igaz történetek szülésről, születésről

1691. nap: Az „óvodás” (Szergej születése)

1691. nap: Az „óvodás” (Szergej születése)

Huszonkét éves egyetemista voltam, amikor a fiamat vártam, és ez a tény sok mindent meghatározott. A terhességre úgy tekintettem, hogy egy természetes állapot, nem kell vele különösebben foglalkozni, a természet úgyis olyan bölcs, nem kellek én ehhez. Anyukám nőgyógyászához jártam, akinél az öcsém is született, bíztam benne, de vele sem foglalkoztam különösebben. A környezetemben senki sem várt kisbabát, én voltam az első csodabogár, senki sem kérdezte, hogy milyen lett az AFP, meg mennyi most a BPD, meg hogy tervezek-e málnalevélteát inni, mi csak néztük, hogy nő a hasam és a mellem, és élveztük, hogy már kintről is látszik, hogy mocorog a kisbaba.

A barátnőm mesélte, hogy az unokatestvére otthon szült Geréb Ágnessel, de ez valahogy nem volt rám különösebb hatással, macerásnak tűnt, azt gondoltam, nyilván megvan az oka rá, hogy ő úgy akarta, de én úgy képzeltem, hogy a szülés az sok vér, és kinek van kedve otthon vért takarítani szülés után. A kórház sokkal praktikusabbnak tűnt. A biztonságot jelentő komplett orvosi arzenálról nem is beszélve.

Amikor eljött a terminus napja, még mindig semmi jele nem volt annak, hogy a napokban szülni fogok. Az orvosom felajánlotta, hogy feküdjek be a kórházba, első szülőként nem tudni, mennyire gyorsan szülök majd, és kényelmesebb, ha helyben vagyok már, arról nem is beszélve, hogy most már naponta kéne bejárnom NST-re, így azt is megspórolom. Nem is hezitáltam, kíváncsian, sőt, izgatottan igent mondtam, én még sosem feküdtem kórházban (de feküdtem, a halálomon voltam, csak még pici voltam, kétéves, és nem emlékszem semmire), pedig mindig is vágytam rá, és most itt ez a remek alkalom.

Négyen kerültünk egy szobába, mind első szülők, pont egy hetet lébecoltunk bent anélkül, hogy bárki is megszült volna, remekül szórakoztunk, és egyikőjükkel pedig életre szóló barátságot kötöttünk, azóta is találkozunk. A barátaim minden nap meglátogattak, nagy élmény volt mindenkinek, hú, igazi kórház, és én most igaziból szülni fogok, és lesz egy igazi kisbaba!

Az orvosom a hét vége felé megpendítette, hogy bizony, nem kizárt, hogy császár lesz a vége, elég nagynak tűnik ez a baba, a 4 kg tuti. (Minden egyéb tökéletes: fejvégű, jól érzi magát, én is remekül vagyok.) Itt azért megijedtem, sírva meséltem anyukámnak. Anyukám nagyon jó természetű, igyekszik nem túldramatizálni a nehézségeket, így azzal vigasztalt, hogy annak is megvan a maga előnye, nem lesz gátmetszésem, nem tágul ki a hüvelyem, meg egyébként is, az angol királynők is állítólag mind a császárt választják, méghozzá szabad akaratból. Hát ezen tényleg csak röhögni lehetett, így ezzel sem stresszeltem magam tovább. (Egyébként az orvosom nem egy császármániás, ezt állította legalábbis mindenki, akivel ez szóba került, és az anyukám is simán szült nála.)

Amikor letelt az egy hét, azaz 41+0-nál zselés (prepidil) szülésindítást csináltak. Ezt is megmondták előre, hogy ha vasárnapig nem indul meg spontán, akkor indítanak, mert a további várakozás már kockázatot jelenthet a babának. Ezt is a tudatlanok könnyedségével fogadtam, teljesen logikusnak tűnt, hogy ha nem indul magától, akkor meg kell indítani.

Reggel nyolckor indítottak, el is indult, jöttek az összehúzódások, járkáltam a folyosón, egyre jobban fájt. Valamikor délután három körül az orvosom megvizsgált, ha jól emlékszem, négyujjnyit mért és azt mondta, hogy akkor most burkot kéne repeszteni, mert ez így kicsit lassú, és akár másnap hajnalig is eltarthat. És még akkor is lehet, hogy téraránytalanság lesz, és császár lesz a vége. Vagy most rögtön is lehet császár, mert most meg relatív fájásgyengeség van, nagy is a baba, szóval minden alap megvan a császárhoz. Kérdésemre, hogy korlátozza-e majd egy császár a későbbi gyerekszülést (kb. annyit tudtam a témáról, hogy akit megcsászároznak, annak még maximum egy gyereke lehet, aztán elkötik, mert a harmadik császár már életveszélyes), azt válaszolta, hogy annyi gyerekem lehet még, amennyit csak akarok, és hogy ma már egészen nyugodtan szülhetek császár után. Ettől tényleg megnyugodtam, és arra gondoltam, hogy igazán nem ésszerű hajnalig vajúdni úgy, hogy nagyon esélyes a császár. Meg a burokrepesztés gondolata is riasztó volt, márpedig nagyon úgy tűnt, hogy ez a továbblépés feltétele.

Szóval igent mondtam a császárra, már csak a technikai részleteket kellett megbeszélni: az altatás és a vágás módját. Akkor már nagy divat volt a bikinivágás, viszont az orvosom ezt csak úgy vállalta volna, ha epidurális érzéstelenítést kapok, mert akkor van elég ideje kibűvészkedni a nagy babát a kicsi nyíláson. Én pedig rettegtem attól az érzéstől, hogy teljesen a tudatomnál vagyok, és ott csörömpölnek fölöttem, meg mondják, hogy „szikét!” meg „jaj, elveszítjük!”, szóval a teljes altatáshoz ragaszkodtam. Így viszont hosszában vágták a hasamat, hogy gyorsabban kiemelhessék a babát, mint ahogy őt is eléri az altató. A baba érdekére hivatkozva simán bevállaltam ezt a hosszanti vágást, és ha például azt is elmondják, hogy a babának igazából az az érdeke, hogy ne legyen általános altatás, akkor bevállaltam volna a csörömpölést is… Ma már nem is lehet választani a teljes altatást, csak sürgősségi császárnál alkalmazzák.

Szóval császár. Amikor magamhoz tértem, még a műtőasztalon voltam, épp végeztek mindennel, elmondták, hogy egészséges 4600 g-os fiam született, minden komplikációmentesen zajlott. Aztán átemeltek a tolóágyra és áttoltak a megfigyelőbe. Lehet, hogy morbid, de életem egyik legkellemesebb élménye, ahogy meztelenül a friss, ropogós ágyneműben fekszem, túl mindenen, jóleső fáradtsággal, szívószállal narancslevet szopogatva. Én is úgy éreztem magam, mint egy újszülött kisbaba.

Jött a család, mind látták már Bencét (akkor még azt hittük, úgy hívják), mesélték, hogy gyönyörű. Aztán három órával később behozták megmutatni, és mondták, hogy ha este átmegyek a gyermekágyra, akkor már velem lehet. A neonatológus is bejött, elmondta, hogy szép, egészséges a gyermekem, nem volt semmilyen jele a túlhordásnak, a köldökzsinór a nyakán volt.

Első éjjel még nem mehettem rooming in-es szobába, mert ott foglalt volt az összes ágy, másnaptól viszont már együtt voltunk napközben, de éjjelre akkor is beszedték az összes babát. Hamarosan az új barátnőm is újra a szobatársam lett, őt másnap indították, de hüvelyi úton szülte meg a kislányát. Újabb egy hetet töltöttem a kórházban (császár után ez volt a szokás), már egészen otthonosan mozogtam bent, a barátnőm is majdnem végig ott volt, sokan látogattak, nagy társasági életet éltem bent, és jól bírtam fizikailag is, bár a nevetés az első napokban iszonyatosan fájt.

A fiam egy kisebbfajta rekord lehetett az osztály életében, mindenki a csodájára járt, és úgy emlegették, hogy „az óvodás”. Akkor dőlt el az is, hogy Szergejnek fogjuk szólítani, annak ellenére, hogy eredetileg a Szergej névnek csak díszítő funkciót szántunk, az orosz gyökerekre utalva.

K. O.

Flóra > > >
Aliz > > >
Júlia Laura > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.