igaz történetek szülésről, születésről

1574. nap: Láthatatlan üzemmód (Anna)

1574. nap: Láthatatlan üzemmód (Anna)

Közel három év kellett ahhoz, hogy a félelmen felülkerekedjen a vágy: mégiscsak szeretnék még gyereket. Jó, de ha kórházban nem merem még egyszer, akkor otthon merem-e? Ágival való első találkozásunk után már tudom: szeretném legalább megpróbálni. Már sokkal tudatosabban: csak az elkerülhetetlen vizsgálatok, nulla védőnő s egy csodás háttérorvos, aki végig bízik bennem, hogy menni fog, s ha mégis szükség lenne rá, a kórházajtóban vár majd. Van ilyen? Hol voltak három éve? Már tudom: én nem voltam ott.

Persze így a várandósság igazi örömteli állapot, találkozásaim Ágival ünnepnapok, hároméves kisfiammal szép időszakot élünk. A 39. hét betöltése után minden este szülünk egy kicsit, nyolctól éjfélig, klassz, ám de rendszertelen jósló fájások, aztán semmi. Még nincs itt az idő… Rekkenő hőségben találgatjuk, vajon a medencében, vagy a kertben felállított sátorban ér-e minket a nagy esemény? Ági azt mondja: akár. A kiírt időpont után mindennap járok NST-re, ami fárasztó, de teljes elfogadásban vagyok végig.

Aztán egy éjjel végre nem szűnnek a fájások. Mikor Ágit hívom, mondja, hogy épp most ért vissza a gyerekeihez a Balatonra egy szülésről. Persze megjelenik bennem a rossz érzés, de hallom a hangján, bármikor jó szívvel indul, ha kérem. Mire legközelebb hívom, már úton van. Megérkezik, s vele minden, amire szükségem van. Nem hoz doulát, szerintem kimondatlanul is érezte, hogy senki mást nem akarok, csak őt és a páromat.

Jó volt érezni őket, belefeküdni biztonságot nyújtó karjaikba, tudni, hogy minden jól van, csak rám figyelnek, nekem viszont egyáltalán nem kell rájuk. Másodszor szülök, már tudom: egyedül vagyok, nem tudnak nekem segíteni, „csak” teret tudnak tartani ahhoz, hogy megtapasztalhassam: tudok szülni! Persze ez a legtöbb, amit adhatnak. Olyan szeretetet, figyelmet kapok tőlük, ami csak ritkán adatik meg egy embernek. Ági mindig tudja, mi esne éppen jól, beszél a bármiről, mikor arra van szükségem, és csendben van, ha az kell. Nem, nem kisebb a fájdalom, mint a kórházban, nem tudom megúszni azt a pontot, ahol úgy érzem, bárkinek odaadom ezt a fájdalmat, csak vegye el tőlem, bármi áron. Elfáradtam. Elég volt. Lehet, hogy nem is sikerül? Mikor lesz vége és hogyan?

AnnaAztán a megfigyelő, békés, biztonságos szeretet átlendít ezen a ponton is. Nem szólnak fanfárok, mint ahogy magasztos gondolataimban az otthonszülésről gondoltam, a világ legtermészetesebb módján megjelenik egy baba, s mindent körbeölel a béke. Nem viszik sehová, tőlem sem akar senki semmit, alig beszélünk, csak úgy vagyunk.

Ági végtelen gyöngéd és láthatatlan üzemmódban kíséri végig a lepény megszületését, velünk örül, aztán elmegy… Mindez egy egyszerű csütörtökön, úgy, hogy a szomszéd építkezés erős zaja elnyomta az én hangom. Nem volt labda, meg bordásfal, kád is csak rövid ideig, mert egyáltalán nem esett jól… csak háborítatlanság, természetesség volt.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtapasztalhattam a különbséget, és hálás vagyok mindenkinek, aki segített engem ebben. Legfőképpen kislányomnak, Annának, aki nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre…

B. E.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.