküdött mindenki a Mamamin. Nem történt semmi. Aztán elkezdtem inni a bábaválaszolós asszonyteát és a többivel nem foglalkoztam. Már kiokosodtam a fórumon, tudtam, hogy császár után komoly előkészületek (informálódás a témában, a kórház és a szülést kísérők gondos kiválasztása) nélkül ma Magyarországon csak minimális eséllyel szülhetek. Pláne két császár után. Országos szinten egy-két orvos és egy-két kórház jöhet csak szóba. Vagy az illegális otthonszülés. Orvost, kórházat váltottam. Elég gyorsan kiderült, hogy fogadott szülésznőre is szükségem lesz, mert az orvos csak a végére jön, és kell valaki, aki a vajúdás alatt távol tartja a hagyományos szemléletű szakértőket, meg közben persze vigyáz is rám.

A Mamamis VBAC-topik ma is egy kincsesbánya, akkoriban pedig iszonyatosan pörgött, sokan voltunk, nagyon sok hasznos információ és tapasztalat gyűlt össze, és érzelmileg is nagyon jól tudtuk támogatni egymást. Megtudtam például, hogy a rettegett hegszétválás kockázata egy, illetve két császár után gyakorlatilag ugyanolyan kicsi. És ha mégis bekövetkezik, annak jelei vannak, és simán van idő előkészülni a műtétre. Erre is volt példa a topikban.

Én eléggé praktikus okokból akartam a természetes szülést, a két korábbi császármetszés nekem nem okozott sem lelki, sem fizikai traumát. A praktikus okok: kisebb kockázat nekem (nagyon nem mindegy, hogy két vagy három nagy hasi műtét) és nagyságrendekkel jobb startpozíció a babának (lelkileg – mert ő is irányítja a folyamatot, és fizikailag – mert a szülőcsatornán áthaladva megkapja azt az induló bacicsomagot, amely az immunrendszerének kell). Persze jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, de nem az „élményért” vágtam bele, nem vagyok egy spirituális személyiség.

Az új orvosom várandósgondozásának két alappillére a szénhidrátszegény diéta és a 38. héttől kezdődő méhszáj-stimuláció volt. A diéta azért, hogy a baba ne nőjön túl nagyra – kisebb babát könnyebb megszülni. A méhszáj-stimuláció meg azért, hogy minél hamarabb induljon a szülés – terminuson túl csökken a természetes szülés esélye, mert a baba is és a kockázatok is folyamatosan nőnek (többször is előkerült egy kutatás, hogy a 38. héttől felfelé egy indított szülésnek kisebb a császárkockázata, mert annyival kisebb a baba, hogy nagyobb eséllyel születik meg simán, mint egy 40-41 hetes nagy baba – ezt persze rengeteg kutatás cáfolja azzal, hogy az indított szülések során gyakrabban lépnek fel komplikációk, és ezek végső soron növelik a császármetszés kockázatát). Mivel a cukrom amúgy rendben volt, nem úgy diétáztam, mint a terhességi cukrosok, hanem csak úgy, hogy nagyon visszafogtam magam cukor és liszt témában. Ennek eredményeképpen 8 kg-mal kevesebbet híztam, mint az előző terhességeim alatt (20 helyett 12 kg-ot).

A siker zálogának a szülésznőm is a sikeres diétát tekintette, és azt a kérdést feszegette, hogy anno miért ijedtem meg jobban a burokrepesztéstől, mint a császártól. Meg hogy miért félek annyira a diétától (nagyon nem volt hozzá kedvem – ráadásul eddig mindkétszer könnyen és magától állt vissza az eredeti súlyom). Arra jutottam, hogy ezek szerint nagyon kényelmes vagyok, a kemény munka gondolata is nehezemre esik.

Elolvastam az összes alapművet szülés témában, a Bába válaszolt, az Ina May Gaskin-könyvet, Nandu Vajúdástámogatását (a tanfolyamra is elmentünk), az Odent-féle császármetszéses könyvet. Ittam a Stadelmann-féle várandósteát, az utolsó hónapban ligetszépeolajat és málnalevélteát, beszereztem a muskotályzsálya-olajat, kívülről fújtam az összes természetes szülésindító praktikát. Közben természetesen arra is ügyeltem, hogy ne legyek görcsösen eredménycentrikus, hiszen, mint tudjuk, a jó értelemben vett lazaság is az elengedhetetlen feltételek közé tartozik.

A család, az ismerősök féltettek, hitetlenkedtek, nem értették, miért nem jó nekem a császár. De azért mindenki drukkolt. A férjem maximálisan támogatott. Talán ő sem értette 100 százalékosan, de egy pillanatig sem gondolta, hogy ebben a kérdésben rajtam kívül bárki kompetensebb lehet. Erre az alapra pedig nyugodtan lehetett építeni.

Ahogy arra számítani lehetett, a terminus napján sem történt semmi, vártunk hát tovább, de persze már a fejem fölött lebegett a főorvosi konzultáció és a ballonos szülésindítás. A méhszájam nagyon hátul volt (bármit is jelentsen ez). Bevetettem a vasfűteát és egy aromaterápiás szülésindító masszázst (ez utóbbit egy képzett szakember csinálta).

A szülés a masszázs másnapján, 40+5-nél spontán indult, magzatvízfolyással. Délután fél négykor kezdett folyni a víz (tiszta), este nyolcra mentünk be a kórházba, fájásokkal. Kb. éjfélig teljesen tűrhető volt, aztán már nagyon fájt, elvesztettem az időérzékem, de bírtam. Lassan, de biztosan tágultam, a baba végig jól volt.

A dokim reggel kilenc körül érkezett, másik kismamája is szült éppen. Tizenegy körül volt egy nagy dilemmázás, azt hiszem, akkor voltam órák óta 4-5 cm és kaptam oxit kicsi adagokban. Valamikor kaptam No-spát is (méhszájnyitásra). A kitolásnál is „kaptam” másfél órát, azaz addig vártak a segédeszközökkel.

A szülőszoba nagyon pici volt, az ágy magas és keskeny, így egy idő után már nem volt erőm meg kedvem pózokat váltogatni, feküdtem az ágyon, hol az egyik, hol a másik oldalamon. Délután három körül a főorvos „ránk sürgetett” azzal, hogy indulna haza, de addig nem akar elmenni, amíg valamilyen irányba el nem dől a szülésem, így kezdődött a fekve nyomatás (addigra sikerült is teljesen kitágulnom).

Már 19 órája voltam a szülőszobán (a fél Mamami tűkön ült, a családtagok szorongtak. Aliz nem helyezkedett a legoptimálisabban (hátsó koponyatartás), arccal fölfelé (és nem a végbélnyílás felé) próbált kibújni. Nagyon fájt a kitolás, konkrétan úgy éreztem, mintha egy óriás fa bástyát (SZOT-üdülős kültéri sakk fekete bástyáját) kéne kipréselnem a végbelemen. Itt vetette be az orvosom a vákuumot (emiatt persze gátmetszés is kellett), rácuppantotta a feje búbjára, irányba forgatta (arccal végbél felé), és a méhösszehúzódásokkal együttműködve rásegített.

Azonnal a hasamra tették, megvárták, míg már nem lüktet a köldökzsinór, csak azután adták a férjemnek az ollót, hogy vágja el. Volt aranyóra is, annyira jó volt így! Aliz – a „Csodálatos újszülött”-ben állítottakkal ellentétben – szinte végigaludta, a szemeit az első napokban csak résnyire tudta kinyitni.

Az aranyóra letelte után mindenki kíváncsian leste a mérleget – Aliz a diéta ellenére 4720 g lett, pont akkora, mit az eddigi gyerekeim. Az orvosom meglepődést színlelt: „Nahát, ki gondolta volna?” Szerintem erősen sejtette, hogy bőven 4 kg felett van, de nem gondolta, hogy ez önmagában akadályt jelenthet, viszont a főorvos tuti nem ment volna bele.

A vákuum szerinte legfőképpen a hátsó koponyatartás miatt kellett, plusz kifáradtam, és nem tudtam olyan erősen nyomni, mint kellett volna, plusz az óriásbébi 36 cm-es feje. Ő igazán mer konfrontálódni, csupán a főorvos siettetése miatt nem csinálta volna. A főorvos, bár nem olyan bevállalós, mint a dokim, egyrészt lelkesen követi és drukkol a császár után szülőknek, másrészt mint osztályvezető személyes felelősséget kell vállalnia. Mai fejjel azt gondolom, hogy más segítőkkel, más módszerekkel (pózváltások, plusz idő) talán mégis elkerülhető lett volna a vákuum.

Viszont abban az értelemben teljesen háborítatlan volt a szülésem, hogy a vajúdás ideje alatt senki nem járkált ki-be, nyugi volt, félhomály, férjem és a szülésznőm maximálisan helytállt dúlaként is (bár főleg lelkileg-érzelmileg kellett a támogatás, például meglepő módon egyáltalán nem enyhített a kínokon a muskotályzsályás forró borogatás!), csak a kitolás legvégén lettünk sokan, de akkor már semmi sem érdekelt.

Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, hogy vállalt, hogy bízott bennem és kiállt értem, de mindezek mellett azt is gondolom, hogy – talán amiatt, hogy férfi – nem igazán tesz nagy különbséget hüvelyi és háborítatlan szülés között. Pedig ugye ég-föld különbségek vannak. Nála a választóvonal a császár és a hüvelyi között van. És tényleg nagy arányban sikerül neki hüvelyi szüléseket produkálni akár több császár után is, de egyáltalán nem állnak távol tőle a mindenféle kórházi ketyerék és praktikák.

Ennél az orvosnál 2011-ig tízen szültünk a császáros topikból, ebből öten két császár után. A tízből csak kettő nem sikerült, ebből az egyik egy időben észrevett hegszétválás volt (VBA2C-kísérlet), a másiknál (sima VBAC-kísérlet) pedig sövény miatt faros lett a baba, és emiatt végül fel sem merült a hüvelyi szülés. Folyton visszakanyarodok a császáros topikhoz – óriási szerepe volt a sikerünkben, nagyon euforikus időszak volt.

A felépülésem – bár a tankönyvi kereteken belül maradt – sokkal lassabban ment, mint a császárok után. Sokáig (emlékszem, még hat héttel a szülés után is!) nagyon rossz volt állni, úgy éreztem, mintha ólomsúlyú lenne az egész gátam, a szeméremajkak környéke (ma már tudom, hogy ez a vákuum miatt volt így). A hüvelyemet azóta is tágabbnak érzem, mint előtte volt (bár ez valószínűleg normális, meg eléggé gyengék a kötőszöveteim genetikailag).

Fura, de nem volt meg az „I did it!”-érzés… valahogy természetesnek tűnt, hogy megcsináltam, hiszen ezért dolgoztam, erre készültem. Közben sem gondoltam egyszer sem, hogy inkább császározzanak meg, ennek eldöntését a segítőimre bíztam.

K. O.

Szergej > > >
Flóra > > >
Júlia Laura > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.