igaz történetek szülésről, születésről

801. nap: Pofátlanul fitten (Dániel születése)

801. nap: Pofátlanul fitten (Dániel születése)

És mi történt a két gyerek közötti hét és fél évben? Hanna születése után elvesztettem a családon belüli funkciómat. Csúnyábban fogalmazva: a férjem levegőnek nézett, mindig akadt fontosabb dolga… Gyereket többet nem akart. „Mert ugyan hová, hogyan, miből?” Ha könnyű nem is, de mégis jó volt ez az időszak. Megtaláltam, nagyon nagy kerülőkkel és vargabetűkkel a páromat ‒ valahogy mindig meglépett előlem, én meg mindig ráakadtam. A férjem, amikor rájött, hogy nagyon kevés az esélye, még inkább magába fordult. Én még vagy három évig próbálkoztam megmenteni egy életunt, aszexuális, depressziós lelkibeteget, mielőtt elköltöztem volna tőle. Sokáig nem akart tőlem elválni, aztán bejelentettem, hogy lesz még egy gyerekem ‒ „a szeretőmtől”, és akkor mégis…

A második apja? Egy hozzám hasonló bolond, akivel az első mondat óta félszavakból értjük egymást. Négy év plátói és két év kézzelfogható szerelmi kapcsolat után elé álltam, hogy lesz gyerekünk. Épp szakítani akart.

Azóta fülig ér a szája.

Csak röviden ‒ avagy a második gyerek, Dániel születésének története gyenge idegzetűeknek és optimistáknak

Szóval az úgy volt  így majdnem egy év távlatából , hogy már megint túljártunk az időn… Ezért kaptam kedves beutalót a Szent I. Kórházba. Elébb főorvosi bemutatásra, aztán szülésindításra. Utóbbit, gondolom, nem kell magyarázni, miért nem vagyok hajlandó elfogadni (vagyishogy mégis, de kizárólag indokolt esetben). A „bemutatás” meg azt jelenti, hogy odamegyek egy vadidegen helyre, ahol sosem láttak, és egy általam sosem látott valaki megvizsgál, és véleményt mond rólam.

Hát várjunk. Mennék én CTG-re, de kétnaponta összekülönbözni bárkivel is nem a legjobb módja a szülés megindulásának. Türelmetlenek vagyunk. Mikor már? Lassulok, hosszúak a rövid távok is, telefonokra utálok válaszolni, megbántani bárkit bármivel még inkább. Sok séta, szeretkezés, borozás, önmagam nyugtatása ‒ előző gyerek is több mint két hetet ráhúzott.

Aztán a türelem is elfogy. Eldöntöm, hogy Hanna marad apjánál bizonytalan időre (hétfelezőben volt addig a szerencsétlen). Aznap este ígéretes, kellemes, de jóféle és rendszeres fájások jönnek, aztán… Elalszom. Reggelre már csak kicsit húz. Az izmaim végig aggasztanak. Mindenem feszes, kötött, rugalmatlan vagyok minden porcikámban. Nem tudok így szülni.

Huszonnegyedikén, 12 nappal a terminus után úgy határozunk, éljük tovább a mindennapi életünket, nem várunk ölbe tett kézzel a gólyára. Gy. elment Törökbálintra vízóraügyeket intézni, én kihívtam a bojlerszerelőket. Délelőtt 11.30-ra meg is érkeztek, közölték, hogy az eset reménytelen, cserélni kell, cirka hatvanezer pénz. „Majd az anyasági támogatásból.” ‒ mondom én, jééé, kisbabát vár, néznek elképedve. „Mennyi van még hátra?”. Pár óra. Elmennek.

Kellene ebéd. Lemegyek vásárolni, húz a hasam. Semmi komoly. Főzök, brokkoli-krumpli főzelék lesz, süssek sütit? Gondolkodom kicsit.

Háromra Gy. is hazaér. A kulcszörgéssel egyszerre jön az első, meglepően durva fájás. Mármint az előző napiakhoz képest… Smafu, gondolom magamban, ma se szülünk. Beszélgetünk, ebédet melegítek, bemegyek teríteni. Fura valami van a hasamban, ropog. Az asztal mellett a következő durva fájás. Másodpercekkel később sok meleg víz. Magzatvíz? „Gy., hozz légyszi pelust vagy törölközőt!” „Miért, hova kell?” „Ide a földre, alám…” Hőmérés, pontos idő följegyez. Ebédelünk, félúton abbahagyom, lehet, hogy nem kellene?

Lefekszünk pihenni, Gy. mesél. Gyanúsak ezek a fájások. Kevés közöttük az idő. Ááá, mindegy, rövidek az összehúzódások is, szülni nem ilyen. Repül az idő. Több kellene belőle pihenésre. Mondjuk két-három perc.

Sötétedik. Hét körül telefon Áginak. Megnyugtatom, hogy van még ideje, de azért készülődjön. Hajnal? Kora reggel, délelőtt? Előbb biztos nem, még csak most kezdődött.

Fél nyolc. Hanna, aki épp az apjánál van, hív, esti meséért, már Gy. veszi föl.

Nyolc, itt van Ági. Hogyhogy? Nem azt mondta, hogy még nem hallja a hangomon, hogy ennyire sürgős, meg hogy lassan indul?

Közben másféle testhelyzetekkel is próbálkozom, nemcsak az ágyra vetődős térd-könyökkel, de nem annyira jó. A fájások nemigen változnak. Nem tudok felkészülni rá, csak érzem, ha közeledik, mint valami sötét viharfelhő. Tart vagy fél percig, és vége. Kegyetlenül fáj, miközben tudom, hogy lesz rosszabb is. Ági közben megvizsgál, szívhangot hallgat, minden rendben. Csak kellene két perc.

Meg ez, meg az. Gy. nem tudja, mit hová pakoltam az elmúlt napok őrült takarítási rohamaiban. Én sem, de sejtésem van ‒ két fájás között adom az instrukciókat. Nem tud ez sem kizökkenteni. Azért megnyugtató, hogy a szülést nem én csinálom, biztos húznám még jó darabig. Hányingerem van. (Sose tudtam hányni.) És ki kellene mennem vécére is. Ági szerint ez lehet a feje. Mi? Már ott tartunk? Egy órája sincs itt! De, ez az. Megkönnyebbülök, ezeknél a félperceseknél még a tolófájás is jobb. Azért háromnál több nem kellene belőle. Pár perc se kellett, és megszületett a kerület leghangosabb, legszebb, legtürelmetlenebbül várt babája.

(Másnap, a megbeszéltek szerint jött a gyerekorvos. „R., maga pofátlanul fitt. Mintha nem is szült volna…”. Pont ez volt az érzésem, csak ott volt már a Dani.)

V. Dani „Világszám” egyéves lesz nemsokára, kúszik-mászik, énekel, kergeti a lovakat, kecskéket, kutyát-macskát meg a többi állatunkat, és a legédesebb kölök, akit ismerek. A másik legédesebb, Hanna, másodikos már, nyolcéves múlt. Ha nem egy újabb nekünk szóló színdarabot rendez, akkor naplót ír vagy énekel.

A harmadik (feltehetőleg legédesebb) kábé 12 hetes lehet. Még nem tud róla senki. Ha rajtam múlik, még jó ideig így is marad.

L. R.

Hanna > > >
Misi > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.