782. nap: Az újrakezdő
A kislányunk kétéves szülinapján derült ki, hogy lassan négyen leszünk!
Jó, de most itthon szülünk. Bábakeresés. Ők megcsinálják a terhesgondozást is, házhoz jönnek. Micsoda kényelem! Nem kell a gyerökkel az orvosi rendelőben üldögélni. Egy baj van: dohányzik. Nálunk a családban senki se. Nem bírom a szagát. Nem akarom, hogy pont szüléskor legyen baj az érzékeny orromból, megköszönöm az eddigieket, és keresek újat. Nem könnyű, nem sok otthonszülős van. A másik gyerektelen. Járt Afrikában, ez szimpatikus. Hogy én ott micsoda gátakat varrtam, te! Hmmm… inkább nem, köszönöm. A harmadik Afrikából származik, aranyos néger néni, drága Bella. A nézetei jók, lelkiismeretes, kompetens.
A terhesség amúgy jól zajlik, panaszmentes, csak rettentő fáradt vagyok, pedig a tetőteret szigetelni kell, kibontják a falat, törmelék, por mindenütt, utána a tapétázás már az én dolgom. Rendkívül nagy volt a hasam, nagyon nehezemre esett a térdelgetés. Szerdán még csinálom. Csütörtökön elküldöm a sógornőmet, ma hagyjuk inkább. Helyette a szülős cuccokat dobálom össze, az egész napom rámegy, pedig nem sok. Tizenegy nap van még a kiírt dátumig, Bella azt mondta, két hétig még ne reménykedjek. Estére fájogatok.
Lefeküdjek? Lefekszem, majd meglátjuk. Szunyókálok, hajnali négy körülig sikerül aludni. Szólok a páromnak: „Szülünk.” „De biztos???” Ez a rémálma: itthon marad, pedig csak vaklárma. Elkezdi összegereblyézni a füvet a kertben, amit tegnap nyírt le. „Gyere be, masszírozd a hátamat, nagyon fááááj!” „Na, de ezt mégsem hagyhatom itt! Mit szólnak a szomszédok?!” Előtte és azóta se izgatta soha, hogy mit szólnak a szomszédok. Nagy sokára végez, bejön. Tököl a konyhában. „Gyereeee!!!” „Jól van, na, várjál már, majd mindjárt.” „Oké, majd mondom a fájásnak.”
Hat körül próbálunk szólni a Bellának. Valahogy nehéz elérni, de egyszer csak sikerül. Fél nyolcra ott van. Addigra megint olyan állapotba kerülök, mint az elsővel: egyetlen hosszú, keserves fájás. Szuszogok, nyüszítek, mint a kivert kutya. Bella néz, inni ad, benne valami bogyóval. Zavar, hogy csak ül a konyhában és tétlenül vár. Mondanám neki, hogy segítsen, fogja a kezemet, szeressen, de szégyellem magam. Rossz vagyok. Anyám is mindig ezt sulykolta belém. Ha valami gondomat elpanaszoltam, csak még egyet rúgott belém. Ezért most is inkább nem szólok senkinek, hogy mennyire fáj. Ketten vannak körülöttem, és mégis magányos vagyok ebben a szenvedésben, mint ahogy majd a halálos ágyamon leszek.
Bella hét centinél azt mondja, hogy ebben a stádiumban már lehetne burkot repeszteni, utána már a tolófájások jönnének. Na, ugye, megmondtam, unja már ő is. Ráülök arra a patkó alakú sámlira. Repeszt, pukkan. Megugrok. Rám néz. Minden rendben, csak kicsit megijedtem. Jó sok víz folyik ki, ez mind a feje előtt volt, ezért ment ez eddig olyan nehezen.
Pár perc szünet végre a többórás nyögés után. Ugye, milyen jólesik? Hát igen. Csak hát tudom, hogy a neheze eztán jön. Bella előttem ül, a páromat mellé ültetem, hogy majd tudjak bele kapaszkodni. De mire jön a fájás, ő valahogy arrébb ügyeskedi magát, nem érem el, ő pedig figyel, mint egy szakértő: „Nyugi, már nemsokára kibújik.” „Kösz, te professzor!”
Ordítok megint, de most senki nem hallgattat el, ezt előre megbeszéltük, hogy ha kell, hát ordítok. Nincs ott a párom, nem tudok benne kapaszkodni. Bella hátát kapnám meg, de röstellem. „Ne nyomj olyan erősen!” „De nem bírok nem nyomniiiii!!!” Olyan erős az inger, és bennem a félelem az első szülésből, hogy nem lesz fájás, és vezényszóra kell csinálni, hogy beleadok mindent, amit csak tudok. Megint az a halálos magány.
Végre kint van. A fenekét látom meg először, ahogy Bella kezébe csusszant és még úgy fejjel lefele áll a kezében. Fiú. Ezt tudtuk már elég korán, hála egy korai ultrahangnak, amikor is Down-szindrómát jósoltak neki. Hamar takaróba kerül, s a mellemre veszem. Áttámogatnak a babával a karomon a szófára, lefektetnek. Ellátnak minket: a baba négykilós! Kicsi repedés, nem piszkáljuk, nem engedem.
Hazahozzák a nagylányomat. Bejön. Ünnepélyes mosoly az arcán, először csak nekem örül, aznap még nem is látott, a babát a sok takaróban észre se veszi. Mutatom neki, simogatja, gyönyörködik. Egyszer csak felugrik, kimegy a konyhába, ahol addig a többiek várnak, kézen fogja Bellát, és húzza maga után: „Nézd, milyen szép babánk van!”
Negyed óra múlva felhív a barátnőm, elkezdi mondogatni nekem az aprócseprőit: „Na jó, de nem is akarlak tovább zavarni, szia.” „De figyelj már, épp most szültem, karomon a baba.” „Miiiicsooooodaaaaaaa?!?! Észre se venni a hangodon! Tök nyugodt vagy!”
Lassan mindenki eltűnik. Bella elmegy, párom a lánnyal bevásárolni indul a hétvégére. Jó sokáig tart. A kisboltban zavartan újságolja a nagy eseményt.
A baba órákon keresztül alszik. Én közben próbálom elérni a családot. Nem sikerül. Az ördög ráült a vezetékre, senki nem veszi fel. Estefelé végre elérem anyut. „Megvan a baba. Délben született.” „Jó, de miért nem szóltatok korábban? Jaaaa, te vagy az, nem a húgod??? Olyan nyugodt a hangod, nem olyan szenvedős, nyafogós, mint az elsőnél.”
A párom, aki addig csak két gyereket akart, hirtelen elkezdi emlegetni a leendő harmadikat, sőt, a negyediket is. Na, hagyjál, örülök, hogy ezt túléltem!
Egész éjjel nem bírok aludni. Élvezem ezt a normális állapotot, amiben semmi rendkívüli nincs, és mégis a világ legcsodálatosabb érzése. Két gyerekkel az ágyban.
K. S.
Júlia születése Anyaszemmel > > >
Julia születése Apaszemmel > > >
Martin születése Apaszemmel > > >
Miriam születése Anyaszemmel > > >
Miriam születése Apaszemmel > > >
Miriam születése testvérszemmel > > >
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 736. nap: Isten éltessen! (Lencsi születése)
- 1726. nap: Nem lesz semmi fakszni (Miki születése)
- 946. nap: Fekete tulipán (Pipike elvesztése)
- 1161. nap: Az otthonszülésből átmentünk a kórházi szülésbe
- 1928. nap: A nagytesó így látta
