igaz történetek szülésről, születésről

1531. nap: A harmadik, legédesebb

1531. nap: A harmadik, legédesebb

Az előző rész tartalmából: Dani megszületett, ezzel egy időben a nagylányom, Hanna apukája úgy döntött, hogy nem engedi a közelünkbe a gyerekét. Mint nem sokkal később megtudtam, az indok feltételezett nevelőszülői bántalmazás volt – azaz a páromat vádolták meg, nem engem. Hanna sosem volt kettesben vele, egyébként azóta is jó barátok, nem is kellett volna sokat foglalkozni a dologgal, ha nem lett volna az önhatalmú gyerekmegvonás. Elindítottam hát a gyermekelhelyezési pert egy héttel a szülés után. Nagyon klassz volt egy icipici újszülöttel megjárni a bíróságot, a gyámügyet, a rendőrséget, az osztályfőnököt. December volt, korán sötétedett, legalább a város hangulatára nem lehetett panasz. Nem voltunk egyszerű eset. Az apuka kiterjedt, konzervatív és tudományos körökben befolyásos családját igyekezett maga mögé állítani (és hivatkozni rájuk minden adandó alkalommal), én még ügyvédet sem fogadtam.

A gyermekelhelyezési pernek Mihály érkezése vetett véget. Dani kilenc hónapos volt, amikor egyszer csak egymásra néztünk, és valamelyik szeretkezés után megjegyeztük, hogy akár lehetne testvére is. Nem hittük, hogy összejön, egyszer jött csak meg a szülés óta. Bizonytalan termékenység. Addigra Dani külön engedélyt kapott a Markó utcába való bejutásra (bíróságra nem mehet be 18 éven aluli, csak indokolt esetben – az ő indoka a szoptatás volt.)

Addigra eldöntöttem, hogy nem, nem harcolok tovább. A lányom közben eldöntötte(?), hogy az apjánál szeretne maradni. Erre hirtelen, mintegy varázsütésre, feloldódott a konfliktus: annyit jöhet, amennyit csak akar. Jön is. Az apjára annyira haragszom, hogy többet nem is beszélek róla. A lányom előtt sem, hacsak nem kikerülhetetlen, akkor is csak a legszükségesebb szavakkal.

Tulajdonképpen ez lehetett volna a legnyugodtabb várandósságom. Saját, erősen felújításra szoruló lovászlakásunkban, nagy kertben, itthoni munkahellyel, totyogó Danival… és mégis ez volt a legnehezebb. Minden estére úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek. Sajgott, fájt minden porcikám, igaz, aludni, pihenni, csak úgy lenni nem kivitelezhető a mi életformánk mellett – sok állat, kisgyerek, meg nagyobbacska, nagy-nagy tervek.

Rutinos vagyok, orvoshoz csak a 16. héten jutok el – „Jaj, a lakcímkártyám még nem készült el, sosem laktak még abban a házban, mert mezőgazdasági területen van, tudja, így meg nem jöhetek ide a rendelésre, hogy nincsen nekem lakcímkártyám…”

Simán bediktálok egy két héttel későbbi dátumot a menstruációmra, ami miatt később az AFP-érték necces, de sebaj, én tudom, miért, nem idegeskedem rajta. Csakúgy, mint az értelmezhetetlen CMV-fertőzésen, ami miatt írásba adom, hogy nem megyek genetikai tanácsadásra. Rutinos harmadikgyerekesként viselkedem, de legbelül mindig felhúzom magam valamin. Tanácsadás… végigkíséri a terhességet, hogy „ugye, tudja, hogy a magas vérnyomás, a tetanusz, a gyermekágyi láz, a sárgaság”, meg a terroristák, meg a lépfene fenyegeti az én és a kisbabám egészségét.

Ami miatt az otthonszülés, a kerti élet, az otthon dolgozás van mind: én nem szólok bele a te életedbe, te se az enyémbe, légy szíves. Aki beleszólhat, azt beengedem, a többi a kertkapun kívül várakozhat. De azért mindenki be akar jutni.

Kész szerencse, hogy itt ez a nagyszerű kormányrendelet az otthonszülésről, aminek véletlenségből minden szempontból megfelelek. Az itteni nőgyógyász – egy van belőle, választható – nem akadékoskodik, csak néhány mondatban: szerinte minden elsőszülő nőnek kötelező volna a gátmetszés, mert anélkül iszonyú sérüléseket szenvednek… „Maga hol szült?” „Otthon.”

A kéthetes „időeltolódás” persze minden ultrahangon feltűnik, ami miatt bőven négy kiló fölöttire saccolják a babát. Hiába győzködöm őket, hogy ez még nem fordult elő a családunkban, nem érdekli őket… végül kérem, hogy adják írásba. Hirtelen elfelejtik.

Békésen telik az idő, amennyire csak lehet. CTG-vizsgálatra kellene menni, közli a doki egyszer, valamikor a 35. (37.) hét táján. Hová, kérdem, mert itt mifelénk tüdőszanatórium van, de CTG nincs. Hát a klinikákra, ahová a kedves itteni kismamák mehetnek… persze. Negyven perc gyalogút a nagy pocakommal, meg a másfélévessel a legközelebbi buszmegállóig. Onnan 23 perc suhanás az autópályán, majd Újbudáról el a klinikákra. Meg a fenébe annak, aki ezt kitalálta. (Különben próbálnának csak 20 percig együltőben maradni a totyogóval.) Kell valami megoldás.

Telefon a területileg illetékesnek. „CTG? Itt fog szülni? Nem? Akkor menjen oda, ahol fog!” „Ott nincs CTG, kezét csókolom.” „Hogyhogy?” „Hát úgy.” „Úristenúristen, mileszhabajlesz.” Fölhívom a háttérkórházat, ami autóval 17 perc tőlünk: „Nálunk fog szülni?” „Nem.” „Akkor menjen a területileg illetékeshez…” Bud Spencer érezhette így magát, Banán Joe-ként, amikor az iratait próbálta megszerezni. Szétcsapok közöttük, azt hiszem.

Különben semmi jele még a szülésnek. Már megszoktam, hogy mindenem fáj, és hogy gyök kettővel vánszorgok. Tudom, hogy a negyvenedik hét előtt úgysem születik meg. Az huszonötödike, hát akkor foglalok asztalt a következő termelői piacra, fölveszem a rendeléseket, zajlik az élet tovább.

Másodikán jelenésem van az itteni dokinál. „Semmi jele még a szülésnek, de hát megvárja a baba a 40. hetet, a lepény első fokban érett, a baba súlya cirka három és fél kiló, jó szülést, ha már nem találkoznánk.” „Köszönöm!” Addigra egészen összebarátkoztunk.

Nem úgy, mint a védőnővel, akinek a katasztrófavédelemnél kellene dolgoznia, annyi rémséget összehordott nekem, hogy mikor mi bajom lesz, ki fog meghalni, de minimum örökre megnyomorodni. Azzal húzta ki az utolsó szál gyufát, hogy minden látogatáskor az ÁNTSZ-szel fenyegetőzött, mert (és ez most komoly) nincs frissen festve a lakásunk. Március volt ekkor, a hosszúra nyúlt tél csak nem akart bennünket itt hagyni, fával fűtünk, mint minden itteni lakó, igen, van, ahol füstnyomok, koromfoltok vannak a falom. Meg a másfél éves lenyomatai. „A kórházakban is mindig kifestenek szülés előtt?” Az egy steril hely, hangzik a frappáns válasz, később meg is győződtem róla.

Merthogy lett időpontom CTG-re! Hurrá! Megint az I., ahol már jártam az első gyerekkel a pocakban, és elég volt egy alkalom, hogy rájöjjek, hogy még a háttérben sem szeretném, hogy ott legyenek. Más idők, más emberek, most legális vagyok, csak a kórház dolgozói nem tudnak róla.

2„Mikor fog szülni?” „Nem tudom, most, valamikor a napokban.” „De mikorra van kiírva?” „Ja, tizedikére.” (Hazudós dátum.) „És csak most jön?” „Harmadika van, csókolom, hová is sietnék…” „Jöjjön, üljön ide, fogja itt, ne mozogjon, érez-e fájásokat, hopp, ez az volt, várjon… érez fájásokat? Első gyerek?” Harmadik, csak én vagyok kölyökképű… ártalmatlan jóslók, ne paráztassuk egymást.

Közben Gyula és Dani kint a folyosón bontják a rendet. Nagyon nem bírják. Somolygok magamban, végre van húsz nyugodtnak nem mondható, de egy helyben percem. „Vége, menjen ki, majd ha a doktor úr hívja, jöjjön be”. Komolyan, mint az államvizsgámon.

Doktor úr megérkezik. Államvizsgafíling folytatódik: „Tehát, Anyuka, gratulálok, szép, egészséges baba, jó szívhangok (kitűnőre végzett), a maga vérnyomása nagyon magas, meg kell nézni, hogy fehérjét vizel-e, dagadni szokott-e a bokája (további kutatást igényel)?” Aspiráns válaszol: „(Nem, a bokám nem, a fejem csak a sok hülyeségtől) Nem, feszült vagyok ebben a környezetben…” „Pedig jobb, ha megszokja, mert mindjárt szülni fog! Vetkőzzön le, megvizsgálom.” Aspiráns: „Van orvosom, tegnap voltam nála vizsgálaton, ha megbocsát, ezt most kihagynám. Mennék is haza.” „Nálunk fog szülni?” „Nem.” „Hát akkor hol?” „Törökbálinton.” „Ööö… ott hol?” „Hát otthon, ja.” Itt ez a nagyszerű rendelet, mindenki tud mindent, lejártam a szükséges köröket, és ugyanaz van, mint előtte, senki nem tud semmiről.

Mindegy, elindulunk végre haza, minden oké, csak totál fölösleges volt az egész. Dühös vagyok, lett volna egy csomó más dolgom. Nem úgy van az, hogy fél napokra itt hagyom a kertet, az állatokat, a mosnivalót, a főzést, ez nem összkomfort, ezer a tennivaló. Gyula éhes. Vettünk-e kenyeret útközben, kérdi. De miért nem, ha voltunk boltban, és nekem (nekem!, aki mindjárt szül, és idióta vizsgálatokra kell mennie) tudnom kellett volna, hogy nincs itthon kenyér. Rendben, nem szólok egy szót sem hazáig, fáj a hasam, húz a derekam, Dani nyűgös, legyünk otthon, dagasztok kenyeret, kapsz. Én is éhes vagyok, mindig, az egész terhességből erre emlékszem legjobban, az éhségre.

Hazaérünk, végre. Valahogy érzem, hogy ebből nem lesz dagasztás. Gyors verzió jön, negyed óra kelesztéssel, ami alatt a sütő bemelegszik. Kenyér be, még mindig sértődött vagyok, miért nekem kell mindent észben tartanom… Danit fölviszem a kiságyába aludni, dafke nem akar ott, jól van, gyere mellém, feküdjünk már le. Elalszik, én félálomban álmodok. Deszkából tákolt tutajra fekszem hasra, és karral evezek a folyó túloldalára. Aztán vissza, aztán oda… egyre szélesebb a víz. Dani megrúg, vissza az ébrenlétbe, ellenőrzöm a kenyeret, mindjárt kész. Megyek, alszom még egy kicsit. Megint félálom: fonalat gombolyítok, hosszan, színátmeneteset, hol világos, hol sötét, egyre hosszabban sötétpiros, bordó, majdnem fekete. Gyula jön, hogy kész van-e a kenyér. Mondom neki, miket álmodom… „Jó a cucc”, mondja. Én meg, mint aki megvilágosodik, veszem elő a gyerek holmiját (a szomszédban alszik a tervek szerint), a dobozt, amibe hónapokkal előtte összepakoltam a szüléses holmikat – ha már az előzőnél semmi nem volt a helyén. Futó pillantást vetek a kórházas csomagra, a sarokban hagyom.

Dani felébred közben, Gyula eltűnik, itatni, etetni az állatokat. Visszatér, elküldöm őket itthonról. Visszafordulnak az ajtóból puszira, simogatásra… bőgök, mint a záporeső, Dani nem érti. Hívjuk-e Ágiékat? Nem, még ne. Elmennek, sírok még, aztán arcot mosok, közben hányinger kerülget. Hányok. Sírok. De nincs is semmi bajom. És nem szoktam egyiket sem. Második megvilágosodás. Gyulának telefon, hívja iszonyú gyorsan Ágiékat, nem tudom… ááááá… befejezni a telefonálást.

Hú, de sok lett hirtelen a dolgom. Ki kellene takarítani. Porszívózás. Fölmenni a tetőtérbe a porszívóért. Egy fájás. Lejönni. Még egy. Bekapcsolni, porszívózni, üvölteni. Zavar a porszívó, a következő fájásnál kikapcsolom, de közben van idő takarítani. Hogy mi ilyen sürgős? A lépcső alatti tér. Egy éve – amióta ideköltöztünk – hozzá se nyúltam. Ki KELL takarítani.

Megérkezik Gyula, hívta Ágiékat, de nem veszik fel. Ettől valahogy megnyugszom. Lekerült az időben szólás kötelezettsége a vállamról, mondom így utólag. Az előző szülésnél adminisztrációval együtt másfél órát volt nálunk, úgy, hogy akkor negyed órára laktunk egymástól. A szülés előtti beszélgetéseken állandóan ezekkel nyaggattam, hogy mi van, ha nem ér oda. Nem is nekem jutott eszembe, ő mondta, aztán agyaltam rajta sokáig. És jól lerendeztem magamban, igen, itt vagyunk mi ketten, Pirinyó meg én, megcsináljuk.

Jó, hogy megjött az emberem, de mégiscsak ki kellene takarítanom, neki is van még dolga odakint, kiküldöm, hogy etessen, itasson, fejje meg a kecskéket, mert lehet, hogy később nem lesz rá lehetősége. Kimegy, hallom, ahogy szöszöl, egyre kevésbé takarítok, egyre inkább szülök. Végez az utolsó kecskével is, telefon a kezében, Ágival beszél, végre elérte.

Első és utolsó tolófájás, baba kint van. A kibújás utáni első pillanatra ér oda, üvölt és zokog a telefonba: „Ez az őrült megszült egyedül!!!”

„Légy szíves, kérek szépen meleg holmit, és segíts az ágyra föl”, mondom neki, mert addig a jól bevált térdelősben maradtam, nem túl kényelmes. Szemügyre vesszük: kicsit lila, kezd rózsaszínesedni, mérsékelten bömböl, cicire cuppan, elhallgat, szuszog. Magzatvíz? Beazonosíthatatlan színű tócsát láttam, de rádobtam a kockás takarót, hogy még véletlenül se a földön landoljon a gyerek – különben megfogtam. A magzatvíz elég durván mekóniumos volt, még Misi fülében is találtunk spenótzöld maradványokat másnap. Vért viszont egyáltalán nem láttam. Még a gyereken sem…

Ágiék első kérdései közt volt ez is, hogy dobtunk-e ki véres akármit. (Haha. Ott fekszem az ágyon a húsz perce született babával, a méhlepény még bent… nagyon nem volt idő rendezkedni.)

Aztán kiderült, hogy információs délután volt, a telefonok lehalkítva. Micsoda mázli! Pont akkor, pont úgy jöttek, amikor kellett – a babáig jó vagyok a szülésben, így a harmadik után talán mondhatom, de a köldökzsinórral, méhlepénnyel kapcsolatos tennivalóktól tartok.Fénykép2877

Fiú. Misi. A leginkább összenyomott fejű újszülöttem. Lila még mindig. Pár órával később kiderül, hogy egyáltalán nem lila, csak gólyacsípés van a szemhéján, meg a feje búbján, meg a tarkóján. Azt nem tudom, hogy milyen extrém póz lehetett ez, mindenesetre a homlokát láttam meg először, és velem szembefordulva bújt ki. Úgy szép, ahogy van.

Ágiék a lelkemre kötik, hogy ágyban maradok. Amíg csak lehet, mondom, és emlékszem, ahogy Dani születése után kimentem zuhanyozni, aztán rutinosan fogtam a felmosót, és feltöröltem vele egy vércseppet. Kivették a kezemből, visszaküldtek lefeküdni. Nem vagyok az az egyhelyben maradó alkat. A gyerekeim sem.

Misi egyéves múlt. Sokat mosolyog, táncol, totyog, hívja a bátyját vagy a nővérét. Mindhárom gyerekem szereti egymást.

L. R.

Hanna > > >
Dániel > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.