igaz történetek szülésről, születésről

662. nap: Téli mese: Becsövezve, gerincbe szúrva (Soma)

Megjelent: 2012. júl. 28.

Gyerekkoromban sokszor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek. Korszakról korszakra az elképzelt hivatások mindig változtak, de az, hogy nagy családot szeretnék, állandó vágy maradt. Férjhez is mentem egy fiúhoz, akinek három testvére van, anyukájáék kilencen, apukájáék tizenketten voltak testvérek. A mi családunkban nem volt divat sok gyereket szülni, minden generációban maximum három testvér volt, de azok is különféle házasságokból.

Egybekelésünk pillanatában már négy hónapos várandós voltam első kisfiammal. Mindig azt gondoltam a szülésről, hogy a maga természetes mivoltában, minél kevesebb beavatkozással szeretném átélni, és biztos voltam benne, hogy ebben engem a magyar egészségügy, de legalábbis orvosom támogatni fog. Ez egy naiv elképzelés volt a részemről.

A kisfiam most hétéves. Mikor született, én 26 éves voltam, és azt hittem, tudom, hogy mi a legjobb mindkettőnk számára. Nőgyógyászom, aki 18 éves korom óta kezelt és apámnak volt üzletfele, sosem fogadott el pénzt a vizsgálatokért, a várandósságomat is ingyen gondozta. Azt gondoltam, hogy ez elég jó alap arra, hogy megbízzak benne és a munkájában.

A várandósság alatt többször kilátásba helyezte, hogy ha nem akar megszületni a baba, akkor majd „nyitunk neki egy másik ajtót”, de ezt az üzenetet nem vettem magamra. A baba pedig csak nem akart megszületni a kiírt időpontig, és az orvos egy hét türelmi időt adott. A hét vége felé jöttek a fájdalmas „vizsgálatok”, de nem szóltam semmit, mert nem akartam befeküdni a kórházba, hogy megindítsák a szülést. Gondoltam, ez még mindig jobb, mint csőre kötve vajúdni.

Vasárnap végre beindult a szülés „magától”. Egy teljesen jól haladó vajúdás volt, sűrű, erős összehúzódásokkal. Mire a kórházba értem, 4 centire nyílt a méhszáj. A szülésznő azt mondta, pár órán belül megszületik a kisbabám, adott egy beöntést, amivel nem értem célba. Onnantól kezdve nagyon megalázottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Megjött az orvos, még át sem öltözött, máris oxitocint javasolt injekció formájában (nem tévedés, nem infúziót, injekciót kaptam, mégpedig a tágulási szakban). Az injekció után elviselhetetlen fájdalmaim lettek, aztán volt burokrepesztés, kézzel tágítás, kontrakció közbeni talpra állítás, szidás, mert lekakiltam a szülőágyat, amit a férjem takarított el alólam, zuhanyozni zavarás a tisztátalanságomért.

Az orvos megunva a várakozást, hogy bár eltűnt a méhszáj, mégsem akar megszületni a gyerek, másfél órával a megérkezése után császármetszést javasolt. Utána ment minden, mint a karikacsapás. Orvosom rögtön otthonosan érezte magát, leült egy írógép elé, és megindokolta, hogy miért van szükség erre a beavatkozásra. Relatív téraránytalanságot állapított meg.

Negyvenöt perc telt el, mire összeterelt egy műtős stábot, ezalatt senki nem hallgatta meg a kisbabám szívhangját, szóval az ő hogyléte felől biztosan nem aggódtak. Orvosom közben egyszer odajött, és azt magyarázta, hogy nyugodjak meg, két gyereket még nyugodtan szülhetek, természetesen császárral, de lehet, hogy többet is. Nem értettem, hogyan jön ez most ide, amikor még az első sem született meg. Közben nagyon féltem, becsöveztek, gerincbe szúrtak kétszer, mert elsőre nem sikerült. Aztán eufórikus állapotba kerültem attól, hogy megmenekültem a fájdalomtól.

Soma, az én első és gyönyörű gyerekem, alabástrom fehér bőrrel és fehér-szőke hajjal, felnőtt arckifejezéssel jött erre a világra. Nem sírt egyáltalán, érdeklődőn tekintett végig az egész díszes társaságon, akik fogadták. Természetesen nem foghattam meg és nem tehettem magamra, nem is lettem volna képes rá. Az orvos elkáromkodta magát, amikor kiemelte, nem számított rá, hogy ilyen nagy baba. Persze, nagyon büszke voltam, hogy ilyen szép nagy fiam van, de zavart is, hogy ez még inkább alátámasztja a beavatkozás helyességét.

Miután bekerültem a kórterembe, behozták Somát is. Ez nagy kegynek számított, mert már este tíz óra volt. Egész testemben remegtem, és próbáltam őt mellre rakni nagy kínkeservvel, hiszen nem volt szabad mozogni. Ahogy oldalt feküdtem, a felül lévő mellemet próbáltam neki kínálgatni. A nővér ezt látva kinevetett, de aztán megszánt, és megmutatta, hogy ilyenkor a lent lévő mellből kell szoptatni. Szerencsére Soma nagyon ügyesen szopizott, nem engedtem, hogy elvigyék, szóval amennyit csak lehetett, együtt voltunk.

Egy egész hétig bent tartottak, de alig lettem jobban. Semmit nem csillapodtak a szédülések, a verejtékezések. Teletömtek fájdalomcsillapítókkal, méhösszehúzó cseppekkel és hashajtóval. Végül mondtam, hogy amíg nem engednek haza, nem is leszek jobban, csak rosszabbul. Így hazamentünk, és egy hónapig minden rendben volt, azt leszámítva, hogy gyenge voltam, alig volt étvágyam.

Legközelebb akkor gondoltam arra, hogy velem valami olyan dolog történt, amit jobb lett volna elkerülni, amikor egy hónappal a műtét után több napon át olyan migrénes fejgörcseim voltak, hogy nem tudtam ellátni a kisfiam. A férjem tette a mellemre a babát, nem tudtam enni, de még beszélni sem. Ekkor apám elvitt neurológushoz, belgyógyászhoz, MR-vizsgálatra, és még egy-két helyre, ahol természetesen nem találtak semmi elváltozást.

Ekkor felhívta a nőgyógyászom, aki semmi mást nem tudott tenni, minthogy visszafektetett a szülészetre megfigyelésre, az egy hónapos kisbabámmal együtt. Rám állított egy fiatal aneszteziológust, aki nagyon szkeptikus volt az én panaszaimat illetően. Aztán meglátott migrénroham közben, amitől szemmel láthatólag sajnálat ébredt benne, de folyton azt bizonygatta, hogy ennek semmilyen köze nem lehet a spinális érzéstelenítéshez.

Egész idő alatt nem történt más, minthogy minden orvos azt számolgatta, hogy mennyit és milyen fájdalomcsillapítót vehetek be, amitől a kisfiam még nem csavarodik be, mivel egész idő alatt szoptattam. Végül azzal küldtek el a kórházból, hogy a fejfájásom pszichés eredetű, menjek pszichiáterhez. Talán tényleg az volt. A migrénből végül egy homeopata belgyógyász doktornő hozott ki.

G. J.

Emma >>>
Frida >>>
Zsigmond >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.